Ha e találkozók értelméről esik szó, gyakran hallani, hogy évente (vagy kétévente) egyszer muszáj találkozni…

A veszprémi A Tánc Fesztiválja (XIII. Nemzetközi Kortárs Összművészeti Találkozó) hivatalos programjának első előadása Az élet értelme című Tünet Együttes-produkció volt. Nem tudom eldönteni, hogy Szabó Réka rendező-koreográfusnak van-e nehezebb dolga, amikor a címben szereplő fogalmat kutatja, vagy nekem, ha meg akarom találni a magyar táncfesztiválok létének értelmét. Félreértés ne essék, nem a fesztiválok ellen beszélek, sőt… Még többre, még nagyobbakra és igazán jókra lenne szükség.
Ha e találkozók értelméről esik szó, gyakran hallani, hogy évente (vagy kétévente) egyszer muszáj találkozni… Miért is? Hogy számba vegyük, hol tartunk, merre haladunk, a szakmabeliek láthassák, mit csinál a másik, érezzük az összetartozást, egymás testmelegét, szakmai fórumokon kicseréljük nézeteinket, ha kell, vitatkozzunk, és intelligensen promotáljuk magunkat, ha nagy szerencsénkre tényleg erre vetődik egy-két külföldi impresszárió. Mindemellett népszerűsítjük a táncot, és sok-sok örömet szerzünk a rendezvényt befogadó város kedves közönségének, amelynek nemcsak a fesztivált, hanem – tulajdonképpen – a létünket is köszönhetjük. E célok valóban hasznosak, kérdés, gyakorlatban mi valósul meg belőlük.

A hol tartás és merre haladás számbavételével az a legnagyobb gond, hogy nem tudni, kiknek kell mindezt számba venniük, illetve kik képesek a számbavételre. A teljes fesztivált mindenhol leginkább a szervezők, vagy ahol van, a zsűri nézi végig. A közönségnek biztosan van olyan rétege, amelyik kedvezményes bérlettel megnézi az egész programot, de a tapson vagy esetleg a közönségdíjra leadott szavazaton kívül a nézőnek árnyaltabb értékelésre nincs módja. A legtöbb kritikus maximum két-három napig marad, aztán mennie kell, nyilván egyéb teendőket ellátni, csak tánckritizálásból ugyanis honunkban senki nem él meg. Az alkotó-előadó szakmabeliek sem láthatják át a teljes fesztivált (és a merre tartást), mert előadásuk másnapján elutaznak, ugyanis többnapos vagy egyhetes ott-tartózkodásukat sem a fesztivál, sem saját maguk nem tudják finanszírozni. Ezért az összetartozás is nehezen élhető át, feltéve, hogy e széthúzó szakmában bárki is át akarná élni (a testmelegbe ne menjünk bele). A szakmai beszélgetések érdektelenség vagy forráshiány okán vagy eltűnnek, vagy kínlódva haldokolnak, ha felkavaró helyzet (ami gyakoribb, mint felkavaró téma) miatt parázs vita alakul ki, a résztvevők csekély melegséget sugároznak, inkább forrót és hideget zúdítanak egymás nyakába. Ha külföldi menedzser meghív egy magyar együttest vagy szólistát, és a vendégjáték tényleg realizálódik, azt évtizedekig meghatódva emlegetik a fesztiválszervezők – nyilván nem sok ilyen siker mutatható fel. A közönség meg többnyire azt teszi, ami tőle elvárható: a populárisabb produkciókon csilláron is lógva szétveri a házat, a markánsan kísérletező előadásokat pedig gyéren látogatja. De tény: a helyi lakosok közben büszkék a városukra (ha van, a saját társulatukra is), a tánc meg népszerűsödik.
Hogy az ilyen fesztiváloknak mi értelmük van, azt nehezen tudnám megmondani, de hogy milyennek lenne értelme, azt megpróbálom körülírni. Nem leszek hosszú: a több egyéb gond és anomália mellett a magyar táncfesztiválokból leginkább a nemzetköziség hiányzik. Veszprémben meghívott külföldi szakembert, művészt, díszvendéget nem láttam, határon túlról érkező nézőt sem nagyon, kivételt csupán a közelben zajló NATO-hadgyakorlat elegáns egyenruhában feltűnést keltő kimenős katonái jelentettek. A győri 7. Magyar Táncfesztiválra érkeztek ugyan fellépők a közeli Ausztriából és Szlovákiából, de a relatíve csekély útiköltségen kívül más nem nagyon szólt mellettük, produkcióik ugyanis mélyen a hasonló műfajú magyar átlag alatt szerénykedtek. Győrben néhány külföldi szakíró idén is megjelent (ismerős arcok, a fesztivál visszatérő vendégei), láthatóan szeretik a várost, jól érzik magukat, és hazájukban minden bizonnyal meg is jelentetik élményeket felsoroló, udvarias cikkeiket. Mindez a semminél ugyan valamennyivel több, de ettől még nem nevezhető nemzetközinek a fesztivál.

Két igényt elégíthetne ki egy valóban nemzetközi fesztivál: a hazai közönség és a szakma megismerhetné az európai és esetleg más kontinenseken uralkodó trendeket, külföldi üzletkötők pedig – majdani menedzselés céljából – felfedezhetnének értékes magyar előadásokat. E két dologra valóban komoly és szerteágazó az igény, de emlegetésükkor a fesztiválszervezők Montecuccolit szokták idézni, a pénzcsapok mellett ücsörgő politikusok és/vagy gazdasági potentátok meg rákezdenek „jelen gazdasági helyzetben…” kezdetű mondataikra. A végeredmény általában a „kicsit savanyú, kicsit provinciális, de legalább a miénk” jellegű fesztiválok ismételt újrarendezése. Pedig többen vagyunk a hazában, akik e téren is mernénk nagyot álmodni, szerény eszközeimmel ösztökélem is néhány, a 2010 tavaszán kezdődött új időszámításban markánsan hívő táncos kollégámat, hogy nagyszabású nemzetközi táncfesztivál szervezésével használja ki a nemsokára felpörgő általános prosperitást. Addig, míg ez megvalósul, mi mást tehetünk, mint elemezzük-értékeljük-feldolgozzuk a citromküllemű, de narancslelkű magyar táncfesztiváljainkat.
A fentiekben olvasható, fanyalgó sorok ellenére a veszprémi fesztivál kiemelkedő hozadéka évek óta, hogy mozgósítja a hazai alternatív táncszcéna minőségi elitjét, és szerepeltetésükkel szorgosan hintegeti az alternatív esztétika és gondolkodás magvait. Ez különösen lényeges vidéki városokban, amelyek legtöbbjében a művészi alternativitásnak vagy semmilyen, vagy csak igen szűk kínálata létezik. Vándorfi László, a fesztivált befogadó Pannon Várszínház igazgatója bölcs, széles látókörű és közösségi szellemű patrióta: azzal, hogy a saját színházának műsorával szemben is évente alternatívát kínál a helyi közönségnek, a színházi nevelés területén példaértékű tettet hajt végre. Vándorfiék nyilván tudják, hogy a színháznak a jövőben csak akkor lesz jelentősége és közönsége, ha a mában a szórakoztatás mellett a gondolkodtatásra is súlyt helyez.
Jómagam leginkább azon tudtam elgondolkodni a fesztiválon, hogy fogyaszthatók-e ugyanazok a kortárs művek többször is. Ha egy évad összes táncbemutatóját megnézem, és hozzá még a lényegesebb színháziakat is, arra már igen ritkán adódik lehetőségem, hogy egy előadást többször is lássak. Az idei veszprémi versenyprogram tizenhárom darabjából előzetesen csak kettőt nem láttam, így volt alkalmam (legalábbis magamon) lemérni, hogyan hatnak nevezett műalkotások másodszori befogadásukkor.

Az élet értelme című előadást semmi értelme sincs kétszer megnézni – és ezzel nem minősítem a produkciót. Másodszorra már olyan ismeretek birtokában vagyok, amelyek lehetetlenné teszik a csodálkozást, meghökkenést. A budapesti premieren lázasan figyeltem, hogy az állandóan ismétlődő szöveges-mozgásos egyéni akciók majd fragmentálódnak-e valamilyen kvázi műegészt létrehozva, Veszprémben már tudtam, hogy alkotói szándék szerint is direkte nem. Ismertem a kis titkokat is (mi lesz a nyílt színen lefejt anyatejjel, miről beszél majd Gőz István a darab végi monológban stb.), ráadásul a fülhallgatóm használati módjával is ab ovo tisztában voltam, tehát ezen a téren is kirekesztődtem a felfedezés izgalmából.
A Szegedi Kortárs Balett és a Nemzeti Táncszínház közös produkcióját, a Beethoveni formákat nézve ismét megállapíthattam: az izgalmat kelteni igyekvő külsőségek ellenére a darab tartalmilag igen semmitmondó, még akkor is, ha a táncosok az igényes koreográfiát magas színvonalon tolmácsolják. Duda Éva Lunatikáját viszont másodszorra is határozottan élveztem, minden bizonnyal azért, mert a míves koreográfiát és annak ihletett előadását nem zavarta meg erőltetett, felszínes mondanivaló-sulykolás (igaz viszont, hogy újat, többet nem nyújtott az előadás). A Közép-Európa Táncszínház Viharjára figyelmesen készültem: tisztára suvickoltam az összes befogadói prepozíciómat, és maximális nyitottsággal vártam, hogy értelmem és érzékeim élményhez jussanak – jó szándékú törekvésemet ezúttal sem koronázta siker. A Bozsik Yvette Társulat Újravágva című opusában azonban számos új s újabb értéket, geget, finomságot fedeztem fel, magam csodálkoztam el a legjobban, hogy a már ismert poénokon is spontánul felröhögök, és újra elérzékenyülök azon, amin már egyszer elérzékenyültem. Pataky Klári Valami történ(e)te kifejezetten ínyenceknek való: az átgondolt, kitűnően szerkesztett koreográfiai matéria megfejtésre váró titkokat rejteget, ennek megfelelően újranézése sem unalmas. Nem mondhatom el ugyanezt Virág Melinda Szájbanforgójáról, amelyet a sors szeszélye folytán Veszprémben immár harmadszorra tekinthettem meg. Bár mindig is értékeltem a produkcióban manifesztálódó bátor kísérletező kedvet, az előadás egyszer sem tudott megérinteni. Már éppen gyanakodni kezdtem magamra, hogy frigid, fanyalgó kritikus vagyok, amikor újra berobbant az életembe a TranzDanz Re-DNSe. Ez a háromszereplős, látszólag laza, de közben igen szigorú, mindemellett rendkívül érzéki koreográfia megunhatatlan remekmű. A Ladányi Andrea Társulat Gasztro Balett II. című előadását állítólag először láthattam (merthogy az első Gasztro Balettnek továbbfejlesztett változata volna), de mégis állandósult déjà vu érzésem volt, mert a második változat csak lájtos adaptációja az elsőnek, és mindkettő a felülmúlhatatlan BL dobszerkójából pattant ki. Frenák Pál InTime-jának újbóli megnézése nem nyújtott újabb, különlegesebb élményt, de örömmel nyugtázhattam: mint a legtöbb Frenák-munka, ez is igen „megbízható”, érdekes és értékes. A Forte Társulat Isteni vidékek című produkciója megerősítette a premierjén szerzett benyomásaimat: az előadásban rengeteg akarás, energia, valamint mozgás- és szóbeli anyag van, de kompozíció nincs, értelmi szál még lazán sem fogja össze a jeleneteket, „túlírt”, túlrendezett és túlkoreografált a széthulló, feleslegesen hosszú, értelmezhetetlen, nézőpróbáló alkotás.
Örültem, hogy láthatom a Mándy Ildikó Társulata RésJ című előadását és a PR-Evolution Dance Company Merengőkjét, de kicsit sem bántam meg utólag, hogy premierjüket annak idején kihagytam. A Mándy Ildikó rendezte Rómeó és Júlia-történet erénye, hogy karcos üdeséggel jelenik meg benne a Shakespeare-től eredeztetett, extra bizarr mai szerelmespár, de lerontja az előadást, hogy a verbális részeket követő-illusztráló „táncos” betétek felszínesek és semmitmondók.

Nézőpont kérdése, hogy a veszprémi kínálatban nagynak vagy kicsinek tartsuk a másodszorra is élvezhető előadások arányát. Én egyáltalán nem tartom kicsinek. A kísérletező kortárs művészetben a „feledhető” alkotásoknak is funkciójuk van, és bárdolatlanság lenne – aktuális párhuzammal – a Beethoveni formáktól beethoveni tökélyt elvárni. Mindemellett kortárs előadások között is akadhat olyan, amelyikkel nem lehet betelni, és sokadszor is hatni tud. Amelyikkel kapcsolatban pedig ez évtizedek vagy évszázadok múltával is igaznak bizonyul, azt az utókor – lassú artikulációs fordulattal – majd átkereszteli klasszikusra.
A győri, a tánc minden műfaját befogadó fesztiválon klasszikus balett is látható volt. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a 7. Magyar Táncfesztivál hivatalos műsorán több olyan előadás szerepelt, amelynek halvány esélye sincs arra, hogy valamikor klasszikusként emlegessék. És nem azért, mert végül is nem érte el azt a színvonalat, hanem mert eleve nem azzal az igénnyel készült. A kortárs tánc élvonalában azért is jobban megbocsátható a gyengébb végeredmény, mert a legtöbb esetben látható-hihető, hogy az alkotó valóban a mindenséggel méri magát, de az elkészült mű mégis parányi lépésnek minősül a táncművészet történetében. Igazán unalmasak, helyenként vérlázítóak azok az előadások, amelyek alkotói hagyományos eszközökkel hagyományos hatásra törekednek, összegeznek, de meg sem próbálnak jobbnak lenni az előzménynél, nem céljuk meghaladni a példaképet. Csak csinálnak még egy szokványosat.
A győri fesztivál alapvetése, hogy a tánc valamennyi műfaját, stílusát megjelenítse, ennek megfelelően nemcsak a populáris, de még a „showbizbe” tartozó előadások előtt is szélesre tárja kapuját. A sokszínű merítés és az oly gyakran vele járó sokfajta minőség már a nyitó gálán – mint cseppben a tenger – felfedezhető volt. Az est legkellemesebb meglepetésének az első szám, a Pécsi Balett Change Back című friss premierjének részlete bizonyult. Leo Mujiç vendégkoreográfus igényes kortársbalett-dolgozatát elhivatottan és magas színvonalon tolmácsolta az együttes, napnál világosabb, hogy a gagyigyártás helyett ezt az Eck Imre-i hagyományokhoz méltó vonulatot kellene Pécsen forszírozni – és nemcsak az EKF évében. A Magyar Nemzeti Balett és a Szegedi Kortárs Balett (előbbi egy rövid, de igényes kettőssel, utóbbi egy előadásrészlettel) rangjához, képviselt értékeihez méltón mutatta meg magát. Csalódást keltett a bécsi Opera két szólistája: unalmasan, invenciótlanul – a balettgálák történetében kábé hetvenezredszerre – felesleges abszolválni a Don Quijote pas de deux-jét. A felszínes, rossz minőségű, művészetnek álcázott szórakoztatás prototípusát ezúttal szlovák barátaink szállították: együttesük gyengécske, Bolerójuk szóra sem érdemes, bugyuta fércmű. Pedig táncban igencsak lehet színvonalasan szórakoztatni. A recept egyszerű: játékos alapötlet, igényes koreográfia, helyenként bravúros tánctechnikai elemek, irónia, derű humor – mindezek felcsillantak a Győri Balett Christopher Bruce koreografálta Kakasában.

Ami a nyitó gálán egy estébe sűrűsödött, az bomlott ki részletesen a fesztivál hat napján. Annyi különbséggel, hogy a Kisfaludy Teremben műsorra került néhány veretes kortárs táncmű is, illetve a Győri Nemzeti Színház előtti téren táncos népünnepélyek is váltogatták egymást.
A 7. Magyar Táncfesztiválon visszatérően szórakoztattam magamat azzal a költői kérdéssel, hogy vajon mi készteti a publikumot tapsra. Nehéz elképzelnem ugyanis, hogy ugyanaz a közönségmag jutalmazza zajos sikerrel a Tünet Együttes kitűnő Alibijét, mint a Honvéd Táncszínház A Tenkes kapitánya című, középszerűségre nevelő, gondolkodásról leszoktató, vérciki történelmi táncjátékát. Nem tudom, hogy a honvédosokat megnyugtatja-e, hogy az ExperiDance Tánckarának történelmietlenségben és igénytelenségben ezúttal is sikerült felülmúlnia őket: Boldogság 69:09 című egyvelegük egyszerűen buta, langyos fércmű. (Még akkor is, ha szórólapjukon azt hirdetik, hogy „nemzetközi színvonalat képviselő MAGYAR értéket” hoztak létre, amelyre „megosztottság nélkül lehet büszke egy egész ország”.) Azt gondolom: ezzel ne szórakozzunk! És így ne is szórakoztassunk!
Végül csak felsorolásszerűen megemlítem azokat, akiknek idén is leginkább köszönhető volt a győri fesztivál valóban büszkén vállalható színvonala: Bozsik Yvette Társulat, Frenák Pál Társulat, Közép-Európa Táncszínház, Duna Művészegyüttes, Magyar Állami Népi Együttes, Gergye Krisztián Társulata (a már az előbbiekben dicsérőleg említettek mellett).