Amikor Ascher Tamás kiválasztotta a darabot, azt mondta: a gőgös apolitizálást választja.

– A Szerelem diadala egy egyszerű, röhögtető bohózat?
– Ascher Tamás nagyon alaposan elemezte a darabot, és igyekeztünk igaz és mély szituációkat színpadra tenni. Nem a könnyű viccre mentünk, hanem a dolgok igazságát kerestük, azt, hogy mi miért lehet, lélektanilag mikor mi indokolt. Jó színészi érzékkel rögtön lehet érezni, hogy mi igaz, és mi nem az.
– Amikor igazságról beszélsz, a figurák és a szituációk lélektanilag is megalapozott valódiságára gondolsz, nem?
– Nagyon egyszerű dolgokra gondolok. Arra, hogy egy ember adott helyzetben mond-e olyat, indokolt-e arrébb menni, leülni vagy éppen felállni. Nekem nagyon fontos, hogy az agyamban meglegyen, mit miért csinálok.
– Ez a Katona híres, már-már közhelyszerűen emlegetett „kisrealista stílusa”. Engem az is érdekel, hogy Marivaux majd’ háromszáz éves darabjának van-e a mában tanulsága, üzenete.
– A kisrealizmusról annyit, hogy Ascher kifejezetten tiltotta nekünk, hogy „kisrealisták” legyünk. Mészáros Bélával, Pálmai Annával próbáltunk sokszor izegni-mozogni, szöszmötölni, Tamás meg kitartott, expresszív pózokat, képeket akart. Szövegcentrikus előadást rendezett. Jó, mély színészi állapotban levő emberek, ha az agyukkal és szívükkel is tudják, hogy mit beszélnek, akkor annyira erős lesz a beszéd, meg a gondolkodás és a játék összhangja, hogy arra nincs szükség, hogy a színész még közben „lötyögjön” is. Ebbe az irányba megy az előadás, szerintem még nem csináljuk elég jól, de kíváncsi vagyok rá, hogy később mi fog ebből kialakulni.
– És a játékmódon túl, a darab tanulsága néhány mondatban?
– Ezen eddig még nem gondolkodtam. Tudnék mondani néhány mondatot, de azzal nagyon leegyszerűsíteném a dolgot.
– A próbákon a saját, konkrét dolgoddal törődsz, vagy foglalkozol az előadás eszmei mondanivalójával is?
– Az utóbbi nálam csak később jön. Viszont szituáció-érzékeny vagyok. Azt gondolom, az adott jelenet lényegét általában hamar és jól megérzem. Olyannyira, hogy néha a partnereim dolgát is „jobban érzem”, és sokszor az agyukra megyek…
– Mondod nekik, hogy hova álljanak, mit csináljanak?

Schiller Kata felvétele

– Igen, sajnos. És ebből most is volt egypár konfliktusom. Nem durvák persze, olyan „jól van, hagyjál már békén” típusúak. Egyébként ennél a darabnál kifejezetten a pengeéles szituációkra, és nem az elvont tanulságra kell koncentrálni. Annyira váltakozik, hogy mikor kivel vagyok és hogyan… Nagyon a mostra, az adott pillanatra kell koncentrálnom.

– Ezt nagyon meg tudom érteni. Gyakran vannak olyan mondataid, amelyeket – kis túlzással – fiúként kezdesz el, de lányként kell befejezned, attól függően, hogy közben ki jelenik meg a színen. Ascher is csak a játékstílust és a szituációkat elemzi veletek közösen, vagy ő beszél a darab egészéről is?
– Ő is inkább a szituációkról, az adott helyzetről beszélt. Nagyon tetszik nekem, ahogy egy jeleneten belül egyszerre több szereppel tud azonosulni, ugyanakkor kívülről is nagyon jól átlátja a helyzetet. A darab egészével kapcsolatban azt gondolom, hogy a tér, amit Khell Zsolttal kitaláltak, meg ezek a különböző hangok… Szóval, amikor a darab környezetéről beszélt, azzal az egészéről nyilatkozott.
– Ezt érthetem úgy, hogy Ascher nem „szájba rágja” a koncepcióját, hanem a pompás téli kert helyett a rozsdás, lepukkant üvegházzal, a mai ócska göncökkel, meg a régi díszeitől megfosztott mai nyelvvel eleve érezteti a rendezői szándékait?
– Igen, és mindenképpen mondhatóbb, befogadhatóbb nyelvet akart. De így is nagy szükség van a koncentrált fogalmazásra.
– Hát, nem semmi, rögtön az elején elmagyarázni a királyi család és a trón történetét. Még szerencse, hogy akad hozzá néhány virágcserép…
– Tamás megnyugtatott: ne féljek, mert még így, cserepekkel sem fogja követni senki.
– Milyen nő Leonida? Szimpatikus neked?
– Persze, szimpatikus, nincs benne igazán negatívum, de a végén, amikor ránézek arra a két idősebb emberre (Hermokratészra >Máté Gábor< és húgára, Leontinára >Szirtes Ági< – a szerk.), hát, eléggé sajnálom őket. Igen, szeretem Leonidát, ő tényleg szerelmes Agiszba, de úgy érzem, azért tudja elcsábítani azt a másik két embert, mert dolgozik benne a királynő bosszúvágya is.
– Az életben, magánemberként hasonlítasz Leonidára?
– Régebben én is azt éltem meg, hogy akit akarok, az belém szeret. Lehet, még most is így van, elég régen próbálkoztam.
– Ez Leonida talán legkedvesebb tulajdonsága. De abban is hasonlítasz rá, hogy mindig te akarsz felülkerekedni, és minden áron el akarod érni a célodat?
– Leonida elég bonyolult nő. Tamással azt beszéltük róla, hogy ahogy Agisszal mélyül a szerelme, mint egy jó színésznő, a hevét, felfűtöttségét, vágyait felhasználja a másik két ember elcsábításához. De a darab végére elfárad, vagy talán össze is roskad egy kicsit. Egyszerre tisztán látja tettei következményeit.
– Az olyan figurákba szeretsz belebújni, akik hasonlítanak rád, vagy éppen az ellentétes alkatúak vonzanak?
– Nálam ezt szerepe válogatja. Egyébként a teljesen ellentétes karaktert is az embernek magából kell megfogalmaznia.
– Ezek szerint a bájos, a tehetséges, a kedves, a szerelmes, a talpraesett mellett benned is van – legalább egy kis adag – gonoszság vagy kegyetlenség?
– Ó, ez nem kérdés! Hát persze…
– Annál is inkább kérdezem – és most térjünk vissza egy kicsit a darab tanulságához -, mert ez a királynő, ez a fölsőbb hatalom iszonyatosan manipulálja az egyszerű emberek életét. Nem akarok célozgatni választásokra, meg pártokra, de a politika manapság valami hasonlót csinál az emberekkel. Utal erre az előadás?
– Erről nem beszéltünk, de örülök, hogy ezt mondod, mert egyre inkább én is valami ilyesmit érzek. Amikor Ascher Tamás kiválasztotta a darabot, azt mondta: a gőgös apolitizálást választja.
– Elhitted neki?
– Igen. Akkor hiteles volt. De úgy látszik, végül semmi sem tud politikától és áthallásoktól mentes lenni.
– Hogy egy kicsit bonyolítsuk! A végén, amikor keményen kiosztod és megalázod a Szirtes Ágit és a Máté Gábort, azt gondolom, a mai magyar elitértelmiségnek (is) szól a kritika, mert tohonyák, nem látnak tovább az orruknál és nem lépnek ki megrögzött gondolataik kis világából. Rettenetesen jó és beszédes, amikor Máté Gábor – leleplező szavaidra – fess vőlegényből másodpercek alatt visszatöpped pocakos, szerencsétlen, életidegen intellektuellé.
– Én elhiszem Tamásnak, hogy apolitikusan indult neki, de ezek a dolgok, amiről beszélsz, úgy látszik, rejtve benne voltak a darabban. Nagyon kurtán-furcsán van vége, és elárulom, hogy az általad említett rész a végén némi dramaturgiai munkával lett betéve az előadásba. Azt hiszem, menet közben alakult így, hogy jó legyen az előadás vége, de így talán Tamás is belerakta magát.
– Hát, furcsa is lenne, ha mesebeli happy enddel zárulna az egész. Különös az is, ahogy Mészáros Bélával elvonultok. Mintha – a nézővel együtt – ti sem tudnátok, hogy milyen lesz ez az új hatalom…
– Szerintem jó, hogy így nyitva marad a kérdés. Egyik próbán hallottam Ascher Tamást és Máté Gábort arról beszélgetni, hogy Magyarországon nem tudjuk, hogyan kell Marivaux-t játszani. Nincs benne sok tapasztalatunk. Ha ez például Molière volna, már előbb tudjuk, hogy jó felé tartunk, vagy sem. Így az első közönséggel derült ki igazán, hogy mennyire működik, amit kitaláltunk.

2010. május 6.