Alföldi Róbert a Nemzeti Színház Festőműhelyébe plántálta a premiert.

A másság drámáját a megszokottól eltérő – más – körülmények között bemutatni: ésszerű, de kissé kiszámított ötlet. A Nemzeti Színház előadásának tagadhatatlan aktualitását, morális felelősségtudatát, korrekt játékbonyolítását nem kezdi ki e tény, ám az új játszóhely avatása, a nézők újszerű ülőterének kialakítása sem feledtetheti, hogy e négy évtizednél régebben íródott, majd 1969-ben megfilmesített színmű minden (alapvetően epikai természetű) összetevőjét már addig is, akkoriban is, azóta is sokszor láthattuk színházban, filmszínházban.
Martin Sperr – aki az ősbemutatón és a filmben is színésze volt (más-más szerepet játszva: előbb Rovóként, utóbb Abramként) a maga darabjának – a német (bajor) paraszti-kispolgári létmód kikezdhető, férges felületeit, intoleranciáját tette kritika tárgyává. Ez a vidéki, városellenes közösség – mely még az azonos rétegeken belül is alig ismeri az empátiát, szolidaritást – ellenszenve, indulatai számára mindent és mindenkit kipécéz, ami és aki a falu saját (egyébként általában hazug, korrupt vagy könnyen áthágott) normáitól, törvényeitől eltér. Lengyel menekültet és a második világháború utáni özvegy magányában szeretőt tartó nőt, kurvának bélyegzett fiatal lányt és ideggyenge kamaszt. Legfőképp pedig a homoszexuális hírében álló jövevényt. Addig nem nyugszik – és ehhez az események szerencsétlen összejátszása is segít -, amíg ki nem irtja magából a számára értelmezhetetlent, elviselhetetlent. Amikor a hajtóvadászat eredményre vezet, sőt kétezer-ötszáz márka nyomra vezetési jutalmat is termel a településnek, kezdődhet a fasírtos, sörös evés-ivás, a nagy összeborulás, a dübörgő zene.

Alföldi Róbert a Nemzeti Színház Festőműhelyébe plántálta a premiert. A hatodik emeleti s eredeti funkciójában nyilván nem eléggé kihasznált hatalmas üzemi terem annyiban hűséges az alanti nagyszínházhoz, hogy itt is borzalmas az akusztika; persze ez nem színészi beszédhez van szabva eredetileg. Tömött zsákokon kell végigkuporognunk a szünet nélküli száz percet. Ne panaszkodjunk, mert az oldalfalak díszlet-stációihoz tapasztott, olykor szimultán jelenetek elterelik a figyelmet a kényelmetlenségről. Sőt, a csontropogás, ínfeszülés fiziológiailag hozzáhangol az erős sodrú megjelenítéshez. A publikum megoszlik, mert békaperspektívájából mindenki mást lát jól vagy kevésbé jól, így legintenzívebben a hozzá közel eső szegmensek naturális kiképzését és a benne történőket fogadja be, és a messzibb, takartabb zugoktól tart némi távolságot. E sorok írója például a fáskamra-trófeafal-terményraktár-lacikonyha soron tanyázott, és a túlpart bolt- és lakásbelsőiből látott kevesebbet. Amikor a színészek útja átszeli az ülőzsákokkal borított zöld műfű körszőnyeget, illetve midőn bizonyos képek még szorosabban maguk köré vonják a nézőket, a közönség szinte eggyé rándul, s részint eggyé a körgyűrűben bukdácsoló, veszteglő szereplőkkel is.
Menczel Róbert a bajor jellegzetességeket elhagyva hozta létre az aprólékosan kivitelezett díszlet állomásait. Daróczi Sándor jelmeztervező sem arra törekedett, hogy az 1948-as cselekményidőt hangsúlyozza az igénytelen, mégis pontosan jellemző ruhákkal. Perczel Enikő fordítása a tájszólási színekről mondott le. Az egyszerűsítés valamennyi fajtája a jelen irányába mozdította a darabot. A Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból cím második eleme nem különösebben lényeges. A harang mindenütt szól. Sört, kenyeret, húst mindenfelé mérnek. A talpalávalót itt dorogiak, svábok szolgáltatják (Dorogi Sváb Party zenekar).
A leltározón epizodikus szerkezetű színművet rendezve Alföldinek sokfelé kellett pillantania. Nem mindennek lelte meg a helyét, valóság és absztrahálás sem mindig egészítette ki egymást. A száradni akasztott mosott ruhákból, ágyneműből egész este csöpög a víz – az öngyilkos Rovo tessék-lássék temetése ehhez képest értelmetlen, kényszerű térkiképzésben szórja szét a gyászolókat. A kisebb valóságok kidolgozottabbak a súlyosabb valóságdaraboknál. Néhány szereplőre nem jutott elég figyelem vagy találékonyság; esetleg maguk a színészek vették kevéssé a lapot. Földi Ádám semmit sem tudott kezdeni a gyámoltalan Pappal (pedig Sperr még az istenbizonyítás nehézségeit is begyömöszölte a szövegbe), Gerlits Réka futkorászásból próbálta megfogalmazni a Menekült nőt, Söptei Andrea (Paula, irodai alkalmazott) eltünedezett a városivá lett hölgy ruháiban, Péterfy Bori (Hentesné) megint a „nemzetis” (elég vegyes) stílust – és a megfelelő artikulációt – nem találta.

A belsőbb körön stabil alakítások karéja húzódik. Csonti sírásó hangoskodó, elpusztíthatatlan figuráját a mindig precíz kismester Hollósi Frigyesre öntötték, a cserfesen gonosz Zenta napszámosnőt Murányi Tündére. (Milyen közel van Bajorországhoz az amerikai Dél is! Mintha Murányi Tennessee Williams Orfeusz alászáll című drámájában, e színházban vitt szerepét, Dolly Hammát élhetné újra most – holott egészen más a két egzisztencia.) Hevér Gábor szolga Georgja a falu mitugrász főkolomposaként, Sinkó László cinikus-felülemelkedőn kívülálló Polgármesterként mintáz elsőrangút. Az egyetlen egészséges, kétoldalú férfi-nő párkapcsolatot sem ismerő színmű reménybeli (vagy inkább reménytelen) házasulandó párját Básti Juli (Mária, Rovo anyja) felizzítottabb vehemenciával, Szarvas József (Volker) csöndesülni és csöndesíteni próbálva formálja meg. Molnár Piroska szoborszerűségében is mozgékony Barbara napszámosnője kiemelkedő teljesítmény: látlelet az anyáról, aki rendre az elfajzott fia miatt válik földönfutóvá – de ha a fiú netán tényleg elfajzott, arról nem csekély részben az érzéketlen anya, a rossz nevelő tehet.
Voltaképp kicsoda is Abram? Alföldi (s a két dramaturg, Perczel Enikő és Vörös Róbert) mintha csak a szexuális mássága miatti vergődőt keresné és láttatná benne, a sorsát fogadkozásai ellenére uralni képtelen, a biszexualitásban, önmegtartóztatásban menedéket ingatagul kereső férfit kevésbé. A múlt és a közelmúlt, a családi vesszőfutás és a háborús trauma csak magyarázza, de nem menti, hogy Abramban ott lapul és ki is tör a potenciális gyilkos. Stohl András tiszta ingű s vágya szerint tiszta szívű parasztlegényét vérrel telefrecskelve vezetik el. A rendezés és a vívódóan emelt fejű, befelé is hallgató színészi játék az áldozatra mutat rá. Az öntörvényűségre, másságra – s nem a gének önzésére. Pedig Abram azt vágja oda a bizonyára tőle terhes Tonkának: nem kell a közös élet, nem kell a közös gyerek, az én életem csak az én életem! Ha ezt az önzést súlyának megfelelően tekintjük (úgy is, mint a Tonka-gyilkosság egyik kiváltó okát), a férfi nem sokkal jobb, mint a kivétel nélkül maguknak élő, csak épp szimplább falusiak. Tompos Kátya rebbenő Tonkája légies válaszokat ad az őt érő atrocitásokra. A csábító-csábuló Volkerral való, elhúzott, alantas jelenetet s az Abrammal történő rövid összeborulást, a sérülékeny bizakodás jelenetét is főleg neki köszönheti az előadás. Farkas Dénes jó választás a háborúban odaveszett apja

siratásától is megbomlott Rovo rándulásaira. Kialakulatlan személyiségének oltalomkeresése úgy felajzza a férfiszerelemre éhes Abramot, hogy épp az éteribb összeborulás, a megszégyenítő in flagranti okozza végleges vesztét a falu vésztörvényszéke előtt. (A főszereplő ekkor csak felajzott; elfajzott a baltás vérontáskor lesz.) Az Abram- Rovo páros levegőbe emelése (a szarvas- és őztrófeás falon, ipari létrákon állva megy végbe a férfi-erkélyjelenet) az előadást többnyire jól kézben tartó Alföldi egyik legszebb elgondolása. Poétikum a vaskos narratívában.
Kampóról lógó nyers húsok, iszonytató döngésű favágás, késfenés, sipítóan megemelt kiáltozások, vallató fényű kézilámpák, sunyi tiltakozás a felszín hajbókolása alatt, sírásófigura, sör, zabálás, pufogó zene: ezektől az elkoptatott jelektől, jelzésektől vaskos a narratíva. Kissé megszikkadt eszköztár, melyet Festőműhely és játékintenzitás, súlypontozás és motívumrokonítás sem újít meg mindenestül. Csak hát a Vadászjelenetek…-re valószínűleg ezer év múlva sem mondhatják majd, hogy „elavult” – nemhogy mi mondhatnánk, itt és ma.
MARTIN SPERR: VADÁSZJELENETEK ALSÓ-BAJORORSZÁGBÓL
(Nemzeti Színház, Festőműhely)

Fordította: Perczel Enikő. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Daróczi Sándor. Dramaturg: Perczel Enikő, Vörös Róbert. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Molnár Piroska, Stohl András, Tompos Kátya, Básti Juli, Farkas Dénes e. h., Szarvas József, Sinkó László, Hevér Gábor, Murányi Tünde, Péterfy Bori, Hollósi Frigyes, Söptei Andrea, Gerlits Réka, Földi Ádám, Ducsai Ábel, Reynolds William.
Közreműködik a Dorogi Sváb Party zenekar.