Almási-Tóth nem válaszol, hanem rohamoz. Sietség nélkül végigkergeti a szomorújátékot a történelmi alagúton, melynek nem látni a végét.

„A dolog esik Jeruzsálemben és a közeli római táborban, Krisztus születése után hetven évvel, Vespasianus uralkodásának második esztendejében” – tudatja a Katona Józseftől 1814-ben, Spiró György átdolgozása révén 1981-ben formát nyert színmű (rémdráma/szomorújáték) mai színrevitelének hely- és időmeghatározása. Mindebből a Budapesti Kamaraszínház produkciója az égvilágon semmi konkrétumot nem kíván megjeleníteni, mivel csak a csontig lúgozott modell érdekli: a hadi és politikai erők alá- és fölérendeltsége, a kölcsönös, folytonos históriai öldöklés, pusztítás és önpusztítás köz- és magánszintje. Annyi bizonyos csupán: a dolog esik. Azaz – facsarjuk ki az archaikus szószerkezetből a kifacsarhatót – a történelem: dolog, s ami megesik benne, az esés, zuhanás. Másfelől – Almási-Tóth András rendező és a játszóhely, a Shure Stúdió közelmúltbeli kapcsolatára utalva -: ami Spiró Árpádházának bemutatásakor tartalmas és lepréseltségében is rétegezett ábrázolása lehetett a fékevesztett és forgandó hatalomnak, s ami, ugyanezen a nyomvonalon és stílusban maradva, a II. Richárd felvonásait még ugyancsak az illúziótlan történelemkép pecsétjeként stemplizte a színpadra, az a törekvés, felfogás mostanra végzett önmagával. (Mindkettő 2008-as munkája Almási-Tóthnak. Az Árpádházat jelenleg is rendszeresen műsoron tartják, a Shakespeare-drámát ebben az évadban már nem adják.) Elgépiesedett, kiüresedett, a színészek számára majdnem teljesen megszűnt értelmezhető kihívást és szerepet jelenteni a kiábrándult relativizmus, a szándékosan (lassítva) hadaró játéktempó, meredeken expresszív forma, olcsóságával tüntető szcenírozási extravagancia. A paródia és a kabaré becsületes jelentéseinek lefokozása, ha a Jeruzsálem pusztulása szünet nélküli, nemegyszer kacajtató kilencven percét paródiának vagy kabarénak nevezzük.

Lengyel Tamás, Nagy Viktor (Gessius Florus) és Lévay Viktória (Mária) / Koncz Zsuzsa felvétele

A hasonló, szkeptikusabbnál szkeptikusabb történelemkonstrukcióknak se szeri, se száma az 1970 utáni évtizedek és a jelen világ- és magyar színpadain. A tébolyodott és cinikus haláltánc tehát, amelynek karmesterei kóristák, epizodistái főszereplők is egyben, azzal sem kelt már feltűnést, hogy résztvevői a saját életüket sem veszik semmibe (vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nyakuk és fejük összefüggését nem feltétlenül vélnék fontosnak). Titus Vespasianus – a fentebb emlegetett császár fia, a Júdeában katonáskodó rómaiak fő hadvezére – győzelmi mámorában egyre őrültebb és kegyetlenebb próbát tesz: meddig mehet el a vereséget szenvedett zsidó vezetők – s általuk a zsidó nép – megalázásában, összeugratásában, tizedelésében, kiirtásában. Nem érdektelen, de a mostani interpretálás során nem is különösebben lényegesnek mutatkozó tény, hogy az uralkodói önkény elszenvedői főleg a zsidók (akik saját belső köreikben szintén fenekedők, megosztottak, történelmi cselekvésre alkalmatlanok). Ugyanígy nehéz lenne az előadást az 1956-ot követő magyarországi megtorlás parabolájának nézni. Sem egyik, sem másik, sem valamely további jelentéshez nincs muníció a mechanikussá tett, mondhatni: Almási-Tóth által eleve pusztán formai-formanyelvi problémaként kezelt szövegben. A posztmodernitás bealkonyulásával veszített érdekességéből Katona bukdácsoló darabjának, Spiró szakszerű átdolgozásának évtizedekkel ezelőtt oly lényeges mozzanata is: Flavius Iosephus, akinek A zsidó háború című munkája a színmű forrása, egyben szereplője is az általános pusztulásdrámának. Az állandó önreflexivitás, az események eljátszásának azonnali kommentáló-lesöprő jellege, az előadás önmagára vonatkoztatott, undorodón narcisztikus érdeklődése – mely maga is a jeruzsálemi csapdaszituációt hivatott minősíteni – odáig emelkedik-zuhan, hogy Adiabeen jeruzsálemi vitéz alakítója, a szokott súlyos zártságából most mit sem mutató Kaszás Mihály kiöklendi: nem tudja elmondani szövegét. Oly rémes tartalmú szöveg? Vagy egyszerűen: oly rémes? Netán közbejött valami, hogy épp itt a színészi törés, kitörés?

Lengyel Tamás (Flavius Iosephus), Törköly Levente (Matathias), Egri Kati (Mathatias felesége) és Horváth Illés (Titus Vespasianus) / Koncz Zsuzsa felvétele

Almási-Tóth nem válaszol, hanem rohamoz. Sietség nélkül végigkergeti a szomorújátékot a történelmi alagúton, melynek nem látni a végét. Időnként beletalál egy-egy jelenet és figura lelkébe, játékba hoz szegmenseket; időnként – gyakrabban – eszközhasználattal, pótmegoldással, látszatfogásokkal siklik át az időzésre nem is igen méltó részleteken. Az Iványi Árpád díszletének magasából függő akasztott játék babák jelentéstelenül lengenek kampójukon (olykor megesik velük egyéb is). A zöld műpázsittal beterített trón-karosszék, felette a minibábszínházi vitrin, az egész tér arra jó, hogy az intelligens semmitmondás epizódjai zavartalanul átolvadhassanak egymásba. Földi Andrea jelmezei ráerősítenek a kissé zavaros zene által is megképzett diszkóhangulatra.
A nézőt közömbösen hagyják a szerepformálások. Önmagába zsibbad a panoptikum. Petyi János (János), Hayth Zoltán (Eleazár) és Haas Vander Péter (Simon): a három jeruzsálemi tirannusból csak az utóbbiba csepegett viasz. Kovács Ferenc (Júdás, toronyőr) elfogadja, Lengyel Tamás (Flavius Iosephus) alkalomadtán színesíti a rendezői egyenszürkét. A meghalási versengést folytató Flavius szülőket (ki szabadul előbb a földi pokolból?) Törköly Levente (Matathias) és Egri Kati (A felesége) abszurd párosként jól exponálja, kevésbé jól tartja felszínen. Lévay Viktória, a gyerekevő Mária valahol elveszett a járatok nélküli labirintusban, Horváth Illés (Titus Vespasianus) belesüpped a középpontnak tűnő fotelba és más passzív térpontokba, Nagy Viktor (Gessius Florus) elborzasztó derűt sugározva azonosul a vérivó szadista hentessel, s közben még tenyérbe is mász.
A színházi estéink krónikájában gyorsan kipipálható és elfeledhető premier talán épp Nagy – és főként Stefanovics Angéla fellépte miatt nem hiábavaló. Csak a színlap ruházhatja rá, hogy ő lenne Berenice, I. Agrippának, Nagy Heródes unokájának leánya, II. Agrippának, elűzött jeruzsálemi királynak húga, királynő – és (szerelmi, érzéki kapcsolatait, valamint legendás hajkoronáját nézve) még mi minden! A magyar színpadok legkisebb kiterjedésű színésznője rácáfol a látszólagos szereposztási tévedésre, és fekete kolibriként repdesve egyrészt a ripacs történelem ripacs elfogadását kódolja aktusba, dikcióba, másrészt ikont-médiumot pörög a bakfis-szexbomba királynőből, aki valószínűleg civilként és felkent uralkodóként is a legmagasabbra emelkedhetne, ha e közeg egyáltalán ismerne emelkedést. Úgy fest, korábbi alakításai (és filmes munkái) folytán Stefanovicsnak nyílt a legtöbb színészi vegyértéke erre az interpretációra. A kényszerű hajlevágás szimbolikája, az önkopasztást helyettesítő – elvonatkoztatott, tipikusan színházi – cselekmény neki és a rendezőnek, a darabnak és az előadásnak is a legjobb perce.
KATONA JÓZSEF – SPIRÓ GYÖRGY:
JERUZSÁLEM PUSZTULÁSA
(Budapesti Kamaraszínház, Shure Stúdió)

Díszlet: Iványi Árpád. Jelmez: Földi Andrea. Rendező: Almási-Tóth András.
Szereplők: Horváth Illés m. v., Nagy Viktor, Lengyel Tamás, Stefanovics Angéla, Haas Vander Péter, Törköly Levente, Egri Kati, Kaszás Mihály, Petyi János, Hayth Zoltán, Kovács Ferenc.

Facebook Comments