Kettős spirálhoz kettős olvasat, de – szerencsére – kilátszik a lóláb: a revüpompa mint terméketlen, üres alternatíva értendő.

Úgy kezdem, mint egy mai angol zsurnálkritikus (azt mondják, Albionban ők a túlnyomó többség, ki hinné?), vagy mint az egykori magyar, akit – illetve akiket, mert számosan voltak – a Mefistofele 1882-es budapesti bemutatójának sajtóvisszhangjáról az operaházi műsorfüzetben tudósító Mesterházi Máté vitriolba márt. (Nem a tollát, a zsurnalisztákat.) Hogy rövidre fogjam, hirtelen nem tudtam, hová legyek, amikor a mellettem ülő néző a sötétben felpattant, és érczes (ahogy egykori zsurnálkollégám írta volna) tenorján énekelni kezdett. Fekete Attila – és fachtársa, Boncsér Gergely – az elsötétülő nézőtér leple alatt ültek be a sorba civilként, és Faustként, illetve Wagnerként keltek fel a helyükről. Ők tehát minket, mai embereket képviselnek, szögeztem le meglepetésem elmúltával Kovalik Balázs kortársi konvencióhasználatáról, miután az énekesek áttörtek a nézőkön, és fölmentek a színpadra. Faust az Égi prológus utáni átdíszletezési szünetben még azt is megjegyezte, hogy a kép végi kortina megakadt, a függönyre vetített szöveg pedig jobban nézett volna ki két sorral följebb, ami mögött nem vélek rendezői instrukciót, de kétségkívül illik nézői helyzetéhez és a világra kritikával tekintő fausti szellemhez.
A mai (zsurnál)kritikus persze összehasonlíthatatlanul könnyebb helyzetben van, mint vitriolba mártott elődei, akik egy kortárs operán élczelődtek. Utódaiknak alig van módjuk (bátorságuk se lenne) újdonságokon fenni a fogaikat, mert újdonságok nincsenek, ha meg vannak, nálunk nem játsszák őket. Arrigo Boito műve azóta klasszikussá vált, ha nem tartozik is a nálunk kizárólagos előnyt élvező operaslágerek közé (maximum egy-két áriája vagy kettőse ismertebb, de annyira nem, hogy előadás közben kötelességszerűen rátapsoljanak), tehát már az is nagy szó, hogy előkotorják. A Mefistofele eredeti és igényes darab, szelleme Goethét követi – a Faust mindkét részére ráhangolódik -, és bár egyszerre hatott rá Verdi és Wagner, mindkettőtől elszakad, miközben mindkettő (az olasz romantikus opera dallaminvenciója és a német zenedráma kompozíciós technikája) nyomot hagyott rajta. El akarja kerülni a konvencionális népszerűséget, de többszöri átdolgozás után végül is engedményeket kényszerül tenni a közönségnek. Nem törődik Gounod nem sokkal régebbi Faustjával, tiszteli, de nem hajaz rá, miközben (ezt akkor még nem tudhatta) örök vesztessé válik a francia örökzölddel való összehasonlításban. Csupa ellentmondás tehát, a reformer szándék, ami miatt nehezen fogadták be, mára belesimult a hagyományba, de még így is maradt benne annyi különösség – éles váltások, pátoszba kevert irónia, harsányság és líra gyors ütközése -, ami élvezetessé és hatásossá teszi.

 

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Kovaliknak jól áll a mű (1997-ben már megrendezte Szegeden), az előadás nagy léptékű, látványos és távolságtartó, kielégíti mind a hagyománytisztelő, mind a hagyományt kiforgatni szerető igényeit, ráadásul úgy, hogy egyiknek sem kell tudomást vennie a másikról, ha nem akar. Az Égi prológus grandiózus, színes-szárnyas mennyei revü, süllyesztőkkel, le-föl járó pódiumokkal, rajtuk „glóriás angyali sereggel” (vö. Gounod), balettel, kerubocskák édi gyerekcsapatával, a háttérben a DNS-molekula kettős spiráljával, amely többek között génbeli tulajdonságaink leírása és a Boito-életmű dualista szemléletének is a jelképe (és mindvégig a színen marad), ráadásul óriási, Bábel-toronyként működve, csigalépcső-lajtorjáján (közepén lifttel) szállítja a tömeget. E hatalmas transzcendens show – Antal Csaba és Benedek Mari közös képzőművészeti terve – melynek a debatter Mefistofele is a része, áll szemben a közülünk való Fausttal (nem öreg, nem fiatal, végig azonos korú everyman, tudós mivoltát szemüveg és oldalra hányt könyvhalom jelzi), a háztömbmodelleket kezében tartó lakossággal – ha jobban tetszik: néppel -, Margherita zuhanyzófüggönnyel leválasztott lakásával és az ógörög kép – paradox módon – futurisztikus revüjével, amelyben ember méretű (és tartalmú), átlátszó buborékok görögnek, Faust és Heléna (Elena) pedig pár percig hibernáló ágyakon próbálja tartósítani, netán örökkévalóvá tenni hirtelen szerelmét. A mennyei show-val azonos nagyságrendű, mondhatni egy tőről fakad vele a pokoli show, a Boszorkányszombat: a felsőhöz hasonlóan gazdag „alsó tízezer” (értsd: sátáni elit) ugyancsak exkluzívan tomboló kaszinózása. Mindkettő káprázat: ezeket a hívságokat, lényegében ugyanazt kínálja az elkábított, megtévesztett, hamis varázslat alá vont földi halandónak a kétpólusú, Jóra és Gonoszra osztott világrend, amely azonban EGY. Egy néma néző ébreszti fel hívságos álmából Faustot, ugyancsak a nézőtérről – nevezhetjük Faust 2-nek -, Faust 1 pedig halálában ráébred, hogy megváltó szeretetét az egyszerű emberekre kell testálnia, akik mai hétköznapi ruhájukban elözönlik a színpadot. Mefistofele megpróbálja ugyan a szatyraikban hozott revü-köpenyekbe andalítva megnyerni őket, de az eszményi emberek a DNS-spirálva hágva megszabadulnak műanyagaiktól, de még a saját ruháiktól is, hogy a fausti apoteózisban semmi más, csak önmaguk legyenek.

Kettős spirálhoz látszólag kettős olvasat, de – szerencsére – kilátszik a lóláb: a revüpompa mint terméketlen, üres alternatíva értendő. Az előadás – és a mű – szellemi centruma Faust és Margherita kettőse („Lontano, lontano, lontano”), amelyben egy utópisztikus kék sziget magányába vágyódnak. Egy összevérzett, haldokló lány és egy kétségbeesett férfi kúszik egymás felé a földön, soha meg nem valósuló álomba révülve: „Oly távol, oly távol….” A vége persze feloldás és örömóda. Kovalik a Fidelio után újra megmutatta, hogy kivételes, spirituális képessége van megjeleníteni a „történetek” mögöttesét.
Bretz Gábor a címszerepben a fiatal, valószínűleg nagy karrier előtt álló énekes ugrásszerű fejlődését mutatja; minden képessége megvan hozzá, hogy kiteljesedjék. Létay Kiss Gabriella gyönyörű tónusú, kiegyenlített szopránja belső indíttatású kifejező erővel párosul Margheritaként és Helénaként. Fekete Attila hangvolumenének és -határainak tökéletesen megfelel Faust szólama, karakterben is hozza a szemüvegétől korlátoltan látó filozoptert. A kórusra nagy teher hárul – teljesíti. Kovács János keze alatt megtáltosodik az Operaház zenekara.
A Mefistofele azoknak is tetszeni fog, akik csak a külcsínét látják.

Arrigo Boito: Mefistofele

Szövegíró: Arrigo Boito. Magyar nyelvű feliratok: Csákovics Lajos. Karmester: Kovács János. Rendező: Kovalik Balázs. Koreográfus: Venekei Marianna. Díszlettervező: Antal Csaba. Jelmeztervező: Benedek Mari. Karigazgató: Szabó Sipos Máté. A gyermekkar vezetője: Gupcsó Gyöngyvér.
Szereplők: Bretz Gábor, Fekete Attila, Létay Kiss Gabriella, Boncsér Gergely, Pánczél Éva.

Magyar Állami Operaház, 2010. szeptember 14.