Az attrakció működik, az előadás varázslatos és lenyűgöző, bár a vászon előtti jelenetek az előadás második felében már kevésbé hatnak meglepetésszerűen.

Philippe Decouflé, a francia kortárs tánc fenegyereke a 2003-ban készült Solo című produkcióját hozta el a Temps d’Images fesztiválra, mely immár ötödik alkalommal tűz műsorra egyedi vizuális megoldásokkal kísérletező, műfaji határokat felülíró produkciókat. Decouflé – több mint tíz évvel a Triton Erkel színházi sikerét követően – harmadik alkalommal járt nálunk, és most sem kellett sikerélmények nélkül hazatérnie.

A Solo hagyományos értelemben nem tekinthető szólónak: az előadásban nincs olyan pillanat, amikor Decouflé egyedül lenne a színen. Jelen van a technikai stáb, a kamerák mögött dolgozó operatőrök, balra ül a zenész, aki többféle fúvós hangszeren játszik, és improvizál a felvételről elhangzó zenei alapokra. Jobb oldalon pedig néha megjelenik az öltöztető, aki ruhákat pakol és rendezkedik.
Decouflé nem csupán táncosként működik: előadást vezet és kommentál, mint egy konferanszié, máskor a táncos jelenetek közötti intermezzókban produkálja magát, mint egy bohóc. Saját egyéniségéhez idomítja tehát a szóló műfaját, mely ez esetben nemcsak hogy nem szóló, de nem is egyértelműen tánc. Nehéz pontosan definiálni, hogy mit látunk: az előadás tánc- és pantomimjelenetek, illetve bohóctréfák együttese, melyet a videotechnika segítségével megbűvölt látvány, az erőteljes fények és a zene egymásra hatása tesz különösen egyedivé. A műfaji sokszínűség nem szokatlan Decouflénál, hiszen a cirkusz irányából érkezett a tánchoz: tizenéves korában cirkusziskolába járt, az École du Cirque-ben tanult, és a világhírű pantomimművész, Marcel Marceau tanítványa volt. A cirkusz világa és a műfaj iránti vonzódása szinte minden előadásában megjelenik, így van ez a Solóban is. Bár a játéktér nem porondot idéz (mint annak idején a Tritonban), az előadás műfaji eklektikája mellett a jelenetek cirkuszi dramaturgia mentén szerveződnek, és épülnek egymás mellé. A tételnek vagy önálló etűdöknek tekinthető részek jól felépített sorrendben, mint cirkuszi attrakciók követik egymást: egyre látványosabbak és meghökkentőbbek, a hatáselemek fokozásával mindinkább lenyűgözik a közönséget. Decouflé igazi kaméleon, sokféle alakban és többféle szerepben jelenik meg jelenetről jelenetre. Az előadás technikai és optikai trükkök segítségével építkezik, így könnyen érezhetjük azt, hogy szemfényvesztést látunk, hogy a táncos újra és újra megtéveszt, átver bennünket. Megmutat vagy elkezd valamit, majd – a várakozásokkal ellentétben – egész más irányban folytatja a produkciót.
A kezekre és lábakra fokuszáló bevezető jelenet után a főszereplő magyar nyelven köszönti a közönséget, és felkonferálja saját előadását. Majd egy hosszabb értekezést hallgathatunk meg a szóló műfajáról, amelyből – mintha ez a szólótánc műfajának ismeretlen arisztotelészi definíciója volna – megtudhatjuk, hogy a szólónak van eleje, közepe és vége, hogy a szóló az én belső világába enged betekintést, de azt is, hogy az embernek nem könnyű saját magát eltáncolnia. Végül a közönséget arra bátorítja, hogy nyilvánítson véleményt, éljenezzen és kiabáljon, tetszés esetén lábbal doboljon, sőt, akár táncra is perdüljön. Ez a gondolatmenet máris ügyes trükknek és a szemfényvesztés részének tekinthető, hiszen csak az a dolga, hogy felcsigázza az érdeklődést: az alkotóstáb lepődne meg legjobban, ha a közönségből bárki szó szerint értelmezné az elhangzottakat. Éppilyen félrevezető az a jelenet is, amelyben Decouflé családi fényképeket mutogat: felmenőit, gyermekeit és elmúlt évtizedekben készült saját fotóit láthatjuk. Ez a felvezetés azt sugallja, hogy az előadás életrajzi ihletettségű, megismerhetjük belőle a táncos múltját és magánéletét. De ezt a szálat ezzel el is felejthetjük, mert Decouflé családja és élettörténete nem kerül többé elő, viszont jót nevethettünk a fotókon és a hozzájuk kapcsolódó kommenteken.

Koncz Zsuzsa felvétele

Az etűdök egyik csoportjában Decouflé a középre helyezett vászon előtt mozog. A táncos alakja, a vásznon látható árnyéka és a technika segítségével megsokszorozott, különféle szögekben elfordított tükörképei izgalmas alakzatokat hoznak létre: képes törpévé vagy óriássá alakulni, végtagokat növeszteni és mulatságos alakokat ölteni. Előfordul, hogy az árnyék amőbaszerű alakzatokat formázva teljesen függetlenedik a táncostól, de a technika segítségével Decouflé tud magával versenyt úszni vagy futni, képes megsokszorozott önmagát csigavonalba vagy spirálalakba rendezni. Emlékezetes az is, amikor a vászonra vetített színes házak mindegyikében ő van, vagyis önmagából épít várost. Megragadhatatlannak, illékonynak látszik az egész, folyamatos érzéki csalódások érnek bennünket. A jelenetek másik csoportjában Decouflé a jobb oldalon lévő asztal mögött üldögél. A színes asztal bűvészkellék, váratlan helyeken nyitható, rejtett fiókjai vannak, melyekből különféle varázslatos dallamok szólnak. Itt Decouflé kezei duettet táncolnak, de kiválóan tud arcjátékkal és mozdulatokkal szerelmes dalt is viccesen illusztrálni vagy különféle gesztusokkal filmbejátszást parodizálni.

Az attrakció működik, az előadás varázslatos és lenyűgöző, bár a vászon előtti jelenetek az előadás második felében már kevésbé hatnak meglepetésszerűen. Változnak a fények és az alakzatok, de a technika ugyanaz, így a jelenetek olykor ismétlésnek tűnnek. Van ebben Decouflé részéről némi narcisztikus magamutogatás, de az igazat megvallva a cirkuszi dramaturgiában ennek is tökéletesen helye van. Decouflé szórólapon szereplő Descartes-ferdítése, a „táncolok, tehát vagyok” gondolata remek önmarketing, és inkább humorként és iróniaként fogható fel, nem érdemes mögötte mélyebb gondolati párhuzamot vagy rejtett metafizikai összefüggéseket keresni. A táncos elbűvölni és szórakoztatni akar, és ez sikerül is neki. A szóló az önreprezentáció legtisztább műfaja, Decouflét mégsem könnyű jellemezni – átváltozóművész, akinek lételeme a színpad, elvárja, hogy mindenki csodálja, imád a középpontban lenni, játszani, szórakoztatni, nevettetni, kísérletezni, illúzióba ringatni. Táncos, komédiás, artista, bohóc, tornász, pantomimművész, filmsztár. Mégiscsak egy mágus.