Tolnai Ottó szimbolikájának kedves madara inváziószerűen hirdeti „szülőatyját”: az idei Thealter vezérfonala Tolnai Világlexikona…

Tavaly még az Illúzió állt a fesztivál középpontjában, mostanra sok-sok illúzió elszállt, főként abban a tekintetben, hogy az idei Szabad Színházak Fesztiváljának financiális háttere normalizálódhatna a közeljövőben. Sőt. A rendező szegedi MASZK Egyesület is abba a független és innovatív, avagy alternatív színházi csoportosulásba tartozik, mely az úgynevezett Előadó-művészeti Törvény jogosítványai szerint garantált összegnek csupán a töredékére kapott ígéretet a kulturális döntéshozóktól jelen cikk írásának idején. Fesztivál mégis van. Miből? Egyelőre más, kevésbé befolyásolható pályázatokból, valamint fogcsikorgatásból, dacból, elhivatottságból, az alternatív színházat két évtized alatt megszerető szegedi közönség kitartásából és leginkább a remélhetőleg nem naiv reményből, hogy a megnyitón repkedő forint-mínuszok valahogy mégiscsak leszállnak majd hamarosan a nulla közelében.
Szerencsére másfajta jószágok is szálldosnak a fesztivál bő egy hete alatt. Soha ennyi flamingót színházi kontextusban: hol egy műsorfüzet-borítón, hol a színpadra állított rózsaszín műanyagba fröccsöntve, hol egy táncos mozdulataiban. Tolnai Ottó szimbolikájának kedves madara inváziószerűen hirdeti „szülőatyját”: az idei Thealter vezérfonala Tolnai Világlexikona, a hetvenedik születésnapját a fesztiválon ünneplő vajdasági költő-író enciklopédikus gazdagságú életműve. „Ha én Tolnai Ottó volnék… – így kezdi köszöntőjét Esterházy Péter is a Jelenkor beszélgetésén -, ha ő volnék, akkor értenék a tengerhez, és úgy lennék avantgárd, mintha lenne hagyományom.” Érdemes ezt a két jegyet kiragadni, hisz a tenger és az avantgárd kuriózum idehaza. Mindkettőből hiány van, akár átvitt, akár konkrét értelemben. Némi poétikus túlzással élve a tenger ezerféle árnyalata, végtelen tágassága, ereje stb. bármikor új energiával tölthet fel egy színházat, ha megvan benne a nyitottság az ismerős „Balaton” helyett még felfedezetlen, sósabb vizekre evezni. Avantgárd színházi hagyományunk pedig az irodalmihoz hasonlóan gyűszűnyi, érdemes lenne erőteljesebben ápolgatni és serkenteni, ha már a délszláv hagyományokkal összefonódva kisarjadt magyar nyelvű művészeti anyag, illetve az experimentális irányokba keresgélő színházi alkotók és társulatok serege rendelkezésre áll, még ha jelen cikk írásának idején a szakmai (?) politika ezt nem ismeri is fel. A MASZK viszont évek óta saját erőből menedzseli az ilyen jellegű előadások létrehozását, idén a „Tolnaikat”. Az „előőrs” további erősítésére is szükség lenne, hiszen az általam látott előadások ezúttal inkább csak birkóznak a Tolnai-lexikonnal, mintsem győzelmes színházzá alakítva maguk alá gyűrnék az irodalmat.

Az irodalmi vájkálások nem válnak igazán nagy ívű metamorfózissá: leginkább a szövegek kínálta képek kerülnek elő, mintha a Tolnai-szövegek színpadi interpretációja csakis fizikai kibontásukban lenne elképzelhető. A GoBe Társulat a Tolnai Tánclexikon – Az eszéki zsiráf című előadásában csakugyan egy lexikon alaposságával igyekszik körbejárni a szócikkek helyébe kerülő mozgásszínházi elemeket. Góbi Rita koreográfiájában már-már középkori, gótikus világban kavarognak a Tolnai ihlette, küzdelemmé formált motívumok egy-egy állat bőrébe bújtatva a dinamikusan pulzáló kompozíciók részeként, a flamingó például magas sarkú csizmában csetlő-botló vamp. Erőteljes képekkel dolgozik A kisinyovi rózsa is – Urbán András Társulata és a szabadkai Kosztolányi Színház közös produkciója -, de ezúttal meg is reked a képek szintjén, és nem generál olyan hétköznapiból induló, de mélyre, a zsigerekig hatoló rétegeket, mint megszokhattuk. A Tolnai-toposzok kihelyeződnek ugyan – náluk flamingószobrocskák köré számtalan kézitükörből álló deltavidék terül -, ám sem a képek, sem a szövegek nem mozdulnak igazán tovább, nem telítődnek újabb gondolati tartalmakkal, s bár biztosak lehetünk benne, hogy a társulat „kegyetlenül” megdolgozta az irodalmat, de valahogy nagyon önmagába zártan, nehezen feltörhetően, s ezért alig-alig élvezhetően kerül elénk az anyag; továbbgondolásra sem igen inspirál. Leginkább Döbrei Dénes Bőrkertje láttán reménykedhetünk egy könnyedebb és távolságtartóbb vizsgálódásban, mert ő nem köti le energiáit a szövegek és motívumok beemelésével, inkább allúziókat teremt, leginkább egy Tiszát, ártéri nádasokat, az alföldi fű illatát idéző – ha úgy tetszik, Tolnai-autentikus – miliőben próbál hangulatokat átadni. A látvány kidolgozottságát azonban gyengíti, hogy Döbrei meglehetősen komótos mozgásanyaggal pihenget a táncos részekben, flamingója is csak áll fél lábon egy ladiknyi Tiszában, s a többi szereplőnek kell leöntenie egy-egy vödör véres-vörös festékkel. Lajkó Félix – mozgásokkal párhuzamos, de csakhamar azok fölé kerekedő – citeraszólója viszont szokás szerint elunhatatlan, így koncertélmény teljesedik ki, s a zene alá annyi Tolnait képzel magának az ember, amennyit csak bír. Marad ugyanaz az élmény: bosszankodás, hogy Tolnai ezer és ezer reflexiót, irányt és sejtést felvető gondolkodásmódja sehogy sem talál királyi utat a színpadra. Mert egyfajta utat azt talál, hiszen a szövegek és képek megszólaltatnak és formába állíttatnak, de a telhetetlen néző mégis leginkább azzal fogalmazná meg a hiányt, hogy egyik esetben sem ragyog fel benne glóriaként szétsugárzó „aha”-élmény, hogy igen, éppen így, ilyen formában alakítható át Tolnai világa színházzá, csakis így szólalhat meg érvényesen színpadon, nem pedig másképpen.

Szárnyal viszont a Derevo: káprázatos, ízig-vérig színházat helyez fel Harlekin címmel, valamiféle commedia dell’arte és egy hajdani mutatványosvilág felidézése ürügyén. Csíkos nadrágos, félmeztelen Harlekin és társa, egy Pierrette-szerű, női figura születik meg marionettként, rajtuk kívül afféle játékmesterként (ál)pocakos és (ál)szakállas bohóc uralja még a színpadot. Az uralom mindhármuk esetében teljes értékű: egész testüket, valamennyi gesztusukat és mimikájukat teljes egészében kontroll alatt tartják, de ezzel együtt is olyan hihetetlenül könnyed a játékuk, mintha repülnének a színpadon, magukkal kényszerítve a nézői tekintetet. Annyira határozott és pontos minden mozdulat, annyira kidolgozott, arányos és mégis érzékeny, részletező a viszonyok kialakítása, hogy nem is keressük a miérteket, csupán gyönyörködnünk kell a történésekben. Szó nem is hangzik el, csak elősiklanak a varázslatos hangulatok a színpadi fények, a füst, a zenei bejátszások ízléssel mért adagjaitól továbbrepítve. Minden – alakok, jelenetek, motívumok – vándorol valami álomszerű dramaturgia szerint, és furcsán lebegve kering elő folyamatosan a kintornások, cirkuszi bohócok és vándorszínészek sajátos világa, egy meghitt fájdalommal átitatott kapcsolat stációival keverten. Valahogy úgy, ahogy Weöres írja: „tárt kebleden reszket a kóc, / meghal érted a Jancsi bohóc” – ahogy Nyemcsok Éva Eső írja a rendezvény Ex-Stasis nevű fesztiválújságjában. Csak a flamingó hiányzik, vagyis Tolnai. Rejtetten persze itt felbukkan, hisz a fesztivál koncepciója érezhetően az – ami Tolnai művészetével nagyon is rokon -, hogy többféle identitást kössön csokorba, több színházi vonalat mozgósítson.
A vonalak meglehetősen hullámzóak – háborog a tenger -, s a tarka fesztivál-karakter kicsikét billeg, de azért megáll a lábán. A Thealter évente egyszer összefogja azokat a sajátos vidéki és régiós hálózatba szerveződő magyar nyelvű csoportokat, amelyek nem a bevett színházi formákkal és előadás-helyszínekkel kísérleteznek határon innen és túl, idén Romániától Szerbián és a szentesi dráma tagozatosokon át egészen Pécsig, Debrecenig, Szegedről pedig két alternatív műhelyt is bemutatva.
A két szegedi csoportnál a látványból születő varázslat a megkapó. Vidám városi vándorkoncerttel, egy Happy Hourral lep meg a Focus Műhely. Megzenésített versek szólalnak meg, s a közéjük iktatott derűs és spontán közjátékokkal kis közösségük belső viszonyaiba is beavatnak. Mindez nem is lenne több ügyesen szerkesztett zenés estnél, de a magukra aggatott, le- és felkapcsolgatható karácsonyfaégőkkel valami képregényszerű stilizációnak tűnő, de abszolút színházi erőteret is megmozgatnak. Sötétebb tónusokban játszik a Metanoia Artopédia Tizenhárom hónap című tárgyszínháza egy fekete leplekkel borított szobányi térben. Alig két tucat ember szoronghat egyszerre a tenyérnyi nézőtéren, a játéktér viszont kozmikussá tágul. Apró-cseprő akusztikus dokumentumocskák repítenek vissza 1920 áprilisáig, de mire a nosztalgikus hangulatnak átadná magát az ember, az édeskés mellé csúszik a gyűlölet. Levéltári anyagokból és újságcikkekből a korfestés mellé rajzolódik Löw Immánuel rabbi tizenhárom havi, megmagyarázhatatlan fogsága, miután szóvá tette a kínzásnyomokat, melyeket egy meggyilkolt zsidó mérnök testén látott. Koncepciós vád a jutalma – kapkodva kell a királyrágalmazás frázisát kormányzóira változtatni -, majd egy év múlva amilyen irracionálisan született a vád, úgy érkezik a kormányzói kegyelem is. S ennek az álomszerű képtelenségnek a formai megfelelőjét látjuk a játéktér univerzumában. A játszóknak jobbára csak a hangjuk hallatszik, a rendező Perovics Zoltán inkább különféle tárgyak mozgatásával bízza meg őket, s az apró, világító kütyük és fénybe hajló tárgyak, fehér keszkenők, imbolygó keménykalapok, libegő faágak látványa operába illő méltósággal illusztrálja a történetet.
Méltóság helyett éles iróniával fogalmaz a hazai alternatívok két zászlóshajója, a Pintér Béla, valamint a Bozsik Yvette Társulat egy-egy meghívott darabja. Szegeden azonban nemcsak a hazai fesztiválok állandó szereplői tűnnek fel, hanem olyan, még kevésbé ismert, többnyire fiatal alkotók is, akiket más szemlék kockázatosnak ítélnek beválogatni, hiszen, kivált vidéken, nincs bejáratott közönségbázisuk.

A Moncsicsi Tanulmányi Kör Vannak tervei? című előadása alcíme szerint „szuicid esztrád a 4.48 pszichózis alapján”. Sarah Kane szövegét színinövendékek formálják a maguk képére, s a depressziós feszültségekből generációs hangulatot teremtenek. Üres a színpad, de a feltartóztathatatlanul áradó lendületnek nem is kell segéderő, hogy erőteljes jelenetek során vezessen végig: minden a fiatalok lenyűgöző játékkedvéből születik meg. Egy másik, egyelőre alkalmi társulás, az Unokák Színháza szintén intenzív és még költőibb megmozdulással érkezik Debrecenből, ámbár formai megvalósításuk a darab jelenlegi állapotában némileg zabolázatlan. A F.A.L.-ban Farkas Arnold Levente verseire Kiss Gergely Máté és Nagy László Zsolt* személyes és intim etűdök – kissé zavaros logika mentén, ugrálósra fűzött – sorában mindennapi fordulatokat játszatnak egybe a keresztény szimbolikával. Hihetetlenül energikus, sőt vad összecsapásaik a Pinceszínház téglafala mentén bensőséges, lírai hangulatokba csendesülnek, s valahogy az egész nem vállalja túl magát, sikerül megmutatnia a kapcsolatok líráját, fűződjön az a gyerekkori jó baráthoz, a nagymamához vagy egy kalauzhoz a villamoson. Hasonlóan játszatja egy körbe a különböző értelmezési síkokat Szakonyi Györk Marginálisa is. Miközben a szakrális levegője átjárja a színpadot, Szakonyi hihetetlen belső szabadsággal egyrészt olyan dolgokról mesél az életéből, amiket az ember inkább magában tart; másrészt úgy rángatózik a színpadon gatyában és félcipőben, mint valami magamutogató. Túllép az emberi mértéken, de az előadóin belül marad. Közelít a ripacskodáshoz, de a borotvaélen csak táncol, nem lépi át, s a vaskos exhibicionizmus mögül egyszer csak lefegyverzően bújik elő ugyanaz az őszinteség, amely a színművészetisek és a háromnevű fiúk darabjának is legerősebb sajátossága. Tiszta és közvetlen kommunikáció a nézők felé, technikai ügyeskedés majdhogynem teatralitás nélkül, minimalista kifejezésekkel: színház, amit ezen a fesztiválon alternatívnak hívnak.
* Nagy László Zsolt az előadás újabb szegedi vendégjátékán, szeptember 13-án tragikus hirtelenséggel elhunyt. (A Szerk.)