A gazdag előadói s mind jelentékenyebb szerzői múlttal rendelkező, friss Harangozó-díjas Fodor Zoltán egyik legelegánsabb férfi táncosunk.

Önállói alkotói esten, afféle koreográfusi portréprogramban mutatta meg koreográfiáit Fodor Zoltán. Társainak mind markánsabban és közismertebben együttesként mutatkozó, meglehetősen stabil köre, az Inversedance vezetőjeként Fodor a Táncfórum keretében fogta csokorba munkáit. Az est három tételéből kettőt már ismerhet a nagyközönség: a Kizökkenve, illetve a Szegedi Balett Mozart-programjában bemutatott Les Petits Riens/A kis semmiségek mellett a Fiatalság, bolondság tudósított az alkotói jelen időről, művészi s, bizony, pedagógusi közérzetről.
A gazdag előadói s mind jelentékenyebb szerzői múlttal rendelkező, friss Harangozó-díjas Fodor Zoltán egyik legelegánsabb férfi táncosunk. Kiváló pedagógusok, Földi Béla és Raza Hammadi neveltje, vagyis abból a műhelyből – a Budapest Táncszínházéból – „származik”, melynek remekül csiszolt előadók sorát köszönhetjük. Táncosként – csak a magyar mezőnyt tekintve – Frenák Páltól Berger Gyuláig, Juronics Tamástól Egerházi Attiláig számos, markánsan eltérő felfogásban dolgozó alkotó munkájában láthattuk. A krisztusi korba az est után alig két héttel lépett Fodor öt éve koreografál: figyelemre méltó, bőséges terjedelmű szerzői estje plasztikusan mutatta alkotói erősségeit s (itt-ott) gyengeségeit.
A Kizökkenve című duó (a szerző s Liebich Roland tolmácsolásában) közérzeti-korérzeti férfi/szingli kettős. A jin–jang mintájára szerkesztett látvánnyal (emlékezetesek Stadler Ferenc érzékeny fényei) és cselekménysorral operáló produkció a magány, az egyedüllét, a belső, intim harcok világát ábrázolja, vakmerő húzással: megkettőzve. A két remek táncos – meglehetős alkati hasonlóságuk tudatában és biztonságában – különös terrárium képét tárja elénk. A határozottan két részre osztott, egyforma, fekete kanapékkal szimmetrikusra vagy átló mentén egymás ellenébe fordított színen ember és árnyéka, feljövő és lemenő én vívódását látjuk. Hangulatok, érzelmi állapotok feszülnek egymásnak: sűrűn változik, hogy ki a valós és ki az árny, ki merre tart a vitalitás, akarás páternoszterén. A koloncként cipelt, önmagát elhagyó én-fél s a valamely irányba meginduló, a rázáródó nihilből sikerrel kikapaszkodni látszó „másik” olykor kissé túlmagyarázott, ezért ingadozó feszültségű jelenését kísérhetjük figyelemmel. Megkapó anyagból építkezik Fodor koreográfiája, s végig lebegteti: Két valódi embert látunk? Egy személyiség váltakozva napfénybe lépő vagy árnyékba boruló oldalait? Partnereket? Testvéreket? E konstans sejtelmesség még az olyan döccenőkön is átsegít, mint amikor felhangzik Bob Marley agyonkoptatott remeke, a No Woman, No Cry…
A fény-, a tér- és a jelmezjáték, vagyis a világos és a sötét, a (közönségnek) szembe és a háttal, az állig beöltözöttség és a test lecsupaszítása széles kört húz a két játékos körül. A Kizökkenve vívódást, vergődést, dilemmákat, apró, hétköznapi győzelmeket s csatavesztéseket mutató képei közt pedig ki ne találhatna a saját életéből ismerőset?

Fodor Zoltán a Kizökkenve című darabban Koncz Zsuzsa felvétele

Az ugyancsak évekkel ezelőtt született s felújított Mozart-darabról (s az azt befogadó estről) születésekor bőséggel írtak: az új szereplőgárdával színre állított mű őrzi frissességét, pajkosságát: érzékeny muzikalitásról, biztos építői szemről tanúskodik. A vászonfalak takarásából kilépő fiúk-lányok, kettősök az eleganciától a sikamlósságig megannyi attitűd-szilánk felvillantásában jeleskednek. A játék – jólesően – nem egy bronzszobor előtt tiszteleg haptákban, hanem egy nagy szellemmel, huncut géniusszal kacsint össze: önfeledten, jókedvűen játszik, pancsol a pompás zenében-zenével. A nyolcak: Balkányi Kitty, Somorjai Judit, Dobrovics Réka, Frank Szabina, Liebich Roland, Feicht Zoltán, Sólya Ádám és Fodor Zoltán erejéből, tehetségéből pedig még az egyéni, sajátos ízek tehetséges megjelenítésére is futja.
Az est újdonsága, a növendékek (vagyis a Magyar Táncművészei Főiskola modern tánc szakos végzősei: Dobrovics Réka, Frank Szabina, Sárai Rachel, Rózsahegyi Orsolya, Hortobágyi Brigitta, Vincze Anna, Széki Zsófia, Bányai Mirjam, Deáki Mercédesz, Valencia James, Matkovics Norbert és Kerekes Soma) előadta Fiatalság, bolondság mérsékelten merész formai kísérlet. A Valencia James sötétben kezdődő, gurgulázva nevető-fecsegő monológjával indító darab kétszeresen is korkép: kísérletet tesz a lesújtó jelen s az ebben fiatalként létezők (kor)csoportjának ábrázolására. Különös érzés: a darab elején olykor kínosan feszengünk, majd fészkelődésünk idővel abbamarad. Nem mintha ami történik, ne volna olykor továbbra is kényelmetlen. De találó és meglehetősen – kínzóan – precíz voltát mind intenzívebben érzékelhetjük. Fodor nem akar lesújtó képet ábrázolni az érintettekből, az érintettekről. Empátiával, olykor egészen megrázó együttérzéssel mozgatja, beszélteti a kamaszkorból – zömmel – éppen csak kilépett hőseit. Nem játszik zoológus-felfedezőt, sem egzotikumra vadászó úti filmest: partnerként bevonja táncosait, segít megmutatni önmagukat.
Az olykor egészen fülsértő hangfekvésben előadott, (ál)tudományos, a kamaszokat, fiatal felnőtteket érintő közhelyparádé során (szöveg: P. Szabó István) egyenként a térbe kiáltó, sztereotípiáktól megcsömörlött fiatal felnőtteket látunk. Egy bárjelenetben a „pinyakoládát” ordítva kínálgató koktélfiúkat sivalkodva megrohanó bulipillangók rajzását szemlélhetjük.
Fodor maga tervezte, jelzésszerű terében kisléptékű drámácskák és formátumos, az érintettek által végig sem gondolt, ki nem bomló, a felszín alatt parázsló sorstragédiák szilánkjai sorakoznak. A Fiatalság, bolondság tervezetten kínos pillanatainak feszültsége játékosainak eltérő képességei miatt olykor kienged: ez azonban – különösképp – mégis egyik erénye. A sokféleség, a versengés, a mezőnybe állás, az életkezdő sprint rajtfotója éppen ettől válik hitelessé. A tizenkét táncos előadta játékban sikerül kiegyenlíteni a drámai fiúhiányt: a tíz versus kettes felállás s Valencia James kvázi főszerepeltetése nyomán e játék alapvetően mai fiatal nők közérzeti képét mutatja.
Fodor nem komolykodja túl az ébredő felnőttlét ábrázolatát: üde és könnyed, mégse felszínes. Alkotásában módot ad a személyiség, a valós én megvillantására is. E koreográfiáját opus magnumnak nevezni erős túlzás lenne, korrajzként azonban igencsak megállja a helyét.

Fodor Zoltán alkotói estje
(Fodor Zoltán Társulata, Magyar Táncművészeti Főiskola, Nemzeti Táncszínház) Kizökkenve, Les Petits Riens /
A kis semmiségek, Fiatalság, bolondság
Koreográfus: Fodor Zoltán.