A Prozorov-ház kifosztott, üres tér (mintegy illusztrációul Peter Brook örök érvényű színházelméletéhez)…

Csehov 1900-1901-ben írt Három nővére emblematikus dráma, jelentsen bármit is e műfaji megjelölés. Mulatságos játékosság és tragikus komolyság lüktető váltogatása jellemzi, éppen ezért minden színrevitel megkerülhetetlen kérdése, milyen hangulatot teremt az alapjában véve igencsak egyszerű történet, amely így summázható Kosztolányi Dezső pontos összefoglalásában: „…három moszkvai lány, három tábornokárva története, ki vidékre kerül egy helyőrségi városba, ott csöndesen elszárad, kiábrándul, megöregszik.” Na és? Katonák jönnek, ezekbe bele lehet szeretni, aztán nem történik semmi. Némelyikük néha filozofál, másikuk néha gitározik, mind isznak, kártyáznak. Na és? Mi jöhet ki ebből? Tragédia? Komédia? Tragikomédia? Mindegy. Majdnem mindegy, hiszen a lényeg, az örök elvágyódás, a nagy orosz – vagy egyszerűen emberi? – tehetetlenség és mozdíthatatlanság minden színpadra állításban már a szöveg szintjén, eleve ott van, ha semmit sem tesz ehhez hozzá a rendezés, akkor is eljátszható, vállalható a Három nővér bármely színház számára. Sok ilyen előadás született már Csehov drámájából a közeli és távolabbi múltban magyar színpadokon, s nem is volt ezzel soha különösebb baj.ŞS,erban Három nővére kilóg a sorból, végiggondolt, mélyen elemzett olvasat színpadra vitele, amely bizony olykor provokatívan harsány – sok nem sikerült vagy legalábbis vitatható részlettel (legalább azt a nézők orra alá tolt, amúgy is teljesen funkciótlan jelenetben főszerephez jutó ebédlőasztalt tudnám feledni!) -, ám összhatásában meggyőző, kivételesen színvonalas előadással ajándékozta meg a magyar színházi életet.
Nagyon jó állapotban van a Nemzeti Színház társulata. Abban semmi meglepő nincsen, hogy rendelkeznek – akár nem is egyszer – három, fölényes szakmai tudást birtokló nővérrel, akikre nyugodtan rá lehet bízni a Csehov-dráma címszerepeit: Udvaros Dorottya (Olga), Schell Judit (Mása) és Péterfy Bori (Irina) természetesen magas színvonalon, pontos alakításokkal oldják meg feladatukat. A legnehezebb dolga Udvaros Dorottyának van, hiszen az ő Olgájáé a dráma első mondata, neki kellene feloldania azt a döbbenetet, amely a nézőteret (legalábbis az általam látott, második előadáson) jól érzékelhetően hatalmába kerítette, amikor a három nővér viháncolva-kacarászva, a piros függöny mögül előgabalyodva végre lehuppan a nézők felé fordított három tonettszékre. Olga az iménti előjátéktól még kipirultan kezd bele első mondatába: „Apánk éppen ma egy éve halt meg…” Ebben a hangulatban reménytelenül nehéz, kimondhatatlan mondat. Megvallom, ekkor átvillant bennem, hogy most akkor valami nyakatekert értelmezéskényszerből született előadás áldozatai leszünk a Három nővér ürügyén. Pedig Udvaros Dorottya a legjobb formáját futja, majdnem sikerül úgy végigkacarásznia ezt a csehovi, in medias res tragikus felütést, hogy már-már elhiszem, így is fel lehet idézni egy család végnapjainak döntő mozzanatait. Az előadás későbbi jeleneteiből válik világossá, hogy Serban többek között éppen arról beszél: itt és most csak így lehet felvezetni a történetet.

Alföldi Róbert (Versinyin), Kulka János és Udvaros Dorottya (Olga) Koncz Zsuzsa felvétele

Serban mindvégig gondolkodásra késztet, nemcsak a színészi játék és cselekménybonyolítás felépítésével, hanem a díszlettel és fényekkel is (díszlet: Menczel Róbert, a remekül végiggondolt világítás alkotóját a színlap sajnos nem nevezi meg). Az előadás olyan képi és színvilágot varázsol elénk, amelynek elemei önálló életre kelve külön-külön is történetet, történeteket mesélnek el. A látványelemek olykor persze egyszerűen hétköznapi díszletként, jelmezként, koreográfiakánt „viselkedve” a hagyományos módon illusztrálják a színpadi cselekményt, vagyis az előadás természetes tartozékai. Csakhogy ez a díszlet folyamatosan változik, s ennek illusztrálására legyen elég itt egyetlen példa: a világosan négy részre bontott történet – és ez a felosztás annak csendes beismerése, hogy Csehov négy felvonását nem könnyű ám két felvonássá bűvölni!… – első és harmadik egysége egy követhetetlen magasságokba vesző, az előszínpadra is kiáradó piros anyag-zuhatag előtt játszódik. Függöny is ez a szónak nagyon primer jelentésében, hiszen befedi a színpadnyílást, mögé lehet kerülni, és elő lehet bújni mögüle. És persze majd eljön a pillanat, amikor fel is megy a függöny, csak éppen soha nem a jelenetek előtt, hanem mindig közben vagy végén. Egyébként is ez a „függöny” egymás mellé illesztett, keskeny csíkokból áll. Ennek következtében több „járás” is nyílik rajta, mégis leginkább a két széléhez lépve tűnnek el a szereplők mögötte. Az előadás egyik legszebb jelenetében pedig Mása – amikor már nem bírja tovább a környezetét elárasztó magatehetetlenséget és nyafogást – mint tornatermi kötélre vagy rúdra kapaszkodik fel rá (hogy értsük: tehetetlen dühében, túláradó tenni vágyásában a falra mászik…), s a magasban hintázva vallja meg nővéreinek Versenyin iránti szerelmét. Amikor végül tényleg színházi függönyként viselkedik e piros szövet-zuhatag, s a magasba emelkedve láthatóvá teszi a három nővér és Andrej otthonának belsejét, újabb meglepetések várnak ránk: horizontálisan és vertikálisan nyitott, megszámlálhatatlan járással, sejtelmesen áttetsző tüllfüggönnyel és a szín előterében egy, a mélybe ásító (lépcső nélküli!) lejáróval (szakadékkal?) ezer részre szabdalt világ tárul elénk; tekintetünk-figyelmünk úgy veszhet el a látvány felfedezésében, a részletek megfejtésében-tanulmányozásában, mint egy Bosch-kép falusi életjeleneteinek kisilabizálásakor. S,erban színpad-festménye éppúgy elmeséli Csehov történetét, ahogy a mozgások (táncok, gesztusok, tornagyakorlatok) is ezt teszik (koreográfia: Gergye Krisztián). Oldalt szomorúan szürke falak, számtalan, e szürkeségbe olvadó ajtónyílással, amelyek mintha nem is kinek-kinek a szobájába vagy a ház valamely, meghatározható részébe vezetnének. De hiszen mindegy is, ebben a házban mindösszesen egyetlen, közös tér van: ez a pusztulásra ítélt vágyak sivataga – s pontosan ide jutunk el a negyedik, lezáró résszel: sivár, már egyetlen tárggyal sem definiált, semlegesen puszta, a szakadékok között egymáshoz csak pallók segítségével eljutó emberek sztalkeri világába.
A játék körülbelül utolsó harmadát (az ezúttal két részben játszott Csehov-dráma hozzávetőlegesen utolsó felvonását) meghatározó kék, fehér, piros léggömbök megejtően szép – és meglepő módon mindvégig hatásosan működő – kontrasztot teremtenek az ekkorra már fájdalmasan kiürült-lepusztult környezettel. A Prozorov-ház kifosztott, üres tér (mintegy illusztrációul Peter Brook örök érvényű színházelméletéhez), amelyben mérnöki pontossággal megtervezett mozgások, a térsíkokkal való folyamatos játékok erősítik fel az emberi kapcsolatok megszakadásának tragikus folyamatát. Ebben a pusztaságban a szereplők magányosan, egymástól távol állva-mozogva elbeszélnek egymás mellett, hogy azután Versinyin

Péterfy Bori (Irina), Znamenák István (Andrej), Hollósi Frigyes (Ferapont), Kulka János (Kuligin), Szatory Dávid (Fedotyik), Fehér Tibor (Rode), Schell Judit (Mása) és Mátyássy Bence (Tuzenbach) Koncz Zsuzsa felvétele

búcsúja megkoronázza ezt a mindenkire vonatkozó magányra ítéltséget: itt robban ki Olgából az eddig elfojtott vágy Versinyin iránt, hogy rögtön a vele való ölelkezés után már Mása omoljon a távozó ütegparancsnok karjaiba. Alföldi Róbert pontos, fegyelmezett játékkal bontja ki Versinyin értéktelenségét, kicsinységét, érdemtelenségét nemcsak Mása szerelmére, de bárki megbecsülésére is. A felelősséget sem családjáért, sem állítólagos szerelméért nem vállaló, gyáva alak, aki pótcselekvésekkel kerüli ki azokat a szituációkat, amikor színt kellene vallania: gőgös, nagyképű alezredes, boldogtalan, meg nem értett férj, vagy nyűgös kisfiú – bármit megtesz, csak ne kelljen döntenie. De hát nem ugyanez jellemez ebben a csehovi-s,erbani világban mindenkit? Nem minden férfi és nő ugyanilyen szószátyár, tehetetlen, impotensen álmodozó, értéktelen alak? De bizony az: az embernek az az elkeserítő érzése támad az előadás végére, hogy itt senkiért nem kár…
Függöny meg nem is, földbe gyökereztetett léggömbök, szárnyszegett vágyak. Mint minden ebben a mélyen átgondolt előadásban, e találomra kiválasztott példák is azt mutatják, hogy S,erban a látszat és a valóság folyamatos ütköztetését állítja elemzése középpontjába. A Nemzeti Színház előadásában azt éljük át, hogy a tárgyak vélt-tudott funkciói groteszk-játékos, máskor tragikus, ám mindenképpen árnyaltan sokjelentésű konfliktusba kerülnek hétköznapi, jól ismert – természetes – szerepköreikkel és használatukkal. Egykor Ljubimov csodálatos Viszockij-Hamletjében láthattunk ennyire aktív, a történet alakulásába „beleszóló” függönyt. S,erban saját „függönye” segítségével tükrözi és illusztrálja a tárgyak világban azt a mindenki sorsát meghatározó, áthidalhatatlan ellentétet, amely a megszületett vágyak és előttünk végbemenő megvalósulásuk között feszül.
Ennek a megkettőzésnek legszebb, legtisztább példája a léggömbökkel való játék. Ezek a gyerek- – S,erbannál felnőtt- – játékok a dráma értelmezésének fővonulatába simulva a megvalósulatlan életálmok képi megfogalmazói. A léggömb természete az ég felé törés, a szabad, ellenőrizhetetlen repülés a végtelen, leigázhatatlan ég birodalmába. Itt azonban nem viselkedhetnek „természetük” szerint. Natasa (Mészáros Piroska eddigi pályájának legjobb alakítása) a negyedik részben behoz négy léggömböt, közülük hármat leejt a csupasz színpad három csücskében, s ekkor döbbenünk rá, hogy ólomnehezékek akadályozzák meg, hogy „természetes vágyaik” szerint a magasba emelkedjenek. Majd jön Kuligin, kezeiben egy-egy léggömböt komikusan-ügyetlenül lengetve, s nála foglyul ejtett rabok e léggömbök; ahogyan Mása is az férje viszolyogtatóan ölelő karjaiban. Kulka János alakításában Kuligin nem is annyira pipogya férj, hanem veszélyes megalkuvó, aki a hatalom előtt jellemtelenül meghunyászkodó kisemberből egy kéjsóvár manipulátor jellemét is kibontja: mindenkivel, akivel csak testi kontaktusba kerül (ehhez elég akár egy kézfogás vagy egy ölelés is), akár férfi, akár nő, határozottan erotikus kapcsolatot próbál létesíteni, majd zokszó nélkül veszi tudomásul a folyamatos visszautasítást, az érintett zavarát, értetlenségét vagy akár undorát is.

Péterfy Bori, Mátyássy Bence, Schell Judit és Znamenák István Koncz Zsuzsa felvétele

Znamenák István Andreje ott kezdődik, ahol más értelmezésekben jellemrajza általában be szokott fejeződni: slamposan nyitva felejtett ingében, pocakja alá gyűrt, buggyos nadrágjában, hegedűvel a hóna alatt maga a kiábrándultság, fásultság és reménytelenség szobra. Ez az Andrej legfeljebb hagymázas álmaiban gondolhatott egyetemi karrierre, az pedig, hogy akár csak egyetlen pillanatra is ő lehetett a Prozorov lányok meg nem valósult vágyainak dicsőségtől övezett megtestesítője, a család dédelgetett kedvence, egyenesen az abszurd kategóriájába tartozik.

Mészáros Piroska a szó szoros értelmében az előadás legszínesebb egyénisége: csiricsáré ruhái, hisztérikus hangulatváltásai első ránézésre az előadás komikus hangjainak felerősítését szolgálják. Csakhogy ezek az egyébként kitűnően kijátszott komikus pillanatok (amilyen például első fellépésekor borzasztóan ízléstelen zöld öve, vagy a két mikiegér-csecsemővel való játékok) szinte észrevétlenül válnak a legmegrendítőbb tragikus momentumok forrásaivá – például a zenészek elkergetésekor vagy Irina szobájának einstandolásakor. Talán az ő alakjában fogalmazódik meg a legtisztábban S,erban elemzésének végeredménye: a Csehov-dráma komikus elemeinek felerősítése a történet soha nem látott tragikus mélységeit tárja fel.
Sinkó László (Csebutikin), Hollósi Frigyes (Ferapont) és Nagy Mari (Anfisza) egyértelműen jók; ők hárman – nyilván szintén a rendező szándéka szertint – inkább a hagyományos Csehov-értelmezést képviselik az előadásban. Mátyássy Bence (Tuzenbach) és Szabó Kimmel Tamás (Szoljonij) különös kettőst alkotnak: S,erban jól érezhetően jelentősen csökkenti szerepük, konfliktusaik súlyát, szinte egybeolvasztja őket. Szatory Dávid (Fedotyik) és Fehér Tibor (Rode) fegyelmezetten, kitűnő zenei és mozgáskultúrájukat remekül kamatoztatva vesznek részt a játékban.
Végül néhány szó a zenéről: Komlósi Zsuzsa zongorázik elöl, a színpad bal oldalához illesztett, félig a nézők felé fordított zenekari árokban. Mintha egy örökmozgóban ülne, s a színen pergő némafilmhez játszana aláfestő zenét. Mozart és Lennon szépen megfér itt egymás mellett, fülbemászó dallamok illusztrálják a megjelenített történet hangulatát. Vérmérséklet kérdése, vajon az egész dráma bátor mára hangolásának értékeljük-e ezt a zenét, vagy tiszteletlenségnek, pimasz fricskának, amellyel a rendezés követhetetlenül messzire megy a Csehov-értelmezésben. Én határozottan az első véleményre szavazok.
ANTON CSEHOV: HÁROM NŐVÉR
(Nemzeti Színház)

Dramaturg: Keszthelyi Kinga. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Daróczi Sándor. Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa. Rendező: Andrei S,erban.
Szereplők: Znamenák István, Mészáros Piroska, Udvaros Dorottya, Schell Judit, Péterfy Bori, Kulka János, Alföldi Róbert, Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sinkó László, Szatory Dávid, Fehér Tibor, Hollósi Frigyes, Nagy Mari.