Menszátor rendezése nem a szöveget játszatja, hanem a szöveg mögöttesét tárja föl.

Bartók Kékszakállúját már korábban is játszották zene nélkül, drámai szövegként. Először Ruszt József rendezte így, akit a mostani zsámbéki előadás rendezője (és a Kékszakállú alakítója), Menszátor Héresz Attila – úgy tudom – a mesterének tekint. Joggal, mivel egészen fiatalon Hamlet lehetett Rusztnál, aminél nagyobb kiváltságot elképzelni is nehéz.
Balázs Bélának a szimbolista költészet és a magyar balladisztikus hagyományok jegyében született szövege sokkal gyöngébb minőség Bartók zenéjénél (mentsége, hogy nem is önálló előadásra készült, Da Ponte zseniális Mozart-librettói sem szuverén dramatikus alkotások), viszont többlet esélyt kap attól a kozmikus gondolattól (Lukács György ezt nevezte „világszerűségnek”), amely a teljes kompozícióból, az operából visszaháramlik rá. A kékszakállú hercegvárában (a Balázs/Bartókéban) ma egyre tágabb lehetőségeket fedez föl a színpad, a misztikus-szimbolikus, sőt gyilkos nőfaló legendájának korabeli, freudi értelemben modern pszichoanalitikus értelmezésén túl a férfi-nő kapcsolat „posztmodern” változatait is, mondhatni, közvetlen életproblémákat, a házasság, az együttélés, az egymástól való testi-lelki függés, az érzelmi ambivalencia és kiszolgáltatottság analízisét.
Menszátor rendezése is ezen az úton jár, nem a szöveget játszatja, hanem a szöveg mögöttesét tárja föl, kitágítja, konkretizálja, megjeleníti annak jelképes tartalmát. Értelmezése szerint a Kékszakállú és Judit kapcsolatának van egy felívelő (kóstolgató, önfeledt, szenvedélyes, játékos) és egy meredeken lehanyatló (kiábrándult, kihűlt, agresszív, egymást sebző és önkínzó) szakasza. Ez megfelel a párkapcsolatok normál paradoxonjának, amit a frivol Molnár Ferenc úgy fejezett ki, hogy a férfi és a nő sohasem érthetik meg egymást, mert mind a ketten mást akarnak, a férfi a nőt, a nő a férfit. A Kékszakállúban a Férfi önmagát akarja megváltani, számos sikertelen kísérlet után a tökéletes Nőt keresi, aki mellett megnyugodhat és beteljesülhet (van ebben egy adag hímsovinizmus, B + B szemlélete kétségtelenül férficentrikus), de sóvárgása kudarcra van ítélve, mert a Nő nem érti meg, uralni akarja, a titkaiba akar hatolni, egyébként is felszínesebb nála, és a halálba szekírozza. (Wagner részben hasonlót komponált meg a Lohengrinben.)

 

Tálas Györgyi / Schiller Kata felvétele

Az erőteljesen vizualizált előadásnak ideális helyszíne a Zsámbéki Színházi Bázis, annak is a kifelé nyitott, szeparált „hangárokból” álló rakétasilója. A játék a szabadban kezdődik – a váratlanul hűvösre fordult kora őszi este kellően „hideg, sötét” ahhoz, hogy fölkeltse a Kékszakállú várának képzetét -, a távolból, az erdő felől érkező pár lassú vonulása, és az a mód, ahogy Judit „körültáncolja” a férfit (koreográfia: Kántor Kata), bevezet a későbbi, realisztikus és stilizációs elemeket egyesítő színháznyelvi beszédmódba. Az incselkedő, kislányos, csábos, fölfedező kedvű Judit (bekukkant egy termoszfélébe, ami előrevetíti eredendően kíváncsi természetét) és a rideg alkatából, magányából feloldódni látszó vagy inkább akaró Kékszakállú kettőse mintegy előjáték a Judit kikövetelte „ajtókhoz”. Az utóbbiak mögötti világok a „hangárokban” tárulnak fel, tárgyakkal – kiváló ízléssel – gondosan berendezett, szürrealista látomásként. (A „hiányzó” ötödik ajtó maga a tökéletes „messzenéző szép könyöklő”: a siló tetejéről kínált éjszakai kilátás a végtelen tájra.) A szereplők nemcsak „szobából szobába” hatolnak – a hangárok hátul ajtókkal vannak összekötve! -, hanem egyre mélyebben a tudatalattiba is, a nézők pedig követik őket. A kínzókamra a polgári háztartás, a konyhai robot szimbóluma a létfenntartás eszközeivel, kiteregetett ruhával, mosógéppel, vasalóval, porszívóval; a fegyveresház a Férfi birodalma: fölaggatott könyvtár mint a fölhalmozott tudás jelképe; a kincsesház a Nőé: szép tárgyak és szép ruhák (különben Bartók-terem: bekeretezett zeneszerzői szignó a falon és régi gramofonon lejátszott „aranylemez” repetitívvé karcolt Kékszakállú-idézettel); a rejtett virágoskert már Judit kataton elmerülése a dekorativitásban; a könnyek tava az őrült képzelet vizionált fürdőkádja; az utolsó ajtó mögött pedig a fölbomlott világ szürreális képe: építkezési fölvonulási terület, ásatás a múltba, kirakatbaba-fragmentumokkal mint földarabolt emberi testrészekkel (lásd a „régi asszonyok”).

A tudatalatti elhatalmasodó víziói a realitásból a képzelgésbe vezetnek, Judit rémálmában a Kékszakállú mint fantom jelenik meg (kék szakállal), aztán karddal levágja a Férfi fejét, ő maga gyermeket hord a hasában, a Férfi pedig a legvégén (ha jól értem) mintegy kasztrációval saját magában öli meg Juditot is, a gyereket is. Menszátor intellektust és lefojtott szenvedélyt kölcsönöz a karakternek, szikár, rideg, magányos és megközelíthetetlen figura, aki sikertelenül próbál föloldódni a Nőben, és tragikus kataklizmát él át. Juditként Tálas Györgyi kicsit görcsösen indítja a szerepet (és a szöveget), a női csáb, kellem és magakelletés átmeneteiben nem elég könnyed, de a hisztéria és az elfajulás módozatait már ő is jól győzi; talán a fegyveresházban kevesebbet kellene táncolnia.
Nagyon izgalmas előadás ez a Kékszakállú, Zsámbékra van kitalálva, ilyen értelemben logisztikai telitalálat, de többet ér annál, hogysem emiatt máshol ne játsszák.

A kékszakállú herceg vára

Írta: Balázs Béla. Dramaturg: Selmeczi Bea. Koreográfia: Kántor Kata. Fény: Fodor Gergő. Rendező: Menszátor Héresz Attila.
Szereplők: Tálas Györgyi, Menszátor Héresz Attila.

Zsámbéki Színházi Bázis, szeptember 9.

 

Facebook Comments