… különös dolog történt január 16-án a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. A Mein Kampfból nagy és megérdemelt siker lett.

Amikor 1997-ben – még élt a Mester – a Radnóti Színház bemutatta George Tabori Mein Kampfját, a kritikusok nem voltak elragadtatva. Magam is úgy éreztem: Tabori nem darabot ír, hanem viccet mesél. Kiindulásában fanyart, morbidul mulatságosat. Hitler találkozik egy zsidóval… Így kezdődik, s egyszersmind ez a poén. Más csattanó ugyanis nincs. A már akkor is ősz Maestro mondott ezt is, azt is, hogy itt a szeretetről, annak mindenható voltáról és életveszélyességéről van szó, továbbá a szexualitásról, az evésről, a vallásról, a banális és az isteni viszonyáról, a halálról, a szenvedésről, a megbocsátásról, az általánosítás veszélyeiről, a bennünk is élő Hitler leküzdéséről, továbbá tücsökről meg bogárról van szó. A fentebb felsorolt szavak valóban fel-felvillannak a darab szövegében (a témák már kevésbé), súlyozás, értéksorrend nélkül. Éppúgy beszélhetünk a Nagy Tréfáról, mint kisbetűs blöffről. Tabori pedig jelenség, akinek főleg ahhoz volt tehetsége, hogy önmagát eladja (többek között az ősz sörénye és fickós lénye közti frappáns kontraszttal is). Ez nagy tehetség, de erősen személyhez kötött. A művész halálával, majd emléke elfakulásával utóélete is egyre sporadikusabb lesz. E hanyatlási folyamatnak volt egyik gyorsan feledhető terméke az említett magyarországi bemutató.
Ez az ítélet most árnyalásra szorul. Mert különös dolog történt január 16-án a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán. A Mein Kampfból nagy és megérdemelt siker lett. Emlékezetes színházi est. Holott a darab semmivel sem lett fajsúlyosabb (és nem is látszik annak). Tabori, amíg élt, a színházat éltette – és őt is a színház éltetheti tovább.
Alapvetően két tényező játszik össze. Először is a szomorú aktualitás. A radikális szélsőjobb megjelenésével, az antiszemitizmus mindennapi tényezővé válásával ismét véresen aktuális lett a vicc: Hitler találkozik egy zsidóval… A magyar színházak szépen, hadra foghatóan reagálnak. Az Arturo Ui, a Mesél a bécsi erdő, a Kasimir és Karoline, egy más hangfekvésben a Hegedűs a háztetőn, a Pécsett tervezett Gettó és persze a Mein Kampf megannyi színházi gesztus: reakció és tiltakozás. És érzékelhető, hogy a közönség (amely persze társadalmunknak csak csekély töredéke) veszi az üzenetet.

És ugyanakkor, egy lélegzetre, érzékelhető más is. A színház megváltozása, az új generációk betörése a kulisszák közé, a közönségízlés és -fogékonyság ehhez képest szerényebb méretű, de letagadhatatlan változása. A színpad autonóm elemei, a teatralitás frappáns kivetülései fontosabbá válnak a szövegnél, és öntörvényű, sőt hovatovább általánosan elfogadott színpadi világot hoznak létre. Az Arturo Ui karfiol-univerzuma és bájos hölggyé vedlett Hitlere, a Kasimir (általam ugyan nem kedvelt, de kétségkívül újszerű) mikroszínpada, elvágott testű színészei mind ezt a változást képviselik. Így lett a Gobbi Színpadon is jó előadás egy rossz vagy inkább megíratlan darabból, mint ahogy Tabori sem drámaíró, sokkal inkább all round színházi ember volt, egészséges érzékkel a szenzációhoz, a mutatványhoz és az erős effektekhez. Mici tyúknak például nincs és persze nem is lehet szövege, színpadi létezése és emblematikus sorsa mégis telitalálat: a lemészárlásáról szóló hosszú monológ, amelyet kísérteties, száraz komikummal úgy ad elő Himmlischst-Himmler, a hírhedt baromfi- és árjanemesítő szerepében László Attila, mintha a Ciklon B összetételét és hatását demonstrálná. Szintén megvilágosító erejű a neonglóriás Istennek, úgy is, mint Jehova Lobkowitznak a partnerek számára láthatatlan állandó jelenléte.
Alföldi Róbert is összegyűjtött a Soroksári úton egy kitűnő erőkből álló fiatal csapatot, és egy szomorú jelenségből, a Krétakör felbomlásából is profitálni tudott. Elsősorban Mátyássy Bence, Makranczi Zoltán, Földi Ádám, de Mészáros Piroska, Gerlits Réka, László Attila is élő rakétákként szikráznak, arcot, jelenlétet, önálló ötleteket adva a szerepekhez. A középmezőny érzékenyen hiányzik; az előadás elején zavart is a Sinkó László meg a többiek között tátongó generációs szakadék, aztán – és ez nagy öröm – Sinkó a szemünk előtt visszafiatalodott, később pedig partnert kapott az örök fiatal, örök önazonos Törőcsik Mari személyében, és az összhatás homogenizálódott. Ez egyébként a két sztár közül Törőcsiknek kisebb munka, mint Sinkónak; az utóbbinak egyszerre kell szabadulnia korától és az elmúlt időszakokban rárakódott maníroktól, úgy, hogy mesterszínészi eszközei mégse károsodjanak. Amikor mint a nebbich és szalonképtelen ifjú Hitler odaadó gyámolítóját barátja figyelmezteti, hogy „a szeretet életveszélyes”, Sinkó-Schlomo kesernyés mosolyában szavak nélkül is minden benne van: ő is tudja, hogy ebből a már-már szerelmes szeretetből semmi jó sem fog kisülni, de itt áll, és másként nem tehet.
És akkor még nem esett szó a nagy dobás atlétájáról, (a színésznek is extraklasszis) Rába Rolandról mint rendezőről, aki monstre játékot celebrált a kanavászból. Nem tudom például, kit illet a forintos díjazás a Csak átutazók vagyunk itt a Földön című sanzon-műdalért, Törőcsik e zseniális, lokálattrakciókkal, füstköddel, fénypötty-vetítésekkel fűszerezett magánszámáért vagy a „Három bociról” szóló felszabadulás utáni groteszkül bárgyú slágerért, amelyet a Herzl nevű örök kis zsidó és az örök zsidó Isten, más néven Lobkowitz duettje ad elő – Tabori által nem is sejtett csúcspontok ezek a laza képsorban. És rögzíteni kell a Daróczi Sándor és Bérczi László által mesterien kivitelezett kellék-petárdákat: ebben az elvetélt piktorról szóló vázlatban kiemelt szerep jut a maszkoknak, rajzoknak, plakátoknak, Hitler pocsék ízlését szellemesen tükröző festményeknek.

Egy szó, mint száz: elsősorban pompás színházi mókát kapunk, amelyben a virtuozitás mozzanatai mellett meleg emberi és színészi pillanatok is bőségben találhatók, miközben az egészre, közvetetten, nagyon finoman, egy démon árnyéka is rávetül. Mert hadd mondjam még el: a Mein Kampf színészgárdájának lelke van, és feltételes elkötelezettsége a valósághoz – vagyis magyar színészek maradnak. Ellentétben a nálunk 1991-ben ugyanezzel a művel vendégszerepelt berlini Maxim Gorki Theater csapatával. ők ragyogó német színészek voltak: szárazak, bravúrosan sachlichok, halálosan precízek, számítógéppel vezéreltek. Színházainkban ritkaság (és félő, az is marad), hogy az ilyen összehasonlítás ne fejezzen ki értékkülönbséget is.
Ebben a briliáns, abszurd show-ban, amelyet mint a varietékben vagy a régi moziban, zongorista (Komlósi Zsuzsa) kísér, jelentőségét veszti az alapmű mélyebb mondanivalója utáni kajtatás, s ez nem Tabori, hanem az előadók érdeme. A szereplők száján egyszerre hatnak poénnak és játékos kis igazságoknak, horribile dictu magvas gondolatoknak Tabori Kurdi Imre által bravúrosan fordított mondatai, és lehet ízlelgetni a kódát is, vagy ha úgy tetszik, csámcsogni rajta: ha Halál asszony majd kifacsarta Hitlert, és ráunt, elmúlik ő is, míg Herzl és Lobkowitz „még ma is él, ha meg nem halt”.
No persze: élnek, mert meg nem haltak a Hitler-követők és -utódok is, időnként halálfejes maszkban táncikálva, és mire a mókának vége, mind kitüntetésként viselik a halhatatlan kefebajuszt.
Tábori György (George Tabori):
Mein Kampf (Harcom)
(Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad)

Fordította: Kurdi Imre. Díszlet-jelmez: Daróczi Sándor. Koreográfia: Gergye Krisztián. Dramaturg: Zöldi Gergely. Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa. A rendező munkatársa: Tüű Zsófia. Rendező: Rába Roland.
Szereplők: Sinkó László, Makranczi Zalán, Mátyássy Bence, Mészáros Piroska, Törőcsik Mari, Földi Ádám, László Attila, Gerlits Réka, Komlósi Zsuzsa.