Valóban, leginkább szemüvegeseket játszom – általában jó szemüvegeseket, rossz állapotban levő jó szemüvegeseket vagy önelemző, önmagukkal foglalkozó vergődőket.

– Kapás Dezső és Horvai István osztályába jártál a Főiskolán. Milyen volt „darabszereplőként” viszontlátnod Horvait több mint tíz évvel később, Az emberek veszedelmes közelségében című előadásban?
– Megrázó. Többedszerre pedig megható. Nem is annyira az ötvenes évekbeli politikai szerepvállalása volt megrázó – arról ő maga is beszélt nekünk -, sokkal inkább az a kép egy filmbejátszásból, ahogy a már jóval nyolcvan felett járó Horvai megpróbál beletalálni a kardigánja ujjába, nekünk háttal, amikor egy vizsga után ő megy ki utoljára a teremből. Mindig is a mesteremnek tekintettem. A szó régi, igazi értelmében. Azzal együtt, hogy borzasztó alak volt a Mester. Szigorú, nyomasztó és elviselhetetlen, állandóan szidott bennünket, semmi sem tetszett neki. Kapásnak pedig hihetetlen stílusa és humora volt, mindig átlátott rajtunk, és nagyon sokat tanultunk tőle; ma is emlékszem a színházra, a munkára vonatkozó „alapmondataira”. Másodikosok voltunk, amikor meghalt, onnantól kezdve Horvai vitte tovább az osztályt. Ő sok tanítványának hosszan kísérte a pályáját a Főiskola után is. Az enyémet már nem, de Az idióta bemutatóját megnézte. Másnap reggel csörgött a telefon, épp csak lefeküdtem a bemutatóbuli után, de kipattantam az ágyból (a régi reflex: a Tanár úr keres); azt mondta, sokszor nem lehetett hallani, amit beszélek, nem lehet így motyogni a színpadon. Letette. Aztán újra csörgött a telefon: az előbb elfelejtette mondani, hogy nagyon tetszettem neki.
– Székely Gábor az Új Színházba, Zsámbéki Gábor a Katonába hívott a Főiskola után. Hogyan tudtál dönteni közöttük?
– Az éppen induló Új Színházban voltam gyakorlaton negyedévben, és Bal József is hívott Kecskemétre, legjobban mégis a Katona vonzott – nagy élményt jelentett Ascher Tamással és Máté Gáborral dolgoznom a Főiskolán. Boldog és büszke voltam, amikor a Katonába kerülhettem. Egyesek szerint akkoriban épp süllyedő hajó volt a Katona – ezt szó szerint mondta nekem valaki még az iskolában -, de elkezdtem dolgozni, és azóta is jól vagyok itt, sikeresnek mondhatom magam. Persze, akadtak olyan pillanatok is, amikor elégedetlenebb voltam…

– Ez mit jelent?
– Nem emlékszem. Az érzésekre emlékszem. Tényleg csak pillanatok voltak a tizenöt év alatt… aztán mindig történt valami. Szó sincs hosszan tartó válságokról.
– Volt egy időszak, amikor csak főszerepeket játszottál.
– Az egyik este Tartuffe voltam, a másik este Ivanov, a harmadik nap Miskin herceg – ez sem szerencsés helyzet. Nem mintha megterhelő lett volna, de aránytalanul sok volt a társulat többi tagjának feladataihoz képest. Szerintem úgy egészséges, ha az ember kisebbet is meg nagyobbat is játszik. És néha az is nagyon egészséges, ha hirtelen nem játszik semmit – volt olyan évad, amikor én magam kértem, hogy csak egy új produkcióban kelljen részt vennem.
– Most már a nálad jóval fiatalabbak kapják a fiatal főszerepeket.
– Amikor Hajduk Károly több évvel utánam idejött, mondtam is neki, hogy ha már abban az évben is itt van, amikor Az idiótát csináljuk, biztos nem én játszom Miskin herceget, hanem ő, úgyhogy jó, hogy várt még egy kicsit a megszületéssel…
– Macbethet viszont már ő játszotta.
– Pont a Macbeth egyáltalán nem bántott. Az Éhség főszerepe pedig alkatilag sem lett volna nekem való, és Don Juanra sem vágytam Bodó Viktornál.
– Miért?
– Amikor a Ledarálnakeltűntemet próbáltuk, azt éreztem, hogy bár nagyon tehetséges ez a fiatalember, és hihetetlenül teátrális, amit csinál, zavar a személyisége, a kiszámíthatatlansága, és fogalmam sincs, hogy hol vagyok, miben veszek részt, mert a káosz, ahelyett hogy értelmeződne, egyáltalán nem áll össze semmivé. Lehet, hogy ez korlátoltság, de szeretem érteni, hogy mi történik körülöttem, mi felé tart az előadás, amit csinálunk, mi az „alapmondandója”. Nagyon kíváncsi vagyok Viktor új előadásaira, hallom, milyen nagyszerű dolgokat csinál mostanában – de a mai napig nem tudom, milyen a Ledarálnakeltűntem; boldogan meghallgatnék bárkit, aki elmondja, hogy a rendkívül élvezetes, tobzódó teatralitáson és fantázián kívül mi is ez az előadás.
– Van olyan rendező, aki mint színészt és mint nézőt is érdekel?
– Látod, Bodónál mindent érteni akartam egy nem realista előadásban, nézőként viszont azt veszem észre, hogy nem a realista, pszichologizáló színház hat rám, amelynek többnyire a gyakorlója vagyok, hanem sokkal inkább az, amelyik másfajta színházi nyelvet használ. Zsótér Sándor munkáira például mindig kíváncsi vagyok. A külföldiek közül a pályám elején nagy hatással volt rám Nekroëius Hamletje, és nagyon tetszik Heiner Goebbels színháza is. Tőle két előadást láttam, az egyiket, az Eraritjaritjaka című előadását egymás után két nap is megnéztem – teljesen más a világa, mint azoké, akikkel valaha dolgoztam. Ritkán járok színházba, mert kevés a szabad estém, de Zsótérért Egerbe, Goebbelsért Bécsbe is elutaztam már.
– A Katonában többnyire vívódó értelmiségieket játszol…
– De látod, A kétfejű fenevadban egy hatvanéves zsidó öregembert kaptam… igaz, ő is értelmiségi, tulajdonképpen. Valóban ilyenek a nagyobb szerepeim. Már az első évben is én voltam Trofimov a Cseresznyéskertben és Gurevics A Walpurgis-éjben. Hülyéket tényleg nem nagyon osztottak rám. Talán A viharban az egyik részeg matrózt. Valóban, leginkább szemüvegeseket játszom – általában jó szemüvegeseket, rossz állapotban levő jó szemüvegeseket vagy önelemző, önmagukkal foglalkozó vergődőket.
– Azokat szereted jobban játszani, akik hasonlítanak hozzád, vagy azokat, akik nem?
– Ezeket is, azokat is. Monahovot a Barbárokban például különösen szerettem, egyrészt mert nem olyan figura, mint amilyeneket általában játszani szoktam, másrészt mert fontos, de kicsi szerep, amelyet megnövelhettem, kitalálhattam, teret csinálhattam neki. Monahov így sokszor olyankor is jelen lett az előadásban, amikor az eredeti darabban nem szólal meg, vagy be sem jön. Szotyola szerepe is jóval kisebb az eredeti Talizmánban, mint amekkora a mi előadásunkban lett. Kicsi szerepekből szinte nélkülözhetetlent csinálni (persze csak a jó ízlés határain belül; úgy, hogy az exhibícióm ne sértse a darab kereteit, szándékait) – ez egészen másfajta élvezet, mint nagy főszerepet játszani. Azzal egészen másképp bajlódik az ember…
Az az igazság, hogy ha visszagondolok a régebbi főszerepeimre, akkor „hályogkovácsnak” látom magam – nem értettem hozzá, csak belevetettem magam a mély vízbe, és csináltam. Nem mintha most sokkal megnyugtatóbb lenne a helyzet: az első rendelkezőpróbán ma is úgy érzem magam, mint tizenöt évvel ezelőtt – mintha még soha életemben semmit sem játszottam volna. Csak egy nagy kérdőjelet lát maga előtt ilyenkor az ember. De abban a mondatban, amelyet fiatal koromban sokszor hallottam – hogy egy színész csak negyvenéves korától színész, mert addig csak tanulgatja a szakmát -, tényleg van igazság: tizenöt-húsz év kell ahhoz, hogy „beérjen” az ember. Ezalatt leegyszerűsödik és bonyolódik a színészet. Kevesebb lesz a fakszni, és több dolog jön mélyebbről. Fiatalon az ember úgy érzi, hogy ahhoz, hogy játsszon, feltétlenül „csinálnia” kell valamit. Aztán megérzi, hogy néha az is elég, ha nem csinál semmit. Ha csak néz. Rájön, hogy bizonyos helyzetekben ez sokkal többet jelent, mintha bármi mást játszana. Hogy a nem csinálás az igazi „csinálás”. Csak sajnos negyvenévesen nem játszhatjuk el a régi szerepeinket.
Igazából most kezdem azt érezni, hogy színész vagyok… Amikor bemutattuk az Ivanovot, korban is, színészi rátermettségben is nagyon fiatal voltam a szerephez. Különös kegye a sorsnak, hogy ennyi évig élhet ez az előadás – és közben valamelyest hozzá érhettem a feladathoz. A külföldi sikersorozat nélkül itthon már rég nem menne az Ivanov, és úgy élne mindenki emlékeiben, mint egy jó előadás, amelyben elég jó az Ivanovot játszó színész… de inkább négy év múlva kellett volna eljátszania.
– Más szempontból is változtál a Katonában töltött tizenöt év alatt?

– Nem tudom… Megöregedtem, és bizonyos kifejezhetetlen vagy gyerekfejjel eljátszhatatlan dolgokat már könnyebben meg tudok mutatni a nézőknek.
Ascher Tamás mondja mindig rólam, hogy szemérmes vagyok, és ez valóban így van: egy szeméremhalmaz a színészetem, de szerencsére azért oldódik a szemérmességem – nem tudom, hogy a személyiségfejlődés szempontjából ez jó vagy rossz folyamat-e, de színészi szempontból kétségtelenül hasznos. Emlékszem, a pályám elején mindig a színpaddeszkát néztem. A nagy szerepeimet is úgy játszottam, hogy nem emeltem fel a fejemet. Emlékszem arra is, milyen érzés volt, amikor már fel-fel mertem nézni; a bőrömön tapasztaltam, hogy ez mindkettőnknek jó: a nézőnek is, nekem is. Ez persze nem azt jelenti, hogy pofátlan, gátlástalan színésszé értem volna tizenöt év alatt – ugyanaz az ember vagyok, csak egy bátrabb formában. A szemérmesség a személyiségem része – bár a barátaim és a közeli munkatársaim egyáltalán nem halk szavú, befelé forduló alaknak látnak. Sőt: szeretek a társaság központja – ha nem is motorja, de fontos szereplője – lenni. Csak az ismeretlenek között vagyok csendes és zárkózott, amikor még nincs közös tudás – de pár fröccs után már nagyon nyitott ember vagyok.
Nemcsak a színészi eszközeim változtak, hanem a gondolkodásom is. Ahogy érik a színész, egyre inkább rájön, hogy nemcsak végrehajtó, hanem alkotótárs is az előadás létrehozásában. Tehát nemcsak azért van rá szükség, hogy megcsinálja, amit a rendező mond, hanem hogy az ötleteivel, elemzésével, asszociációival valóban részesévé váljon az alkotás folyamatának. Ha például még egyszer eljátszhatnám Septimus Hodge-ot Tom Stoppard Árkádia című darabjában, nemcsak azért játszanám másképp, mert érettebb lettem, hanem mert bizonyos monológjaimat már nem engedném kihúzni a darabból, vagy legalábbis vitába szállnék értük a rendezővel. Akkor ilyesmiről még szó sem volt: megmondták, hogy ez vagy az ki van húzva – jó, akkor meg sem tanulom, vagy ha már megtanultam, elfelejtem. De pont az Árkádiában talán az alexandriai könyvtár leégéséről szóló monológért igenis harcolnom kellett volna.
– A rendezők közül kik dolgoznak így? Kik a legnyitottabbak a színészi ötletekre?
– Többen – például Ascher Tamás is, aki annak idején az Árkádiát rendezte. Talán vele a legharmonikusabb a kapcsolatom, mindig nagyon élvezem a vele való munkát, sokat jelent nekem, és nagyra tartom. Minden pillanatban úgy érzem, hogy tökéletesen értem. És ez nagyon jó. Majd’ mindennel kapcsolatban, amit mond, az az érzésem, hogy na, ezt én is így gondoltam. De nekem csak egy perc múlva jutott volna eszembe.
– Hogyan találtátok ki, hogy milyen legyen az Ivanovod?
– Tamás elemzése szerint Ivanov nem ellenszenves vagy rokonszenves, hanem olyan ember, aki igazán kutat. Nem a depressziót vagy a betegséget játsszuk, hanem ezt a munkát, az önmagában kutatást – ami tulajdonképpen mégiscsak rokonszenves dolog, mert a környezetében senki más nem végez ilyenfajta kutatást az életével kapcsolatban. Sok külföldi kritikus ír a Katona „társulatiságáról” is az előadás kapcsán – arról, ami az Ivanovban tényleg megvalósult: hogy sok jó színész együtt, egymástól még jobb tud lenni. A kis szerepeket is kiváló színészek játsszák, és ez nyomta-nyomja a nagyobb szerepben levőket, akik a próbaidőszak bizonyos fázisában talán még hátrébb tartottak, mert több volt a hátukon a súly. Ez az Ivanov egyik fő érdeme szerintem. Persze az ilyesmi Csehovnál könnyebben megvalósulhat, mert nála minden pici szerep is egy-egy teljes élet. Nagyon jó passzban volt Ascher Tamás, amikor az Ivanovot próbáltuk. Jól tette, hogy kidobta az első díszletötleteit; a végleges tér nemcsak őt, hanem az egész társulatot is nagyon inspirálta. Rajongója vagyok ennek a térnek: konkrét és reális, mégis „lelki térré” tud válni – pont ahogy Tamás akarta. Ez a lepusztult kultúrterem – Ivanov lelke.

– Egészen különös sorsú előadás az Ivanov…
– Bemutattuk, és nem volt átütő siker. Elvittük a POSZT-ra – semmi; egyedül a legjobb díszlet díját hoztuk el. Szarajevóban turnéztunk vele először, és jó volt látni, hogy mégsem annyira közepes előadás ez, mint amilyennek a hazai visszajelzések mutatják. Legalábbis benne van egy igazán jó előadás lehetősége. Olaszországban és Franciaországban értő módon fogadta a közönség, Franciaországban – Párizsban és Strasbourgban – ráadásul nem is fesztiválon játszottuk, tehát nem a szakma nézett bennünket. Moszkvában, orosz közönségnek Csehovot játszani – talán ez volt a legizgalmasabb. Az első moszkvai előadást konzervatív, főként szakmai közönség nézte, és éreztük, hogy vannak fenntartásaik az előadással kapcsolatban. A nem konzervatív nézők már akkor is lelkesen tapsoltak – ez nemcsak nekünk szólt, hanem a nézőtér másik felének is. A második estén már osztatlan sikert arattunk. El is hoztuk az év legjobb külföldi előadásának díját Moszkvából.
– Mennyire megterhelő egy nap kétszer játszanod az Ivanovot – ahogy az néhány külföldi fesztiválon történt?
– Nem olyan borzasztó. És mindig a második a jobb, mert akkor már nem „akarom” annyira, hanem inkább csak „jön”. Az sem borzasztó, ha egy nap két különböző előadást kell játszanom. Tulajdonképpen nagyon élvezem; ilyenkor érzem igazán, hogy dolgozom. Szeretem, amikor a munkára kell koncentrálnom. Sokkal fárasztóbb az, hogy ma este például megint a Koccanást játsszuk. Tehát nem a minden esti játék, nem a folyamatos próba a kimerítő, hanem az, hogy négy olyan előadásban is játszom, amely legalább százötvenes szériát ment már. A Koccanás, az Ivanov és a Ledarálnakeltűntem 150-nél, a Top Dogs 250-nél tart. Persze, az Ivanovval egészen más viszonyban vagyok, mint – mondjuk – Spiró Koccanásával, de a reprodukció fárasztó mindegyiknél. Kétszázötvenedszer is jelen idejűnek, frissnek, érdekesnek lenni sokkal több energiát vesz igénybe, mint valami újat létrehozni, kíváncsian…
– Hogy lehet mégis megújulni estéről estére?
– Meg kell. Az ember összeszedi magát – mindenki jobban jár, ha ez sikerül. „Ez a meló, ezt kell csinálni” – mondják a Csirkefejben. Egy angol színész például évekig ugyanazt az egy szerepet játssza. Neki az a meló. Én nem biztos, hogy bírnám – de lehet, hogy ez is csak szokás kérdése.
– Milyennek képzeled a jövődet?
– Én ezen soha nem gondolkodtam, soha nem aggódtam. Azért sem, mert kényelmes helyzetben vagyok: a Főiskola után bekerültem egy színházba, ahol tizenöt éve kapok szerepeket és fizetést. Ráadásul – bár a Katona egytagozatú, prózai színház – sok műfajban kipróbálhattam magam az elmúlt években, még a táncszínházban, mozgásszínházban is. Nem feltétlenül úgy képzelem el a pályámat, hogy nyugdíjasként is a Katona tagja leszek – de ez is lehet. Egyelőre nincs okom elmenni. Nyilván vannak olyan színészek, akik nem szeretik a helyet, ahol dolgoznak, és állandó kérdés a számukra, hogy mi lesz velük, ha elmennek onnan. Nekem nem kellett mérlegelnem soha. Azért sem, mert úgy érzem, szinte tökéletesen rábízhatom magam a feletteseim ízlésére és világlátására. Az igazgató vagy a művészeti vezető minden színházban „irányt szab” a munkának: mit akar hozzátenni a világhoz az adott színház, mi a „küldetése”. Én a Katonában ezzel, amióta itt vagyok, egyetértek. Ha nem értenék egyet, nem volnék itt. Fontos, hogy továbbra is kísérleti, műhely-színház maradjunk, semmiképp se menjünk el a könnyed műfajok felé, sőt, talán még progresszívebbnek kellene lennünk a darabválasztásban. Ami pedig a megvalósítás színvonalát illeti: mindig is nagyon imponált nekem az az igényesség, ami a Katonát jellemzi, akár könnyedebb, akár mélyebb anyaggal foglalkozunk. Dolgozni kell. Erre mondta Kapás Dezső, hogy „a munka bejön”.
És nem mintha elvágyódnék, de persze néha elgondolkodom azon, mi lenne velem, ha nem volna a Katona. Azt hiszem, szabadúszó lennék, mert nem nagyon látok más olyan színházat, ahová feltétlenül tartozni szeretnék. Aztán, ha egy idő után rájönnék, hogy csak a társulati létben tudok jól működni, valószínűleg valahová mégiscsak besodródnék.

– Hogy érezted magad vendégként a Vígben? Egyfajta megújulást jelentett a vígszínházi kirándulás?
– Nem nevezném megújulásnak. Egyszerűen kíváncsi voltam a darabra, a szerepre, a nagy térre, nagy színpadra… Sejtettem, hogy így van, mégis furcsa volt megtapasztalnom, hogy a vígszínházi nézőknek fogalmuk sincs, hogy ki vagyok; hogy már tizenöt éve színész vagyok. Sosem éreztem még, hogy ennyire zárt a különböző színházak közönsége. A néző bérletet vesz a Vígszínházba, és oda jár… Persze nincs fogadótaps, mint régen, de a Katonában pontosan érzem, hogy a nézők ismerőseként lépek be a színpadra; láttak már játszani, tetszettem vagy nem tetszettem nekik, de mindenképp van bennük egy várakozás: „na, bejött a Fekete; vajon most mit fog csinálni?” Ezt – természetesen – egyáltalán nem érzem a Vígszínházban. És ebből a szempontból egyáltalán nem bánom, hogy elmentem a Vígbe: olyan emberek is megnéznek, akik még talán sosem láttak. A Víg hatalmas színpadán játszani is nagyszerű tapasztalat. Megérezni, hogy milyen az, amikor egyedül állok a színpadon, tartok egy szünetet, és kilencszáz ember némán arra vár, hogy mit fogok mondani a szünet után. Nincs ebben semmi misztika, ez egyszerűen jó érzés. Ilyenkor azt érzi a színész, hogy bármit csinálhat – egy-egy pillanatra megérzi a saját „hatalmát”.
– Weöres Sándor-estet csináltál a Sufniban, rögtön a vígszínházi bemutató után. Miért pont Weörest választottad?
– Mert én is ilyen verseket írnék, ha tudnék. Mérhetetlen azonosságot éreztem vele majd’ minden sorában. Nyilván nem véletlen, hogy Weörest és – mondjuk – nem Ady Endrét mondom, ha máshogy szólalok meg színészként, mint ahogy szoktam. Megmagyarázhatatlan ez az azonosság-érzet. Már akkor nagyon megszerettem, amikor a Szent György és a sárkányt próbáltuk. Aztán elkezdtem alaposabban olvasgatni, és beleszerettem; ennek már hat-nyolc éve. Azóta tudtam, hogy szeretnék majd Weöres Sándorral kezdeni valamit. Nem tudtam még, hogy mit – nagyon nem szeretem a „költői est” kifejezést. Amikor elkészültem egy körülbelül százoldalas versválogatással, két vagy három évaddal ezelőtt, szóltam róla Zsámbéki Gábornak, aztán mégsem foglalkoztam vele sokáig. Az Othello bemutatója után volt egy hét szünetem, elmentem pihenni külföldre, és az unalmas perceimben rájöttem: azért vagyok most itt, egyedül, hogy csináljak valamit a Weöres-anyagból. Elkezdem tanulgatni a biztosan bekerülő verseket – valójában két hónapig tartott a komoly felkészülés.
– Milyen volt magadat rendezned?
– Ez nem rendezés volt a szó klasszikus értelmében, mert a rendező valakit néz; az a munkája, hogy a látottak meg a saját gondolatai alapján valahogy előbbre vigye azt, ami a színpadon történik. Na, ez a szituáció itt nem állt fenn. Még az elején gondolkoztam azon, hogy felkérek valakit rendezőnek – mindenképp olyasvalakit akartam, akivel egyébként nem szoktam dolgozni -, de aztán egyre kíváncsibb lettem arra a folyamatra, hogy milyen is ezt megcsinálni így, egyedül. Nem jó. Színészként mutatsz. Ilyet, olyat, amolyat. Magadnak is, meg a rendezőnek, aki irányítgat. Persze beleszólsz te is, de mindig van egy külső szem. Jó volt megtapasztalni, hogy nagyon nagy szükség van mindkét nézőpontra, a rendezőére is.
Az volt a munka legboldogabb időszaka, amikor otthon ültem, formálódott már a fejemben a sorrend, begépeltem a verseket (azelőtt sosem csináltam ilyet; megtanultam, hogy kell átrakni egy gombnyomással valamelyik szövegrészt egyik helyről a másikra; beírom, kihúzom, aztán meggondolom magam, és mégis visszarakom… na, ezt nagyon élveztem). Fárasztó is ez a kitalálós időszak, mert az embernek állandóan ezen jár az agya… Nem tudok elaludni, mert eszembe jut, hogy ha a Paripám csodaszép pejkó a vége, akkor kellene oda egy ló, és persze benne kell lennie a Le Journal című versnek is: „Ó bár tudnék lóúl dalolni…”; amikor elmegyek visszaváltani az üvegeket, a ló majd ott marad egyedül, megeszi a kockacukrot, amivel etettem, és unalmában Halász Judit Bóbita-videóját nézi a falon – és hasonló őrültségek, amiket aztán persze elvetettem. Ez volt a tehát „rendezés” gyötrődő, otthon kitaláló stádiuma.
De a rendezői munka lényegi részéről, a próbákról nem tudok beszámolni. Néhányat felvettünk videóra, de ez nem működött, mert sosem tudtam objektíven nézni a felvételt, mindig csak azt a borzasztó alakot láttam, aki mondja ott a verseket… Valahogy aztán összeverődött valami, megmutattam Zsámbéki Gábornak, akinek nagyon tetszett, és mondott néhány praktikus, egyszerű tanácsot: még kéne belőle gyomlálni, és ne legyen háromszor vége, csak kétszer, vagy lehetőleg csak egyszer… Aztán a végén jöttek az ismerősök a színházból, ők is mondtak ötleteket, ezek is alakították, és reményeim szerint még alakítani is fogják az egészet. Ascher Tamásnak például nagyon hiányzott az Álmagány című vers; hazamentem, megnéztem, és láttam, hogy tényleg teljesen ide való. Remélem, sikerül majd beépítenem. Egy másik kollégám azt mondta, miután megnézte, hogy elhozza majd rá a kisfiát is – ekkor azt éreztem, lehet, hogy ez nem az, amit szeretnék, úgyhogy a biztonság kedvéért gyorsan betettem még a Kazamatában című verset: „Falusi kovácsra emlékezem, kisfiát agyonverte részegen…”
– Közben Weöres A kétfejű fenevad című darabját is próbáltad a nagyszínpadon, Máté Gáborral. Segítette egymást a két munka?
– Nagyon szerettük próbálni A kétfejű fenevadat, de emlékszem a rémületemre, a teljesen gyermeteg féltékenységemre, ha olyasmit találtunk ki, amit a sufnibeli előadásban is használni akartam. Máté Gábor például azt mondta az egyik próbán, hogy legyen egy ló a színpad elején. Még azt sem tudtam, miről van szó, milyen ló… de a saját „lovam” miatt máris rémülettel hallgattam az ötletet. Vagy kitaláltuk, hogy villanykapcsolgatással jelenjen meg a hold – de hisz én is villanykörtét cserélgetek, akkor most hogy lesz ez…? Nagyon hülye állapot volt – úgy, hogy közben tényleg odaadóan dolgoztam a Kétfejű… próbáin.
– Milyen szempontok szerint szerkesztetted a sufnibeli estet?
– Nem akartam Weöres Sándor-imitátor lenni. Pontosan magunk elé tudjuk képzelni Weöres Sándort; mindenféle történeteket lehet hallani arról, hogy milyen ember volt: magas hangon beszél, esetleg jól berúg; kicsit töpörödött, a normálisnál kicsit rövidebb zakóban van, és – mondjuk – macskát simogat… Így is megidézhettem volna, de eszem ágában sem volt utánozni őt. És nagyon örülök, hogy olyan emberek, akik jól ismerik a költészetét, sőt, esetleg őt magát is ismerték, azt mondják: így, az utánzás eszközei nélkül megidézve is megjelenik, megelevenedik. De ha nem Weöres Sándor akarok lenni, akkor ki legyek? Ott áll egy ember, és verseket mond – mi ez a szituáció? És arra az egyszerű ötletre jutottam, hogy ez én magam vagyok, otthon, most már harmincnyolc évesen; valaki, akinek az a mániája, hogy Weöres-versekben beszél. Egyébként nem beszél, mert minek; ha megszólal, ezeket a verseket mondja, mert ezeket tartja fontosnak a világból. Talán sokaknak érthetetlen, hogy miért pont ezek a versek következnek egymás után, az én fejemben mégis összeáll egy rendszer. Amikor azt olvastam, hogy „Itt a moha-szélű szigeten / fogom építeni váram. / Itt a szélcsöndben úszó szigeten / fogom összeácsolni némán. / Itt a markomba férő szigeten / alapítom mindahány birodalmam”, tudtam, hogy ez lesz az első vers. Így kell kezdeni. Abban is biztos voltam, hogy a „Paripám csodaszép pejkó” lesz a vége. Amikor az egysorosok között azt olvastam, hogy „Mennyekbe vágtató prolibusz”, úgy döntöttem, hogy – mivel ezt versként elmondani nem lehet – ez lesz az est címe. És ha már a „Paripám csodaszép pejkó”-val fejezem be, és a mennyekbe vágtat a prolibusz, akkor a végén majd én is elvágtatok a mennyekbe…
Nem vagyok Weöres Sándor-szakértő, de két – vagy inkább három – dolog mindenképp nagyon fontos számomra a költészetéből: egyrészt a halálra készülés, másrészt az, ahogy nem találja a helyét a valóságos életben: „Mikor anyából földre tettek, / hová keverték röptömet? / Embernek többé ne szülessek, / szárny nélkül élni nem lehet”; valahogy nem megy neki itt, az emberek között. A harmadik pedig a játék. Ezek a versek így, együtt: készülés a halálra. Lassan nekem is egyre több teret kér az életemből a halálról való mélyebb, felszínesebb vagy viccesebb gondolkodás. Gondoltam, a mennyekbe vágtázásig versekkel és játékkal ütöm el az időt. Weöres is játékkal tölti az idejét. Aztán az átváltozások… Amikor azt mondja, hogy én ez és ez vagyok, és közben nem az. Mintha állandóan ki akarna bújni a saját bőréből. „Valamikor apáca voltam.” „Nő voltam.” Hosszan beszél arról, hogy ő egy macska. „Én, a bimbó, nyitom érintetlen szirmaim, / én, a fiú, fogom únt könyvem, és másra gondolok” – mondja a Játszó Orpheusban. Átváltozás és föloldódás; kibújik a bőréből, belemegy állatba, növénybe, nőbe, bármibe. A nagy átváltozás-vers a Psyché – de hát az egy külön este. A Tatawane királynő című verse, egy ókori királynő monológja, szintén sokáig versenyzett. Azt gondoltam, én is belebújok majd mindenféle bőrökbe, és amikor rájövök, hogy már eleget játszottuk ezt a játékot, akkor játsszuk a halált. Elképzelem, hogy mi van „ott”. Persze ez is csak játék, és kicserélem a kiégett villanykörtét… „Most ringat egy mohos csónak, / míg kártyát a teleholddal játszom. / Mit veszíthet? lég-ezüstöt. / Mit veszíthetek? elmúlt ifjuságom.” Jaj, nehogy ez legyen az utolsó mondat! Inkább fejezzük be így: „Csak egyetlen színt elgondolni tudnék, / amílyet nem látok soha.”

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
TÖRÖK TAMARA