Az estét szervező szöveghalmazból nem igazán sikerül ívet kovácsolni, bár a komikus, a groteszk és a lírai atmoszféra kellemesen oszlik meg és szét az egymás utáni epizódokban.

Három ember nagyságú báb zuhan fentről a színpad felé. Földet nem érnek: megálljt parancsol a nyakukra hurkolt kötél. Miközben ernyedten lógnak, konstatálható, hogy már az előadás elején túlestünk a kivégzésen. De ha élet nem is, revü biztosan van a halál után. Bitórevü, Morgenstern módra.„A bitópoézis az egy darab világszemlélet. A benne megnyilatkozó félrevetettnek és anyagtalanítottnak gáttalan szabadága” – írta Christian Morgenstern saját akasztófadalai kapcsán, ráadásul nem is minden ok nélkül. Az 1905-ben kiadott Bitódalok valóban erőteljes szemléletet képviselnek, elsősorban a szövegek képi és akusztikai jellegzetességeit tekintve. Ebből (is) következik, hogy a morgensterni versvilágban nem igazán történik tényleges esemény: a fent idézett átmenetiség cselekmény nélküli, hiszen a bitó után létező jelenségek kizárólag groteszk vizualitásukban ragadhatók meg. Ennek megfelelően néha kifejezetten pszichedelikus képzetek bukkannak fel a német költő lírájában (nem véletlen, hogy a szürrealisták egyik előfutárának tartják), ami elviekben megsegíthette volna a Budapest Bábszínház legújabb, felnőtteknek szóló bemutatóját. Ám sajnos ez a lehetőség nem teljesült be maradéktalanul.
Pedig különösen izgalmas, hogy Morgenstern szövegvilága éppen bábokkal találkozik: a metafizikai tartalom – melyet az előadás kezdetén a három báb felakasztása hangsúlyossá tesz, ugyanis innentől csupán a halálon túlról lehetséges a létezés megtapasztalása – végig kontrasztban marad az élettelen emberalakok kizárólagos anyagiságával. Ráadásul az eleve halottat „játszó” bábok (Grosschmid Erik munkái) testrészei le- és felcserélhetőek: végtagjaik és fejük körtáncot jár; így előfordul, hogy két női láb a testről leszakítva kulcsolódik keresztbe, de gazdátlan férfikezek is sokszor simogatnak (gazdátlan?) női testeket. Az elemeire bontott testből egészen abszurd szörnyeteg is születik, melynek vállából kéz helyett férfiláb nő ki, halántékán pedig piros cipellős női végtagok jelzik a szarvak helyét. A testrészek valós funkciója így folyamatosan idézőjelbe tevődik, a gazdátlanul heverő karok és lábak pedig kifejezetten alkalmasak a hóhérszínpad benépesítésére, amely (magyar) időből és térből kivágva egy szinte áthallások nélküli múltat idéz: a sztepptánc, a burleszk, a kabaré szolidan frivol, élettel teli, zenés világát.

Teszárek Csaba és Kovács Judit / Koncz Zsuzsa felvétele

Veres András rendezésének legerősebb része éppen ebben a jól meg- és eltalált atmoszférában rejlik, amelybe Morgenstern versei hol több, hol kevesebb szerencsével illeszkednek bele. A felhasznált szövegek stílusa változatos, és nem csupán a német költő szerteágazó – ám a bitófánál mint origónál végig kitartó – tematikája miatt, hiszen tizenegy magyar fordító eklektikus poétikai világát tükrözik. A szövegek közötti stílusütközést az előadás csak ritkán tudja olyan jól játékba hozni, mint a kiválóan sikerült kabaréjelenetben, amelynek során a két kivégzett férfibáb egymás után vall szerelmet szíve hölgyének ugyanazzal a verssel, ám különböző fordításokban. Így míg az egyik kissé régimódian, térden állva énekli: „Zsófi, hóhérleányka, csókot a koponyámra!”, a másik sztepptánc közben hetykén veti oda: „Hóhér Zsófi kisanyám, csókold meg a koponyám”. A szövegek felhasználása széttartó képet sugall: a szerencsésebb esetekben mozgás (cselekmény) és vers kiegészítik és lendületben tartják egymást (például a csecsemő megszületése utáni altatók vagy a nagy Vahoda ihlette testrész-orgia), ám néha a színészi játék pusztán csak szóról szóra értelmezi, magyarázza a szöveget (mint a magányos térdről szóló betétben). De különösen kellemes élményt jelent a parafa dugó perspektívájáról szóló dal hangsúlyosan erős és egyedi olvasata is. Morgenstern bitókölteményei többször megzenésített formában szólalnak meg, ami – bár jó ötlet, és egyértelmű utalás a kabarék és revük világára – egy idő után nemcsak azért tűnik túlzásnak, mert néhol a dalszövegek érthetőségének rovására megy. Az estét szervező szöveghalmazból nem igazán sikerül ívet kovácsolni, bár a komikus, a groteszk és a lírai atmoszféra kellemesen oszlik meg és szét az egymás utáni epizódokban. És szerencsére akadnak erőteljesebb, karakteresebb hangulatú részek is: a Sirálydal (amely egyébként is kilóg kissé Morgenstern nonszensznek mondott költeményei közül) a bitófa-világ varázslatosabb, érzékenyebb részeit villantja fel, míg a gyermekét világra hozó kivégzett nő és csecsemője születés utáni felakasztása már egészen durva jövőképet sugall – talán ez az egyetlen pont, ahol az előadás kibillen addigi kabaré- és haláltánc-nosztalgiájából, és valami igazán brutálisat állít.

A két akasztott, ijesztő arcú férfi báb élő tükörképe és magyar hangja Ács Norbert és Teszárek Csaba, akik a Chaplin-filmekből ismert clownszerű alakokként jelennek meg öltönyben és keménykalapban. Eltérő alkatukból (is) fakadóan remekül egészítik ki egymást és bábjaikat, amelyek felváltva versengenek Kovács Judit karaktere és kivégzett női alteregója kegyeiért. Míg a férfi színészek és bábjaik ruháit mintha egymásról mintázták volna, az akasztott nő piros selyemruhája, fekete neccharisnyája és tollboája éles ellentétben áll az őt mozgató színésznő szürke, már-már kislányos ruhájával. A tér horizontálisan három szintre tagolódik: a revüszínpad alól csapóajtón keresztül bukkannak fel a színészek az előadás elején (addig csupán tompított, mélyből jövő hangjuk hallatszik), később pedig egy bitóemelvényként is értelmezhető faépítményen másznak felfelé, a zsinórpadlásra. Ebben a tagolásban csábító volna ráismerni pokol, föld és mennyország hármasságára – már csak a folyamatosan jelen lévő élőhalott bábalakok miatt is -, ám a szintek használata nem töltődik meg ilyen típusú tartalommal (egyetlen kivétel a zsinórpadláson előadott Sirálydal). És talán ez nem is olyan nagy baj, hiszen Morgenstern szövegei is sajátos (akasztófa)humorral kezelik a halál közelségét. A záró kép alatt a zenekar játszik tovább, miközben a bitóbanda bábtagjai némán lengedeznek a nem létező szélben. Véget ért a műsoruk.
Christian Morgenstern: Bitódalok (Budapest Bábszínház)

Díszlet: Grosschmid Erik. Dramaturg: Dobák Lívia. Zene: Darvas Benedek. Koreográfus: Nemes Zsófia. Rendező: Veres András.
Játsszák: Ács Norbert, Kovács Judit, Teszárek Csaba.