Kästner Emilje és a kiskamasz detektívek átköltöztek a mai magyar valóságba, egészen pontosan a Jókai térre.

Tudjuk, érezzük, hogy a színház az itt és most művészete, bizonyos rendezések pedig fokozottan építenek erre az érzésünkre. Ül például az ember egy padon a Jókai téren, Erich Kästner Emil és a detektívek című, 1928-as regényét olvasva. Aztán bemegy a térről a Kolibri Színházba, hogy megnézze a mű teátrumi adaptációját. A produkció az előcsarnokban kezdődik, majd a nézőtérre lépve három monitort látunk a színpad felett, rajtuk a Jókai tér padjai, hintái. A tizenkét éves Emilt édesanyja nem Neustadtból küldi vonattal Berlinbe a nagymamához, hanem Újvárosból Budapestre, ahol apja várja (szülei elváltak). Írásom címében az első szó nem vezetéknév tehát, hanem arra utal, hogy Kästner Emilje és a kiskamasz detektívek átköltöztek a mai magyar valóságba, egészen pontosan a Jókai térre. Sőt: magába a Kolibri Színházba, ahol az átalakított cselekmény szerint egy másik Kästner-mű, a Május 35 előadása közben zajlanak le az Emil és a detektívek befejező jelenetei. Az Emil pénzét ellopó gengsztert, Grundeist az első sor közepéről rántják föl a színpadra a „detektívek”, majd szökése után nézőgyerekek – csoportokra oszolva – fogják el az előcsarnokban, s kísérik vissza a játéktérre. Mindezt a bent maradó közönség egyidejű videoközvetítésben látja. Az interaktív ötletet nagy tetszéssel fogadják a gyerekek, szerencsére az akció nem az agressziót, hanem a játékkedvet hozza ki belőlük: Grundeis körbekerítése inkább hat társas gyerekjátéknak, mint hajtóvadászatnak.

Rácz Kármen (Lotti Mirtill), Megyes Melinda (Bonnie), Krausz Gábor (VJ), Bárdi Gergő (Konrád), Ruszina Szabolcs (Clyde), Rácz Kriszta (Lotti Laura) és Mészáros Tamás (Emil) / Szlovák Judit felvétele

Nincs is ennél „ittebb és mostabb”: a színpadi cselekmény és a néző előadásélménye teljesen eggyé válik. Ez a fajta interaktivitás a gyermekszínház szükségszerű velejárójának tűnik. Az azonban már kétséges, hogy a manapság uralkodó aktualizálás az egyetlen üdvözítő út-e ahhoz, hogy a klasszikusok sikeresen eljussanak a nézőkhöz. Szerintem nem, és szívesen is látnék végre korhű díszleteket-jelmezeket-viszonyokat a színpadon – nem hiszem, hogy a mesére fogékony gyerekek érdeklődését pont ezek altatnák el. Ha már viszont megtörtént a transzponálás a mai Magyarországra, az a kérdés, következetes-e, működik-e. A válasz mindkettőre igen. Némely megmaradó német vezetéknév (Tischbein, Grundeis) furcsán hat ugyan, de akadnak efféle nevek nálunk is. Az meg, hogyan támadhat fel Erich Kästner író-narrátorként Budapesten, inkább csak az én felnőtt agyamnak probléma, a gyerekek alighanem természetesnek veszik. A 140 márka könnyen átalakítható 260 ezer forinttá, a levélüzenet mobiltelefon-hívássá, az újságinterjú tévé-show-vá. Az alkotók pedig a kästneri „majdnem idill” társadalomkritikus vonásait felerősítve alkalmassá tették a művet arra, hogy szelíden csatlakozzon a Kolibri Színház kamaszoknak szóló keményebb, karcosabb „tényfeltáró életjátékaihoz”. Elvált szülők, pénztelenség, a főváros és a vidék ellentéte, a média hatalma – többek között ezek merülnek fel a gyermeki-ifjúsági gondok sűrűjéből.

Kästner-műnek tekinthető-e még, amit a Kolibriben látunk? – tehető fel az újabb kérdés. Válaszom erre már kissé bizonytalanabb igen. Nem azért, mert valóságos „Kästner-összes” tárul elénk (az említett Május 35 mellett A két Lotti is feltűnik az előadásban), hanem mert az alapkonfliktussal és fő cselekményszállal együtt – a szegény család gyermekétől ellopott pénz és a baráti összefogás a visszaszerzéséért – érintetlenül marad a szép, meghitt anya-fiú kapcsolat egyedisége is. Egyébként viszont komoly (át)írói munkát végzett a színpadra alkalmazó: Horváth Péter. Mai lett a nyelvezet, lényeges szerephez jutottak a modern technika kellékei (videokamera, laptop stb.), és Emil frissen szerzett fővárosi cimborái alig emlékeztetnek az eredeti kis detektívekre. Az átdolgozás legfőbb nyertese a tolvaj Grundeis figurája, aki a kissé színtelen Keménykalaposból szólásokban beszélő, szemtelenül magabiztos, kedvesen erőszakos lókötővé változott. Az őt alakító Szanitter Dávid nem véletlenül az előadás legjobbja, karakterbravúrja rendkívül mulatságos. Tóth József tágra nyílt szemű, gyermeklelkű Kästnert állít elénk, fejen áll, görkorcsolyázik, elhisszük róla, hogy ő a szerzője az ifjúsági irodalom örökbecsű darabjainak. Mészáros Tamás (Emil) azzal küszködik – az előadásban nem egyedül ő -, hogy érett fiatalemberként kell tizenkét évest megformálnia. Nem gügyög (jól teszi), de legfeljebb a feladatot oldja meg, a problémát nem. A gyerekek alakítói közül – tehetségük mellett persze – azért is lehet Bárdi Gergő és Pomlényi Attila a leghitelesebb, mert korban ők állnak legközelebb a detektívkompániához. Szokatlanul fals hangokat, túljátszó gesztusokat hallunk-látunk ellenben a két Lottitól: Rácz Krisztától és Rácz Kármentől. Hozzájuk kötődik a rendezői ízlésficamok egyike is: szinte rámásznak Emilre, érett női mozdulatokkal próbálják elcsábítani. Még a maivá tett kästneri világba sem illik ez, ahogy az író tévétaposása a „Le a médiával!” típusú felkiáltás kíséretében vagy az „Anyád a csipet!” beszólás sem.

Bárdi Gergő, Mészáros Tamás és Krausz Gábor / Szlovák Judit felvétele

Novák János fantáziadús rendezése gazdag eszköztárat vonultat fel. A videokép többféle felhasználása mellett megjelenik a karaoke, a bábjáték, a „fekete színház” is. Ez utóbbi kapcsán megjegyzendő, hogy Horváth Péter jól sikerült regénydramatizálása (meg a rendezői munka) még Kästner íráslélektani bevezető beszélyét is megjeleníti a színpadon, ötletesen. Feltűnő viszont, hogy a Novák feltehető szándéka szerinti modern ensemble-színjátszás nem képes megvalósulni. Nem a társulat akarása hiányzik hozzá, hanem gyakran az intenzitás, s további gátló tényező a heterogén színvonal és a külsődlegesség újra meg újra felbukkanó réme (Bodnár Zoltán mértéktartása kivétel). A zenés-táncos részletek – természetesen Novák János fülbemászó dallamaival, valamint Csordás Gábor és Fazekas Róbert kitűnő hip-hop koreográfiájával – azért válnak csúcsponttá, mert a jó mozgású színészek „összeműködése” ezekben a legegységesebb, legkoncentráltabb. A Kolibri Színház kilencéves kortól ajánlja nézőinek a „krimijátékot”. Véleményem, tapasztalataim szerint (álomjelenet, flashbackek, hangvétel, problematika) legalább tizenkét évesnek kell lenni az előadás élvezetéhez. A „magyar Emil” a kamaszoknak mondhatja a legtöbbet.

Erich Kästner:
Emil és a detektívek
(Kolibri Színház)

Színpadra alkalmazta: Horváth Péter. Díszlet-jelmez-báb: Orosz Klaudia. Videó: Boros Lőrinc, Kovács Claudia. Zene: Novák János. Koreográfia: Csordás Gábor, Fazekas Róbert. A rendező munkatársa: Tolnai Edina. Rendező: Novák János.
Szereplők: Mészáros Tamás, Megyes Melinda, Ruszina Szabolcs, Rácz Kriszta, Rácz Kármen, Krausz Gábor, Bárdi Gergő, Pomlényi Attila, Tisza Bea, Tóth József, Szanitter Dávid, Bodnár Zoltán, Gazdag László, Farkas Éva.
Zenei közreműködők: Bágyi Balázs, Tóth Tamás.

Facebook Comments