Aki még nem látta, higgye el: borzalmas dolgok történnek benne.

Hű, de bonyolult darab… Hű, de fogas színházi feladat…
Marivaudage a Larousse Enciklopédia szerint: „Affektált, természetellenes nyelvezet, miként Marivaux-nál. Rafinált galantériával tenni a szépet.”
Végig a XVIII. és XIX. században, majd a XX. század első felében életre kelt, bájos rokokó csecsebecsék voltak az inkább csak Franciaországban honos Marivaux-előadások, melyek közt A szerelem diadala nemigen szerepelt. Aztán jött lámpással a kezében a rendezői színház, és bevilágított a budoárok zugaiba. Az idősebb kollégák egyik meghatározó színházi élménye volt Patrice Chéreau híres fesztiváljáró előadása, A vita: Richard Peduzzi fantasztikus díszletében egyszerre gyönyörű és hátborzongató kegyetlen színház egy ártatlan fiatal lelkekkel folytatott brutális lélektani kísérletről.
A marivaux-i életművön belül alighanem A szerelem diadala áll a legközelebb A vitához. Aki még nem látta, higgye el: borzalmas dolgok történnek benne.

Egy elvont térbe helyezett mitologikus ifjú királynő az uralkodóknál már megvalósult emancipáció szellemében ragadozó szexuális étvággyal kiszemel magának egy, a világtól elzárva nevelt ártatlan fiatalembert, királyfit persze. Hogy megkaparintsa, férfiruhában befurakodik az ifjút nevelő középkorú filozófus háztartásába, s hogy titkos hódító hadjáratához megfelelő álcázást teremtsen, nőként a filozófust, férfiként a filozófus vénlány húgát szédíti meg, továbbá megvesztegeti, s így engedelmes eszközeivé teszi a ház két szolgáját. Amikor a manőverek túl jól sikerülnek, s mindkét becsapott testvér már házasságot tervez ugyanazzal a bizonytalan nemi identitású személlyel, és a naiv ifjú is kellőképpen megpuhult, az önleleplezéshez Spárta királynője saját erőszakszervezetét, a királyi katonaságot hívja segítségül; a kijátszott, megsemmisült, megfenyegetett áldozatok egy barbár, kegyetlen világban maradnak magukra, s – Ascher Tamás mostani rendezésében – kataton tekintettel merednek a semmibe.
Zárójelben: magányuk nem ígérkezik tartósnak. Mivel a filozófus, ahogy ez egy-két célzásból kiderül, politikai ellenfele a királynőnek, Hermokratész és Leontina ajtaján nemsokára dörömbölhetnek a fogdmegek.
A sommás tartalmi ismertetésből is kiderül, miféle neves előzményei lehettek a műnek; hacsak nem a levegőből érzett rájuk a szerző. A Tartuffe-öt természetesen ismernie kellett: Leonida mindkét értelemben nemtelen inváziója nyilvánvaló rokonságot mutat a Tartuffe-éval, s Hermokratész politikai kompromittáltsága is az Orgonéra emlékeztet. De a fiúruhát öltő leányzó kalandjai nemegyszer idézik fel a Vízkereszt Violájának viszontagságait, Hermokratésznek és húgának elcsábulása pedig rímel arra a többértelmű, a homoszexuális-leszbikustól az androgünig sok húrt megpendítő szenvedélyre, melyet Viola-Cesario Orsinóban és Oliviában ébreszt, miközben a kijátszott, nevetségessé tett Hermokratész az őrületbe kergetett Malvolio tragikomédiáját éli újra.
Különös és mára már kifürkészhetetlen belvilága lehetett a kecses szellemű Marivaux-nak, nemcsak azért, mert mindeközben a nyelvezet (Bognár Róbert újraalkotásában) valóban a maga teremtette cikornyás, finom és finomkodó marivaudage-tól illatozik, hanem elsősorban azért, mert a cselekmény minden ármány és hamisság ellenére feltartóztathatatlanul kanyarog a formális hepiend, a szerelmi beteljesülés felé – és nagy kérdés, hogy a konvencionális címben bujkál-e némi irónia.
Mármost mitévők legyünk? Jellemezzünk mindvégig vagy visszatérően a cselekmény, az üzenet – omnia vincit amor – ellenében? Vagy ellenkezőleg, tegyünk úgy, mintha tudomásunk se volna a darab sötétebb szféráiról? Hű, de nehéz…

A darabnak a XX. században két jelentős repríze volt. Az elsőt a francia Théâtre National Populaire-ben (TNP) 1965-ben Jean Vilar személyében egy halhatatlan szignálta, a másodikat 1985-ben egy másik kiválóság, Luc Bondy az (akkor még) nyugat-berlini Schaubühnében. A szépség még mindkettőnél alapszempont: tágas, levegős, valószínűleg a steril ürességet szuggeráló színpadon Vilarnál középütt kis Ámor-tempietto, Bondynál ugyancsak középütt tavacskán sziget, szigetecskén antik templomrom; a kert sokakat Watteau piktúrájára emlékeztetett. A kritikákból úgy tetszik, Vilar nem igazán dúlta szét a rokokó konvenciót: a Marais Fesztiválon például úgy vélték, a csodás XVIII. századi Rohan-palota udvara eszményien adekvát környezete az előadásnak. Pazar rokokó jelmezekben színészóriások, maga Vilar (Hermokratész), Maria Casar?s (Leonida), Georges Wilson (Bognár Róbert beszélő keresztségében Szairész, az eredetiben Dimasz) és Daniel Sorano (a hagyományos kockás bohócruhát viselő Arlekin) tündököltek, s a marivaudage-tól egy árnyaltabb ábrázolás vezetett át a modernebb felfogásokig. Érdemes citálni a L’Humanité egyszerű lelkű kritikusát: „Nincs itt semmiféle hamis mélység: egy nagyon is XVIII. századi história kel fürge életre, s ha nem is túlzottan illemtudó, a végén a felülkerekedő ártatlanság (!) győz a filozófia és a prüdéria ellenében.” De a jelek szerint nem többel, mint a játék komplexitásával kísérletezett Bondy is; nála például a szerelemittas Hermokratész vízbe dobta könyveit, és elégette írásait. (Leonida itt Jutta Lampe volt.) Egy kritikus szerint a rendezés „rokokó és mizantrópia között egyensúlyozott”.
Feltételezhető lett volna, hogy a stílusát szüntelen tágítani igyekvő (bár az új stílusokat gyakran inkább önmagára igazító) Katona József Színház a marivaudage egy frissebb, korszerűbb változatával kísérletezik, azt pedig, hogy ezen túlmenően Ascher Tamásnak van érzéke a groteszk és a kegyetlen sötétebb árnyalataihoz, a briliáns Jógyerekek képeskönyve bizonyította. (A műsorfüzetet díszítő, gyermeki édességében, régi öltöztetőbabás stílusával félelmetes rajz a három álcában – fiúruhácskában, lánykapendelyben, lánykaruhácskában – ugyanazon naiv, gyanútlan, kissé bárgyú mosolyú fiúcska felé kacsingató aranyos-vérszomjas kislánykáról talán jobban is illenék az említett Örkény színházi előadáshoz.) Ascher mostani rendezése azonban félúton van a moli?re-i színművek mai interpretálásában megszokott lélektani realizmus és a leleplezően sivár és kegyetlen világképiség között, bár ez utóbbi inkább a fináléban érvényesül, Leonida és a két udvarhölgy sandán buja díszruhájától (Szakács Györgyi szellemes kompozíciói) Leonidának házigazdáival szembeni gőgös, könyörtelen leszámolásán át szegény Agisz királyfi brutális, elhurcolással felérő megdicsőítéséig, míg a díszlet a maga barna tónusú, kertészeti szerszámokkal és alattomos vízfelületekkel felszerelt fészerével (Khell Zsolt terve) ugyancsak inkább egy Moli?re-hez illene, mint a hagyományos Marivaux-hoz.

Hogy az előadás fővonala mégiscsak újítson a kánonon, azt Ascher főként Jordán Adél (Leonida) sokszínű tehetségére bízta: a színésznő kacér, ellenállhatatlan, a csábítás minden fortélyában excellál, taktikáit szédítő gyorsasággal váltja, de Agisz iránti szerelmében az őszinte érzeményt az abszolút hatalomhoz szokott nő erőszakosságával és kíméletlenségével festi alá, s így előkészít is meg nem is a rideg fináléra. (A műsorfüzetben van egy valósággal démoni gonoszságú portréja, bár az előadásból nem emlékszem ilyen pillanatra; de éppúgy el is mulaszthattam.) Nagyon jó, Leonidát is kompromittáló motívum az is, hogy a két megvesztegetett szolga a királynő beépített kémeiként leskelődi végig a cselekményt. De már a méltán nagy sikert arató testvérpárt Máté Gábor és Szirtes Ági a lélektani realizmus mesterhez méltón alkalmazott, ha nem is újszerű eszközeivel eleveníti meg; a hűvös professzori józanság és a puritán, erénycsősz vénlányság alól hisztérikusan előrobbanó érzéki vágy leleplezése mindig hatásos, és elsöprő komikuma nem akadálya annak, hogy a néző a végén a hoppon maradt áldozatok tragikumát is átélje. (Mindamellett éppen a jellemábrázolás szempontjából vitatható, hogy e két szerepet jó tíz évvel megöregítették.) A keserűség egyébiránt (remélem, semmit sem magyarázok bele) összefügghet azzal a csalódással is, amellyel Ascher a ballibnek titulált hazai értelmiség történelmi kudarcát szemléli (Marivaux talán a felvilágosodás filozófjaiból ábrándulhatott ki); ez az előadás kommentárja a mához.
Bezerédi Zoltán (Szairész) és Dankó István (Arlekin) enyhén a karikatúra vagy, mondjuk, a bohózat felé billentik az alárendeltek kortalan korrupcióját; Pálmai Anna (Korina) buzgó, de jelentéktelen; Mészáros Béla kissé monotonul adja az ifjú királyfi együgyűségét és manipulálhatóságát. Vannak nagyszerű színpadi képek, például amikor pszeudoköltői tablóban a fiú-Leonida ölében pihegő Leontinát a háromtagú személyzet játékosan virággal dobja meg, s Korina tündöklő szappanbuborék-zuhatagot fúj az elandalított áldozat fölé. Máskor vitatkoznék: bármennyire divatba jött újabban – szegény színészek! – a hímnemű frontal nudity, mégsem hinném, hogy Arlekin, a szolga anyaszült pucéron ugrana az ismeretlen hölgyvendégek elé, mint ahogy a legfelhevültebb filozófusról is nehéz elhinni, hogy ruházatát eksztatikusan megbontva máris egy bútordarabra teperné le ideálját.
Nem mondom a lapunk e számában ekként megnyilvánuló Fáy Miklóssal, hogy a Katonában az ember mintha mindig ugyanazt az előadást látná; de a rövidre és sietősre összerántott színházi esten valóban kevéssé érződik, hogy az új szerző ismeretlen darabjával a nagyszerű csapat valamilyen színházi meglepetést akart volna szerezni.

Pierre Carlet de Chamblain
de Marivaux:
A szerelem diadala
(Katona József Színház)

Fordította: Bognár Róbert. Díszlet: Khell Zsolt m. v. Jelmez: Szakács Györgyi m. v. Világítás: Bányai Tamás m. v. Zene: Keresztes Gábor m. v., Sáry László. Dramaturg: Várady Zsuzsa. A rendező munkatársa: Tóth Judit. Rendező: Ascher Tamás.
Szereplők: Jordán Adél, Pálmai Anna, Máté Gábor, Szirtes Ági, Mészáros Béla, Bezerédi Zoltán, Dankó István, Huzella Júlia e. h., Pálos Hanna e. h.