És most sem állunk jól – erről szól a 2010-es Theatertreffen első két előadása a múltjával farkasszemet néző Berlinben.

Nem álltunk jól 1929-ben, amikor október 29-én, az úgynevezett „fekete kedden” összeomlott a New York-i tőzsde. Nem álltunk jól 1932-ben a müncheni Oktoberfesten sem, hiába röpdösött a Zeppelin az őszi égen. És most sem állunk jól – erről szól a 2010-es Theatertreffen első két előadása a múltjával farkasszemet néző Berlinben. A kollektív és még „idejében” elkezdett múltfeldolgozás irigylésre méltó, nem megspórolt, folyamatos gyászmunkája a jelen megoldatlan kérdései felé fordulás képességét és lehetőségét ígéri, amit az idei fesztivál versenyprogramjában szereplő, gyökeresen eltérő színvonalú két produkció – Johan Simons és Paul Koek Kasimir és Karoline-rendezése és a Mi lesz veled, emberke? Luk Perceval színrevitelében – be is váltott.
Johan Simons és Paul Koek közel húsz éve dolgoznak együtt. Közösen alapították a Theatergroep Hollandiát, majd 2005-ben szétváltak útjaik: Simons a belga NT Genthez, Koek a holland De Veenfabriekhez szegődött, így nem meglepő, hogy a Kasimir és Karoline a Schauspiel Köln, az NT Gent és a De Veenfabriek koprodukciójában valósult meg.
A társrendezők a Theatertreffen nyitó előadását, Ödön von Horváth Volksstückjét egy legalább kétszintes drámamodellnek megfelelő, monumentális díszletbe helyezték a Haus der Berliner Festspiele színpadán. Az építkezéseket idéző, felállványozott, alumíniumcsövekkel osztott parkoló neonzöld fényben úszik, miközben a szereplők példás igyekezettel, de hiába próbálják a hatalmas teret bejátszani, és aktuális társadalmi státusuknak megfelelően botladoznak a világszintek között. A parkoló felett, ahová a tanácsosok is vizelni járnak, és a Zeppelin alatt, de már elérhetetlen távolságban ott lebeg a nagy közös álom a kispolgári létről, családról, gyerekekről: egy rózsaszín neoncső vonalház. A befolyásos Speer bírót (Felix Vörtler), Rauch kereskedelmi tanácsost (Michael Wittenborn), valamint a perifériára szorult, munkanélküli, alvilági elemeket és a vurstliban kavargó, széttartó szerelmespárt mégis eltéveszthetetlenül összeköti egy brutális és didaktikus díszletelem: a kétméteres, szemkibökő, az előadás titkait már a kezdete előtt kibeszélő, ezüstflitteres felirat: ENJOY.
Hát igyekszünk, igyekszünk, megfeszülve próbálunk élvezni, ha már fel lettünk rá szólítva. De kizökkent a rockbanda, melyet az előadás zenéjét is jegyző Koek sajnos a produkció kellős közepébe helyezett, hogy még véletlenül se maradjanak észrevétlenek a feszes, fekete gumiruhába bújtatott, fehér parókás, elektromos gitáros, szintetizátoros fétisfigurák. Simons egy interjúban elmondja, hogy az Ödön von Horváthra jellemző couleur locale és bármiféle romantizálás ellenében tudatosan mozdultak el a nyolcvanas évek német poprockja felé, hogy Kasimir és Karoline történetét kellően maivá, modernné tegyék. Ehhez képest a zene egy pillanatra sem szervesül az előadásba, amely a darabválasztást tekintve még aktuális lenne: testidegenként, ízléstelenül lötyög rajta, és ez a fatális rendezői tévedés az irritáción kívül semmi egyebet nem tud kiváltani.
Hamarosan felfedezzük, hogy az este az érzékek, a vágyak kergetésének és kielégítésének jegyében telik. Hogy ez nyilvánvaló legyen, nem kell megvárni, amíg a Karolinéról (Angelika Richter) lecsúszott Speer egy parkoló autóba tuszkolja és hátulról meghágja az egyik pénzért kapható lányt. A sodródó, állását, majd barátnőjét is elvesztő Kasimir (Markus John) kivételével minden szereplő tudatos lépésekkel halad világosan kitűzött célja felé: Karoline mulatni akar, fagylaltot enni, de egy lehetőleg nyugdíjjogosult jó parti sem ártana – ezt elérendő kettesével szedi lábacskáit fölfelé a jelöltek ranglétráján; Schürzinger (Jan-Peter Kampwirth) szintén szereti a fagylaltot, ez az egyetlen szenvedélye a karrierépítésen kívül, s az előléptetés reményében a gyors felfogóképességű ifjú skrupulusok nélkül képes átjátszani Karolinét főnökének, Rauchnak; Merkel Franci (Carlo Ljubek) meg kívánja oldani barátja, Kasimir életét, s mind a párkapcsolat, mind a kenyérkereset terén jó példával elöl járva elindítja őt a kocsifeltörés és meggazdagodás útján; az ő Ernája (Lina Beckmann) pedig nem akarja, hogy bántsák, és azt akarja, hogy bántsák.
Kasimir figurája Simons és Koek rendezésében minden illúziótól mentes, lecsúszott macsó, aki ugyan nem veri a nőjét, mint Merkel Franci, mégis agresszív: mikor összevész Karolinéval, nekimegy egy autónak a parkolóban, és rázza veszettül. Amikor véletlenül megbotlik, dühében olyan vadul veri az állványt egy vasdarabbal, hogy inog, csörömpöl az egész díszlet: úgy üt, mintha meg akarná változtatni a világot.
Kasimir egészen különösnek hat ebben a közegben – tehetetlen, iránytalan „valamit akarása”, a Karoline iránti definiálatlan érzéseibe való erőtlen kapaszkodás az Oktoberfest Don Quijotéjává avatja. Rauch meg is kérdezi Schürzingertől Kasimir láttán: „Hát ez meg ki? Don Quijote?” Dulcineájával azonban nincs szerencséje, Karoline nem tart ki mellette, Schürzingerrel költözik be a rózsaszín neonházba. A Merkel Francitól rá maradt, priuszos Erna mint szerelmi partner rossz vicc, de manapság nem szabad lebecsülni az újrakezdés leghalványabb lehetőségét sem. Az előadás hullámzó színvonala ellenére is túlmutat a fiatal párok egyéni tragédiáján: munkanélküliség, értékvesztés, erőszak – mintha itthon lennénk.
Ilyen ordas körülmények között az élet főbb fordulópontjait, így az utódnemzést is tervezni kell, nem jöhet a gyerek csak úgy. Majd ha lesz jó fizetés, biztos állás, otthon, ha lesz mire alapozni a jövőt, akkor indulhat a családalapítás-projekt. 1929-ben az előrelátó Johannes Pinneberg (Paul Herwig) kézen fogja kedvesét, Lämmchent (Annette Paulmann), és elviszi egy nőgyógyászhoz, hogy megtegyék a szükséges óvintézkedéseket. Az orvos bevezeti a lányt az üres színpad közepén lévő öltözőparaván mögé, ahol azonnal kiderül, hogy az elővigyázatosság hiábavaló volt, merthogy jön a gyerek. Csak úgy.
A fiatalok nem sejthették, hogy éppen ekkor üt be a tőzsdekrach, az évekig tartó és a második világháborút megelőlegező gazdasági világválság hírnöke: felvállalják egymást, összeházasodnak, és elkezdődik a keserves harc a kenyérért, családjuk életben maradásáért. Az ő négy órán át tartó, balladai küzdelmüket bontja ki a Münchner Kammerspielének a Theatertreffen több díját elnyerő előadása, a Mi lesz veled, emberke?. Hans Fallada regényét rendkívüli dramaturgiai és ritmusérzékkel maga a rendező Luk Perceval adaptálta színpadra. A színészek olykor narrátorként kommentálják az eseményeket, vagy reflektálnak önmagukra és egymásra, ami tovább mélyíti az értelmezés síkjait, és gyakran irónia, humor forrása lesz.
Az egyetlen díszletelem az első jelenetbeli orvosi paraván, amely alkalomadtán zenegéppé vagy szárnyas oltárhoz hasonlító konyhaszekrénnyé alakul, egyébként minden helyszín csak jelzett, a gazdag narrációból ismerjük fel őket. Herwig és Paulmann játéka annyira leköt, hogy nem hiányzik más látnivaló. Nem idegenítenek el, nincsen aktuálkacsintgatás a jelenre, nem erőlködnek, így nekem sem kell erőlködnöm, hanem csak elmondanak egy történetet, de azt olyan komolysággal és átéléssel, hogy a mese magával ragad, a négy óra elröppen. A háttérben Walter Ruttmann Berlin, egy nagyváros szimfóniája című, 1927-es dokumentumfilmjének fel-feltűnő fekete-fehér képein elégedetlen, dühödt emberek tömegei vonulnak, éhesek és készülnek valamire, a fasizmus szele az arcomba csap, s még inkább megértem, hogy mi közöm van Johannes és Lämmchen „meséjéhez”.
A Pinneberg házaspár – a hasonló szociális helyzetű Kasimirral és Karolinéval ellentétben – utolsó csepp verítékéig tisztességesen küzd a megmaradásért, de kitartásuk, igyekezetük szélmalomharc: nem rajtuk múlik, de nem rúghatnak labdába, nagyobbat rúgott a tőzsdekrach. A darab elején lelkes, törekvő, bár már akkor is szorongó Johannesből a sokadik megszorítás, eladási versenyben alulmaradás, meg nem felelés és elbocsátás után kiegyenesedni nem tudó, önértékelésében mélyen megtört, felesége tekintetét is kerülő emberi roncs lett, akit rendőrök kergetnek el egy kirakat elől, és a saját otthonába sem mer bemenni már. Még jó, hogy Dulcineák helyett Lämmchen megy ki elé a kertbe, és rózsaszín neonházak helyett hazavezeti.

Az előadások megtekintését az NKA támogatása tette lehetővé