A közös nevező mindenesetre nem a tánc volt. De akkor mi? A napok múlásával új s újabb válaszok artikulálódtak, s vesztették érvényüket.

Ez az írás egy Brüsszelben megrendezett fesztiválról (3. Working Title – Munkacím – Festival, 2009. december 3?12.), a hozzá kapcsolódó tánckritikusi műhelymunkáról (Critical Endeavour – Kritikusi igyekezet) és néhány elgondolkodtató részletről számol be.

A tíz ország – Törökország, Bulgária, Szlovénia, Románia, Magyarország, Ausztria, Belgium, Egyesült Királyság, Svédország, Franciaország – különféle, táncművészethez kötődő intézményeit (Magyarországról a Műhely Alapítványt) tömörítő európai hálózat, a Jardin d’Europe (Európa-kert) egy-egy fiatal táncszakírónak/ kritikusnak adott lehetőséget, hogy a Critical Endeavour program meghívottjaként az ismerős hazai terepnél messzebbre tekintsen. A svéd és a francia küldött hiányában azonban csak nyolcan láttunk munkához két tapasztalt szakember, Anna Tilroe (Hollandia) és Pieter T’Jonck (Belgium) vezetésével.
A tavaly debütált kezdeményezés célja nem csupán a fiatal kritikusok „továbbképzése”, de a köztük/köztünk kialakuló személyes kapcsolatokon keresztül egy szakmai hálózat létrehozása is, amely megkönnyíti az előadó-művészet terén folytatott, időnként országhatárokon átívelő kutatásokat, a dokumentálást, a tapasztalatcserét. A beszélgetések során felmerült egy internetes felület működtetésének lehetősége is, ahol a különböző országok szakírói publikálnák aktuális cikkeiket, folyamatban lévő munkáikat, mindenki számára hozzáférhető módon: angolul. Persze a közös nyelv csak az alapja – és nem biztosítéka – a párbeszédnek és a megértésnek.
A Critical Endeavour első állomása Bécs volt (2008), akkor a résztvevőkre hárult a zsűrizés feladata is, azaz valamiféle „kettős látást” kellett gyakorolniuk, hogy különböző kritériumok alapján értékeljenek egy-egy előadást. Mi ez alól felmentést kaptunk, megmaradtunk „csak” kritikusnak. Ezt eleinte nem, de a december 12-i eredményhirdetés után már igen sajnáltuk. A helyi zsűri – melynek egyik workshop-vezetőnk, Pieter T’Jonck is tagja volt – első helyezettre vonatkozó döntése alapjaiban rengette meg a „jó műről” és egyben magáról a „kritikus szemről” alkotott fogalmainkat.
A nemzetközi műhelymunka résztvevőiként egymás cikkeit elemeztük, tudatosítottuk „gyengéinket”, magunkba szívtuk a „jó kritika” ismérveit, megfontoltuk a kritikus hallatlan felelősségét, hogy hogyan csaphat – egyáltalán csaphat-e – le a „bakó”. De közben a művészi felelősség kérdése egy pillanatra sem merült fel. Mindez s az élesebb kritikai hangot nehezen toleráló légkör arra engedett következtetni, hogy itt a kritikus helyesen értelmezett szerepe csupán a művész és művészetének megértő terelgetése és az elkészült munka értelmezése lehet. Ez a megközelítés empatikusnak, művészetbarátnak tűnhet ugyan, de a szemérmeskedő, „félmorális” kritikusi magatartás a tévedéstől vagy a markánsan különböző vélemény felvállalásától való babonás félelmet is takarhatja.
A fesztiválon bemutatkozó alkotók többnyire kevéssé ismert, pályájuk elején járó fiatalok voltak. Nem okozott meglepetést a tény, hogy a közönség a tizenkét nap alatt minimálisan sem cserélődött, s meghitt, családias hangulat telepedett a művészekkel és a kritikusokkal (esetleg családtagokkal) megtelő nézőterekre, újra s újra kidomborítva a tényt, hogy „egy malomban őrlünk”, csupán roppant kevés rá a vevő. Csakúgy, mint idehaza.
Befejezett munkák, premierek, munkabemutatók és installációk tarkították a meghatározhatatlan válogatási kritériumok alapján összeálló, változatos műfajokat felvonultató anyagot, amit a Jardin d’Europe tagországainak terméséből válogatott, könnyen utaztatható – és a Nyugat trendjeihez, ízlésvilágához a remények szerint passzoló – produkciók egészítettek ki. Így került Magyarországról Ernst Süss és Jakub Truszkowski Memory reset című videoperformansza (táncfilmje) a nemzetközi mezőnybe, Réti Anna tetemes ruhahalmot megtáncoltató, érzelmes-pszichologizáló koreográfiája (Fregoli-szindróma) helyett.
A közös nevező mindenesetre nem a tánc volt. De akkor mi? A napok múlásával új s újabb válaszok artikulálódtak, s vesztették érvényüket. Egy tartotta csak magát többé-kevésbé szilárdan: az a fajta, a konceptuális művészetfelfogás irányába mutató gondolatiság mint fő csapásvonal, mely előszeretettel beszél valamiről. De – műfajtól függetlenül – a legritkábban mond valamit. Közben a tánc – ha egyáltalán van tánc – puszta eszközzé fokozódik le, s önálló, önmagát beszélő célként alig-alig mutatkozik meg. Ez a fajta körülíró, filozofálgató művészet egy tőről fakad a fent leírt „empatikus” kritikus-magatartással. Vagy még inkább a művészetben általánosan érzékelhető cinizmussal, mely csak látszólag akar tükröt mutatni annak az életnek, amit élünk. Valójában azonban ez a művészet magán viseli a „kibeszélt” rendszer tüneteit, attól/tőle beteg. Így a konzumtársadalmat bemutató „kritikai hang” naiv hangoskodás lesz (lásd Random Scream/Davis Freeman: Investment). Máskor a művészi „radikalizmus” nevében egymást kell ölelgetnünk egy unalmas beszélgetés közjátékaként (After talk). Vagy a „kuka-esztétika” (trash-esthetic) jegyében az alkotók a művészi kifejezőeszközök koszlottá alakításával adnak számot arról, hogy ma számukra mi művészet. Ilyen a Dry Act (Anne-Linn Akselsen/ Adrián Minkowicz), mely állítólag a művészet határait feszegeti egy gyenge énekessel, két táncossal és egy óriás műanyag kapszulával. Ilyen a One (Aleksandra Janeva Imfeld) morbid Három kismalac-átirata is. Ez utóbbi oly szürreálisan rossz, hogy az elvetemült néző szinte már élvezi. A keresés nem vitatható el ezektől a kiforratlan daraboktól, de a tett és a kockázatvállalás (pláne nyugodt, jóléti miliőben) önmagában kétes érték. Mindezt megfontolva, és már csak a magyar művészek „eladhatósága” miatt is, különösen érdekes volt a négytagú zsűri döntése, illetve a hozzá fűzött indoklás.
A legjobb produkciónak járó első díjat (és a következő produkció létrehozását támogató tízezer eurót) Claire Croizé The Farewell című szólója kapta, mert „valódi táncos mű, és rengeteg munka fekszik benne”. A pontosság kedvéért jegyzem meg, hogy a Mahler zenéjére komponált háromtételes, repetitív táncmű bizonyos szempontból ugyancsak koncepciózus. Az egyetlen érzelmes, szépen komponált táncos munkáról, Germán Jauregui Allue Sunset on Marsáról említés sem esett a záró esten. Ellenben a zsűri erős vívódásáról tanúskodik a másik két első díjra esélyes – Eleonor Bauer (Big girls do big things) és Sarah Manente (Lawaii means Hawaii) – kiemelése (Bauer egyszemélyes show-jában az ígéretes, tehetséges színész-előadó kapott elismerést, Manente pedig a rizikóvállalás mintapéldányaként érdemelte ki a rokonszenvet). Mert, ahogy az már a mi vezetett műhelymunkánk alatt is kiderült, a kulcsszó és az érték ezúttal a „rizikóvállalás” lett. De miért? Talán mert a tekintélyes mennyiségű különböző műfaj – tánc, stand-up comedy jellegű színielőadás, performance, képzőművészettel rokon videoinstalláció – csak így vált zavar nélkül összemérhetővé. Vagy mert jó-rossz, igaz-hamis, szép-rút többé nem érvényes mértékek. Vagy mert a művészet már annyira tudathasadásos, hogy – akárcsak a televíziós valóság-show-k – a bátorságot, a „bevállalósságot” díjazza. Azaz: Claire Croizé azért kapta meg az első díjat, mert végig táncolt (?!), Sarah Manente pedig azért kapta volna meg, mert megvalósította a filozófiai értelemben vett „totális semmit”, amikor az élvezhetetlenségig lehántott a darabjáról mindent, ami tánc, amitől egy színházi élmény valóban élménnyé lehet, s nem válik idegesítő, az utóavantgárd szelein hajózó lélek-vesztővé. A vitatható mű először a beszélt nyelvet bontja le, majd pedig a kidolgozatlan, tónustalan testű „civil” szereplők (kivéve talán a férfi előadót) artikulálatlan-esetlen földhöz csapódásaival s a földön puszta testként való gurulásukkal, egymásnak csapódásaikkal a mozdulatot is megfosztja kifejezőerejétől. A „Nyugatról” nézve talán kissé paranoid „keleti” szemnek – és nem utolsósorban potenciális nézőnek – ijesztő volt ennek a kimódolt, szárazan intellektuális munkának a fölértékelése. (Persze ha a munkák összességét nézzük, világosan látható hogy az érzelem, a lélek egy időre száműzetett.)
Igaz, a zsűri a maga háza táján végül sem ebben az esetben, sem a második díjat illetően nem érvényesítette a „rizikóelvet”. Sőt kifejezetten konfliktuskerülőnek mutatkozott, amikor a második díjat háromfelé osztotta a különböző műfajok közt. Így kaptak elismerést elgondolkodtató, izgalmas darabok és szerzők: Varinia Canto Vila (During beginning ending = tánc), Florian Flueras (A brave search of the ultimate reality = „színház”) és Lilia Mestre (The live-in room = installáció).
Ha elfogadjuk, hogy minden (művészeti) alkotás magában hordja a szellemiséget, amelyben született, akkor egy mai fesztivál a legkiválóbb terep arra, hogy szembenézzünk a tükörképünkkel. Kérdés persze, hogy a művészet magában hordja-e még a valóságra való reflexió képességét, vagy bezárkózott, s kukkoldalként üzemel tovább a művészet ideájáról lemondani képtelen perverz kultúrafogyasztók – és a kritikusok – számára. Mert egy fesztivál a zavaros ismeretelméleti kérdésfelvetések fullasztó kamrája (is lehet). A néző figyel, az ugyanazt mégis mindenki kicsit másnak látja. Nem biztos, hogy a valóság a tét, hanem inkább az, hogy az olvasat kedvező képet mutat-e rólunk… Tehát önmagunk vagyunk a tét. És nem az a fontos, hogy téten mindenki mást ért, hanem hogy miért…