Ez az írás a Népszabadságban jelent meg először 1980-ban. Ma sem tudnék többet mondani erről a kivételes színészről…

Kállai Ferenc Sir John Falstaffot játssza.
Nem a pohos széptevőt A windsori víg nőkből, akit szennyeskosárba gyömöszölve a Temzébe hajítanak, hanem a kétrészes IV. Henrik korrupt, gyáva, erkölcstelen lovagját, aki puszta létével mégis a körülötte levő „erkölcstelen” világ megsemmisítő kritikája.
Shakespeare nagy hasú borisszájának alakján régóta vitatkoznak az irodalomtörténészek. Ki ez az „öreg, fehér szakállú sátán”, aki léha élvezetekbe vonva ifjú cimboráját, Harryt, a szépreményű walesi herceget – a majdani dicsőséges V. Henrik királyt -, eltántorítja őt attól, hogy magasztos hivatására készüljön? Ki ez a cinikus bölcselő, aki gúnyt űz a becsületből, és szavait tettekkel illusztrálva útonálló rablóként fosztogat? Ki ez a muszájhadfi, aki a markát tartja a besorozandó újoncoknak fölmentésük fejében, és a csata után el nem követett hőstetteivel kérkedik? Ki ez az aszúvedelő, csapszéklakó, lepedőpiszkoló, trónörökössel bratyizó vén kurafi, akit a frissen trónra lépő új király, a nemrég még közös heccekben társ Harry herceg pofára ejt, megtagad és száműz?
Kállai Ferenc alakításában ez az erkölcsöt nem ismerő moral insanity, ez a hazudozásban legyőzhetetlen szóvitéz, ez a két lábon járó paráznaság-Falstaff az egyetlen őszinte ember.
Körülötte megannyi alakoskodó. Kétes trónjogát egy szentföldi hadjárat soha be nem váltott ígéretével erősítő király, a békekötés örve alatt az ellenfelet tőrbe csaló főurak, s maga a színlelő herceg, akiről csak azt nehéz eldönteni, hogy mikor színlel: amikor korhely ivócimboraként vásottabbnak mutatja magát annál, mint amilyen, vagy amikor koronával a fején magánemberi arcára húzza a jólnevelten személytelen királyi maszkot.

Ámde fölmentést adhat-e a jellem egyéb hibáira az őszinteség? Elvont etikai értelemben nem. Ez okból a két Henrik-dráma elemzői sokáig nem voltak hajlandók észrevenni Falstaff relatív erkölcsi fölényét a darab többi szereplőjével szemben. Az elmúlt fél évszázad néhány ettől eltérő értelmezését kritikai eltévelyedésnek nevezi az uralkodó shakespeare-ológia. Falstaff eszerint megmaradt züllött kicsapongónak. De lássuk, mit ír Pascal a kicsapongókról és a józanokról: „A kicsapongók azt mondják a józanoknak, hogy ők nem élnek természetesen, s magukról azt hiszik, hogy a természet szavának engedelmeskednek, amint a hajón utazók is azt hiszik, hogy a parton állók távolodnak. Mindegyik fél egyformán fejezi ki magát. Szilárd pontra van szükség, hogy dönthessünk. A hajón utazók esetében döntő a kikötő; de hol vegyünk ilyen kikötőt az erkölcs terén?”
S a politikai erkölcs terén? – kérdezhetnénk a mai értelemben modern morálfilozófus Pascal századának másik nagy gondolkodójával, a királydrámák Shakespeare-jével. Az ingatag politika valódi arcát talán a szesztől dülöngélő Fasltaff látja a legszilárdabb józansággal. Kállai Falstaffjának gunyoros szemvillanása a becsület-monológ közben fölfelé vág, a hadvezető peerek és grófok emelvényének hűlt helyére, ahonnan majd a békeszózattal álcázott árulás hömpölyög le a csatatérre, maga alá temetve a halott „becsületeseket”. Ő, a kicsapongó, józanul látja azt is, ami a józanok polgárháborújában senki mást nem érdekel: hogy a katona csak ágyútöltelék, s a legnyomorúságosabb szerencsétlenek is „elég jók ahhoz, hogy felnyársalják őket”. Kérdés, hogy mi erkölcstelenebb: részt venni ebben a háborúban, vagy korrupció árán kimaradni belőle? Már Jan Kott észrevette, hogy ezt a jelenetet akár Brecht is írhatta volna.
Kállai Falstaffját elemezve legkönnyebben abból a jelenetből indulhatunk ki, amelyben a lobogó lelkületű Hővér holtan talált testét cipelve a hátán, dicsőségre pályázva bóklászik a shrewsburyi csatamezőn. Egy elorzott gyilkossággal hetvenkedő, groteszk Kurázsi papa szeretne itt – legalább erkölcsi – sápot szedni abból a háborúból, amelyet mélyen megvet. A pillanat valóban brechti: az erkölcsöt nélkülöző válik jelkép mivoltában erkölcsi felkiáltójellé. Nem ez az első eset, hogy Shakespeare-szerepben történik ilyesmi Kállaival. Legutóbb a Troilus és Cressida Pandarusaként került hasonló helyzetbe, amikor egy másik, falstaffian „erkölcstelen” személyt játszott – a kerítőt -, s a végén minden tragédiáért őt, a szerelemre bujtogató életpárti kujont átkozták a háborúba szerelmes kardcsörtetők.
Ezen a ponton eszünkbe juthat Kállai Shakespeare-karrierje, amely – legalábbis e nemben – a fiók-Falstaff Parolles-lal keződött (Minden jó, ha vége jó), és pillanatnyilag a csaknem rezonőrileg kifejlett Falstaffnál tart. Érdemes megfigyelni, hogy Kállai reneszánsz erkölcstelenjei időközben milyen tekintélyes erkölcsi tartalmakkal telítődtek. Ha csak a két szélső pontot nézzük: Parolles eredendő gyávaságához képest a falstaffi gyávaság a harctéren már szinte társadalomkritika. Húsz évvel ezelőtt az Antonius és Kleopatra Enobarbusát alakította: a lelkiismeretes árulót, aki a kardjába dől. A Lear király machiavellista Edmundjának már nem volt lelkiismerete, de a fattyútörvény elleni lázadásában bizonyos szubjektív igazsága – igen. A Szeget szeggel Vincentio hercege, legalábbis ahogy Kállai játszotta, minden eddiginél bonyolultabb képlet: úgy tud jónak maradni, hogy álruhában fölszítva helyettesének rossz ösztönét, szabadítóként és ítélőbíróként jöhessen vissza. A jó Pandarus bácsi, lám, kiátkozott bűnbak, az elvetemült Falstaff pedig csaknem a IV. Henrik-drámák Thersitese, aki meglehetősen tisztán látja a világ undokságát. Csak épp a saját helyzetére nézve vak.

Úgy tetszik, Kállai Shakespeare-figurái önmagukban és egymásutániságukban jól tükrözik a dialektikát.
Itt van ez a ritkás szakállú, csaknem-ősz, kövérségében sem elpuhult, mokány Falstaff. Kállai érzi, hogy a pocakot nem szabad külön eljátszani, mert akkor tüstént előbújik – ha csak képletesen is – a kispárna protézis. A has nem vígjátéki téma és nem is falstaffi trófea, hanem egyszerűen egy testrész. Kállai higgadtan és bölcsen tudja viselni, nem tapogatja és nem öleli körül, nem malmozik rajta az ujjaival és nem tolja előre faltörő kosként – eggyé válik Falstaff hasával. A szerep fiziognómiája észrevétlenül azonosul a színész lényével, a komótos mozgástól az öregesen asztmatikus nevetésekig. Még az is fontos, hogy a butykos kitaposta magának a helyet a zsebében, de Kállai erre sem hívja fel a figyelmünket, mindössze egyszer csúsztatja a palackot rutinmozdulattal a helyére.
Ez egy kemény, szikár, csöppet sem joviális Falstaff. Legtöbbször inkább mogorvának látszik. Humora jóféle angol akasztófahumor. Szabadossága, szabadszájúsága szellemének eredendő szabadságából fakad. Komázik a trónörökössel, de tisztelhet-e bármilyen tekintélyt az, aki átlát a társadalom kínálta hamis értékrenden? S ha az értékrend második számú embere, a walesi herceg maga is fügét mutat a tekintélynek, csoda-e, ha Falstaff rájátszik? Kállai Falstaffja a nyíltszívűség áldozata. Egy becsületes gézengúz, rászedett pernahajder, a törvényenkívüliség igazhitű cinkosa az érdekük szerint hitetlen cinikusok között.
Pedig igazán nem buta. Sőt nagyon is okos, ha mások képmutatásáról van szó. Kállai kaján bölcsességet visz a szerepbe. Falstaffja csöppet sem ijed meg, amikor Harry rajtakapja egy hazugságon, önironikus derűvel vált át egy másik hazugságra, talán nem is azért, hogy a herceg higgyen neki, hanem csupán a játék kedvéért. Igazi kalandor Kállai Falstaffja, vedlett világfi, aki mindenütt otthon van, a maga módján szaporítja a világ fekélyeit, és hasznot húz a Balga mesterek ostobaságából. Igazában nem akar bennfentes lenni, hiszen született outsider – aligha vágyott komolyan állami hivatalra, s az ifjú király látványos pálfordulásából is talán csak a közös múlt megtagadása bántja.

Sir John Falstaff Kállai alakításában mindenekelőtt a reneszánsz életerő megtestesülése. Ez a szívós és kitartó vitalitás, a lomha testet néha szapora mozdulatokra ingerlő belső tűz ugyanakkor mintegy öntudatlanul hajtja előre. Mert a lélek – s ez az új Kállai ábrázolásában – már elhamvadt. Falstaffot szkeptikussá tették tapasztalatai. A fanyar fölénynek ezek a groteszkségükben is melankolikus árnyalatai sajátos lírával vonják be az alakítást, anélkül hogy meg kellene sajnálnunk a testes lovagot. Ez a szkepszis valósággal védőbu-rokként működik, s megóvja a végső összeomlástól. Tulajdonképpen rezignáltan távozik a színről, mintha tudata mélyén mindvégig várta volna a csalódást. Bennünk, nézőkben inkább keményen felénk lökött szavai maradnak meg a monológokból, a vulgáris életörömök és életbölcsességek igaz üzeneteként.
Többet érdemelne egy szerepelemzés összefoglalásánál Kállai Ferenc színészete. Falstaffi korba lépvén a mai színész számára nélkülözhetetlen, szívós vitalitás jelképévé válik, s puszta jelenlétével színházi viszonyaink rezonőrje lehetne. Panaszos kényelmeskedés és dohogó erőfeszítések közepette születnek manapság a sikerek és a bukások – színész legyen a talpán, aki túléli az új színházat vajúdó vitákat. Kállai – maga is e viták részeseként – a szemünk láttára újul meg előadásról előadásra. Most úgy tetszik, hogy a csúcson van, alkotóereje teljében, olyan érzékeny befogadói állapotban, amikor minden sikerül neki. Falstaffja rabelais-i alkotás, filozofikusan mély, játékosan könnyed és bohócian komoly.
Legalább jelképesen üssük érte lovaggá, megtisztelve őt Sir John Falstaff címével – s a potrohos halhatatlant vele, a Színésszel.
Ez az írás a Népszabadságban jelent meg 1980-ban. Ma sem tudnék többet mondani erről a kivételes színészről, mint amit akkor mondtam pályájának toronymagasan kiemelkedő, legnagyobb alakításáról a Zsámbéki Gábor rendezte nemzeti színházi előadásban. (K. T.)