A szerző formai jegyekkel is megerősítette, hogy műve nem lexikon: azaz olvasni kell ezt a könyvet, nem csak felütni.

Kötő József nem szokványos színészlexikonnal állt elő, s ezt művének címében is hangsúlyozza. Az volt ugyan a terve, hogy összeállítja a két világháború közötti Erdély magyar színjátszásának lexikonját, de ezt az egyszerre gazdag és szegény forrásanyag nem tette lehetővé. Az ellentmondás abból fakad, hogy igazi lexikonban csak teljes biográfiát lehet közölni, születési és halálozási dátummal, részletes pályaképpel, az eljátszott szerepek felsorolásával. A magyar színészet alakjainak sokszor csak a nevét ismerjük. Erdélyben legalább azt tudjuk, hogy ki melyik városban mikor működött, de azt, hogy pontosan mit is játszottak, színlapok hiányában már lehetetlen kideríteni. A színészek, rendezők, tervezők, színházigazgatók életrajzához tehát alapos forráskutatást kell végeznie annak, aki erre adja fejét. Eközben azonban olyan lényeges tényekre derül fény, melyekről eddig senki sem tudott.

Kötő József szavaival: „olyan, az időszak eseményeinek és alkotói pályáinak megértéséhez szükséges dokumentumok kerültek elő, amelyek nyilvánossá tételét a szigorúan vett lexikon műfaj behatárolt tere, a szócikkek terjedelmének méricskélése nem engedte volna meg. Szükségessé vált egy-egy szócikk keretében a korszak történéseinek, meghatározó személyiségeinek monografikus elemeket is tartalmazó bemutatása. Így vált a könyv inkább a korszakról szóló »köszhasznú esme- retek tárává«, mint szigorúan vett színészi lexikonná.” (6.)
A szerző formai jegyekkel is megerősítette, hogy műve nem lexikon: azaz olvasni kell ezt a könyvet, nem csak felütni. Belemélyedni az adatokba, ízlelgetni az ilyen megállapításokat: „nem volt román állampolgár, s útlevéllel nem rendelkezett” (Szabó Böske, 203.). „Már 1924. november 1-jén el kellett bocsátani, mert a Tatárjárás című operettben más replikát mondott, mint ami a cenzúra által jóváhagyott szövegkönyvben szerepelt…” (Martinek István, 154.).
Kötő József nemcsak ilyen adatokkal teszi rendkívülivé könyvét, hanem azzal is, hogy mikroportrékat alkot. Nem arról van szó, hogy az adathiányos pályaképeket helyettesíti történetekkel. Ellenkezőleg: néhány mondattal világítja meg az érthetetlen pályamódosításokat. Lukács József például huszonkét évig volt epizódszínész és titkár Janovics Jenőnél Kolozsváron. Táray Ferenc az impériumváltás után nem tartott igényt munkájára, ezért – Fényes Alice protekciójával – a budapesti Színészkamarához került tisztségviselőnek. Természetesen ezzel kettétört művészi karrierje, s a második világháború után „civil pályára kényszerült” – írja sokatmondóan Kötő.
Hasonlóan szemléletes Kassay Károly sorsának jellemzése: „Idős korában megélhetési gondjai voltak, se szerződése, se nyugdíja nem volt, játszási engedélyért folyamodott, de azt sem kapta meg, sorsa 44 éves kulturális szolgálat után a »leírhatatlan nyomor«, ahogyan Emil Isachoz, az erdélyi színházak főfelügyelőjéhez Temesvárról 1931-ben írott levelében fogalmazott.” (115.)
Krémer Manciról szólva Kötő sokkal részletesebben számol be életének „civil” korszakáról: „Férje, gr. Teleki Ádám a két világháború közötti erdélyi közéletben játszott szerepet. 1949-ben férjével együtt kitelepítették Kolozsvárról, s Marosvásárhelyt jelölték ki kényszerlakhelyüknek. Nem sokkal később férjét letartóztatták, s a Márton Áron-per vádlottjaként tíz évre ítélték. A színésznő kétségbeesetten küzdött azért, hogy férje ártatlanságát bebizonyítsa, többször fordult beadvánnyal Groza Péterhez is. Színpadra nem léphetett, csak bábszínészként tevékenykedhetett: 1957-ig a marosvásárhelyi bábszínház tagja volt. Emberi tartására jellemző, hogy nem volt hajlandó aláírni az 1956-os forradalmat elítélő nyilatkozatot, pedig akkor ez a tett főbenjáró bűnnek számított, és különösen nagy bátorságot igényelt. Kolozsvárt, a Teleki-kriptában nyugszik.” (140.)
Csak néhány jellemző példával illusztráltam, hogy Kötő a lexikonban nem életrajzokat közöl – emberi sorsok elevenednek meg. Kisebbségi magyar és zsidó színészsorsok.
Amilyen izgalmassá teszi a könyvet témaválasztása és időhatára, a legnagyobb szerkesztői dilemmát éppen ez okozza. Közöljön-e teljes életrajzot azokról, akiknek működése 1940 után is jelentős? Megemlékezzen-e az erdélyi karrier mellett a budapesti pályafutásról is? Kötő József minden esetben egyedileg határozott. Néha talán nem túl szerencsésen, hiszen, mondjuk, Borovszky Oszkárról teljes pályaképet közölt, míg Kovács Györgyről az sem derül ki, hogy mi történt vele 1938 után. Nyilván terjedelmi okokkal is magyarázhatjuk ezt a furcsa gyakorlatot, s persze azzal, hogy „Kovács Györgyről úgyis mindenki tudja…”. Ha újabb kiadásra sor kerül, ezen mindenképpen módosítani kellene.
Magam is ismerem azt a forrást, mely felsorolja azokat a színészeket, akik Erdélyben játszottak, s felveszi azoknak a magyarországi művészeknek a nevét is, akik vendégjátékra érkeztek. Így történhet meg, hogy a könyvbe bekerül Bajor Gizi is, mégpedig mindössze így: „Bajor Gizi – színésznő. 1929/30. Torda, Zilah, Marosvárhely, Brassó, Gyergyószentmiklós (Gáspár Jenő társulata).” Ennek a vendégjátéknak az emlékalbuma egyébként az Országos Színháztörténeti Múzeumban megtalálható, s lehet, hogy megérdemelt volna önálló szócikket. De előfordul Simonyi Mária nevét is, aki – a Kötő által közölt életrajzi adatok (Szenc, 1888. de-cember 5. Anyja neve: Morvay Rózsa. 193.) alapján – alighanem azonos Móricz Zsigmond feleségével. Az azonban figyelemre méltó, hogy az erdélyi próbálkozásnak – a színésznő Vígh Ernő társulatában közép-erdélyi településeken lépett fel – nincs nyoma a Simonyi-életrajzban.
Nem lenne szerencsés most azon vitatkozni, hogy a színjátékok címét úgy írjuk-e, ahogy akkoriban a plakáton szerepelt, vagy ahogyan ismerjük – leegyszerűsítve: Bőregér vagy Denevér. Azt hiszem, hogy ez tulajdonképpen mellékes. Az viszont sajnos nem, hogy néhány esetben a jegyzetelés vagy a színlapok sajtóhibái nyomán becsúszott egy-egy névelírás: Kóla József helyett Konta József (Horváth László, 94.), Katz bácsi helyett Kata bácsi (Szabadkay Miklós, 202.), Kästner helyett Kastner (Hevesi Miklós, 91.). Erre a szerző utal ugyan az előszóban, de egy lexikonban ezeket a hibákat ki kell javítani.
Kötő József véleményét abban is osztom, hogy lexikont befejezni nem lehet, csak félbehagyni. S magam is úgy vélem, hogy a további feladatokat magányosan nem lehet elvégezni – elkerülhetetlen az intézményes színháztörténeti kutatás. S az is biztos, hogy 2015-ig illene előállnunk egy új magyar színházművészeti lexikonnal.

Polis Kiadó, Kolozsvár, 2009

Facebook Comments