Jonathan Mills, aki immár negyedik éve az Edinburgh International Festival (EIF) művészeti vezetője, mindig egy központi témát keres…

2008-ban Művészek Határok Nélkül. 2009-ben Felvilágosodás. Európa legnagyobb színházi fesztiválja nem elégszik meg azzal, hogy minden augusztusban meghívja Edinburgh-ba a világ legrangosabb előadásait. Jonathan Mills, aki immár negyedik éve az Edinburgh International Festival (EIF) művészeti vezetője, mindig egy központi témát keres, így 2010-ben a New Worlds – Oceans Apart (Új világok – óceánon innen és túl) gondolat köré szervezte az eseménysorozatot: küzdelmes, tengereket átszelő utazásokat varázsoltak elénk, ahol a XVII. századi európai felfedezők életük kockáztatásával keresték az új világokat, a XX. századi lézengők a szerelmüket, a boldogulást vagy saját, elveszett identitásukat. Bár a mottó a gyarmatosítás és a rabszolga-kereskedelem brutalitását is eszünkbe juttatja, Mills inkább arra a képzeletbeli távolságra utal, amely a különböző földrészekről – többek között Kaliforniából, New Yorkból, Mexikóból, Brazíliából, Ecuadorból, Új-Zélandról, Argentínából, Ausztráliából, Hollandiából és Spanyolországból – érkező, kultúrájukban rendkívül sokféle alkotót elszakítja egymástól. Az EIF 2010 ezt a művészi gazdagságot kívánja fölfedezni, a nézőkkel megismertetni – összekötni azt, amit az óceán szétválasztott.
Jonathan Mills Joyce McMillannek, a Scotsman színikritikusának adott interjújában elmondta, hogy az Oceans Apart alapötlete először 2006-ban fogant meg benne, mintegy tízezer méteres magasságban, mikor éppen az óceán felett repült hazájából, Ausztráliából Edinburgh és az új állása felé. „Megihletett egy 1947-ből származó mondat az EIF kapcsán: ››Ennek a fesztiválnak át kell ölelnie a világot.‹‹ Elkezdtem azon gondolkozni, hogy mit jelenthet ez ma.” Így született meg az a terv, hogy a hangsúly évről évre egyre inkább tolódjék el a rendezvény eddig megszokott nyugat-európai fókuszától a különböző földrészek és országok művészete, színházi nyelve közötti párbeszéd keresése felé. Míg a tavalyi témakör, a Felvilágosodás erősen intellektuális megalapozottságú volt, az idei, négy világpremiert és két brit ősbemutatót felvonultató évnek anyaga, textúrája van, és elsősorban az érzékeket célozza meg.
Az 1991-ben alakult New York-i Elevator Repair Service társulat Hemingway első, önéletrajzi ihletésű regényét, a The Sun Also Rises (Fiesta, A nap is felkel) címűt adaptálta színpadra, azt bizonyítván, hogy az óceánt átszelni nem jelentett problémát sem most, sem az 1920-as években. A távolság nem volt akadálya sem az írásnak, sem szerelmek fellángolásának, sem annak, hogy a gazdag emigráns amerikai társaság halálra élvezze magát a szex, az ital és a vonzó párizsi éjszakák dekadens mámorában. A színházi maratonhoz nem szokott fesztiválozók hálásak lehetnek, hogy az Elevator Repair Service regényadaptáció-trilógiájának harmadik darabját hozta el Edinburgh-ba, nem az elsőt: F. Scott Fitzgerald klasszikusának, A nagy Gatsbynek a hat és fél órás, Gatz címen futó és New York-i ősbemutatója óta tizennyolc helyszínen és három kontinensen megforduló előadásában ugyanis a regény minden egyes szava elhangzik. A The Sun Also Rises esetében a rendező és társulatvezető John Collins arra a szerényebb, de kihívásoktól nem mentes feladatra vállalkozik, hogy a műnek kizárólag a dialogikus részeit állítsa színpadra, azokat viszont hiánytalanul, egyetlen sor megváltoztatása nélkül. Annyira megragadták Hemingway párbeszédei, hogy a prózai szakaszokat – az egyértelműen narrátori szövegeket kivéve – kihúzta, hogy az egyedülálló színházi nyelven megszólaló dialógus jobban érvényesülhessen.
Az előadást követő szakmai beszélgetésen az ERS producere, Ariana Truman azzal magyarázta ezt a szokatlan dramaturgiai módszert, hogy Collinst egyszerűen nem érdeklik az eredetileg színpadra írt alkotások, mert formai szempontból nem talál bennük kihívást. Általában regények, a Biblia, filmek alkotják a nyersanyagot, amin aztán a társulattal átlagosan tizennyolc hónapig dolgoznak. Általában az első hathetes intenzív próbafolyamat utáni házi bemutató tanulságait levonva folyamatos „work in progress” következik, mivel Collins még évekkel a tényleges premier után is képes gyökeresen változtatni a produkciókon. Collins szerint Hemingway dialógusai valójában arról szólnak, amit elhallgatnak, nem beszélnek ki a szereplők – a dialógus „ékkő”, csupa ellipszis, hiányjel, ami kívánja a színpadi formát.
Amikor bemegyünk a nézőtérre, a színpad kocsmafényben áll. Szalonzene szól, hátul két ajtó, szemben ablakok, bárpult. A falakon faborítás, a polcok tetején körben italok. Két sor befelé szűkülő, hosszú asztal, rajtuk poharak, amelyekből ittak már, a színpad közepe üres, tőle jobbra és balra három szék. Egy társaság együttléte ért véget vagy szakadt félbe itt. Egy nő ül egyedül az asztalnál estélyi ruhában, kis fekete kalapban, sokáig néz maga elé – mintha itt felejtették volna. Aztán egyszer csak unottan beleiszik a poharába, és minden mozgásba lendül: a hátsó ajtókon egyszerre lép be két férfi, leülnek elöl a székekre, és egy csapásra kezdetét veszi a két világháború közötti párizsi éjszaka.
Jake Barnes és Robert Cohn barátok. Legalábbis kezdetben. Mindketten újságírók, és Amerikából emigráltak Franciaországba, majd ugyanabba az arisztokrata nőbe, a titokzatos Lady Brett Ashleybe szeretnek bele. Két dologban mégis különböznek: Jake Barnes a narrátor, a múltnak és jövőnek mindentudója; barátjának a rendező, sajátos dramaturgiai módszere alapján, alig ad szöveget. No és a másik: Robert Cohn zsidó.
Az előadás a két férfi lazán szerveződő társaságának éjszakai útját követi végig bárból bárba, egyik asztalbontástól a másikig. Mindegyikük hajszol valamit, fáradhatatlanul menekülnek italba, nőkbe, férfiakba, utazásba. Hemingway rendszeres látogatója volt Gertrude Stein párizsi szalonjának, és végignézte, hogyan hullik szét és teszi tönkre magát az első világháború alatt fölnőtt, reményvesztett amerikai írócsapat – az elveszett nemzedék. Ashley, a sosem alvó éjszakai pillangó igazi femme fatale, képes minden férfiban felkelteni a vágyat, az annyira áhított nőiség és valódiság illúzióját, holott ő az előadás legszorongóbb, folyamatos belső éhségtől űzött szereplője, akinek a közepe régen elkopott már. Lucy Taylor páratlanul érzékeny és érzéki játéka, színpadi jelenléte Ashley figuráját az egész produkció éltető elemévé, zsigeri mozgatójává lényegíti át. Nemes, de kemény arcéle, szájának íve, egyszerre kihívó és sérült vonulása Madame Chauchat-éhoz méltó.
A mesélő Barnest alakító Mike Iveson tisztességesen végigdolgozza a három óra negyven percet, a többiek sajnos alig beszélnek. Emiatt, bár hű Hemingway dialógusaihoz, indokolatlanul hosszú és olykor unalmas az egyébként gördülékeny előadás. Ezen nem segít a néhány, folyamatosan a színpadon lézengő, szerep nélküli színész, akiknek, mint utólag kiderült, az volt a feladatuk, hogy a hangpultot kezeljék a bár mögül és egyéb rejtekhelyekről. Az Elevator Repair Service és a produkció legnagyobb érdeme ugyanis a különböző zenék és hanghatások briliáns használata. Bemutatóik előtt egy hónapot hagynak kizárólag a technikai próbákra, így tudták kivitelezni, hogy minden üres borosüvegből üres pohárba öntésnek csobogó „öntéshangja” van, amit egyszer sem rontottak el az előadás alatt, vagy ha igen, akkor szándékosan, mert minden „rontás” humor forrása volt. S mivel az ital állandó kellék az előadásban, a „szabad vegyértékek” csaposruhában, háttérré olvadva figyelik, hogy ki mit csinál, és kísérik őket „zeneileg”. Mikor Cohn dolgozik az írógépén, egyszerre csak észrevesszük, hogy már rég felállt az asztaltól, és mással foglalkozik, de még mindig halljuk a kattogást, mintha Cohn szövege magától íródna. A szakmai beszélgetésen felvetették, hogy a hangeffektusok teljesen kizökkentik a nézőt a produkció áramából. Én inkább hálás voltam értük, és úgy fogalmaznék: felrázzák.
A díszlet néhány székkel és két asztallal oldja meg a taxit, irodát, hálószobát, az összes helyszínt, beleértve a spanyolországi Pamplonát, ahová hőseink elutaznak bikaviadalt nézni. Az előadás (és a regény) egyetlen idillikus jelenete, amikor Barnes és a szintén amerikai Bill elszakadnak a társaságtól, és elmennek pisztrángra horgászni. A két kifogott hatalmas halat szintén a két asztal jelzi. Bill rajongással csüng Barneson, megnyílik neki mint férfi a férfinak, elmeséli, mennyire gyökértelennek érzi magát, miközben egyházi zene szól, sebesen folyik a patak, és ugrálnak ki belőle a pisztrángok – a megfelelő hang kíséretében, olykor az égen is úszik egy-kettő. Annyira tökéletes az egész, hogy el se hisszük, és bizonyára ez a cél. Az idillek kora elmúlt, más óceánok partján kell keresni.
Amíg a The Sun Also Rises szereplői elhagyták szép új világukat a régiért, a XVII. századi skótok az ódon Párizs helyett Amerikát akarták meghódítani. A 2006-ban alapított National Theatre of Scotland a 2009 óta létező National Theatre Wales után Európa második legfiatalabb nemzeti színháza. Nem tartanak fenn színházépületet, hogy a rendelkezésükre álló éves keretet új darabok és egész Skóciára hatással lévő, távoli skót szigetekre is eljutó produkciók létrehozására tudják fordítani. Így, a National Theatre of Scotland megbízásából írta meg a glasgow-i származású, politikai szatíráiról híres Alistair Beaton Caledonia című történelmi komédiáját: a kapzsiság, az eufória és a tömeges kiábrándulás történetét. A darab ősbemutatója az EIF 2010 egyik díszelőadása volt, Anthony Neilson rendezésében. A nézők végigröhögték az előadást a sok mának szóló, napjaink szerencsefiait és politikusait érintő áthallás miatt.
A főhős, William Paterson pénzügyi kalandor volt, aki 1698-ban minden idők egyik legmerészebb és legnagyobb katasztrófájához vezető spekulációjába hajszolta bele az akkori Európa egyik legszegényebb országát, Skóciát.
„Ha már mindenkinek van gyarmata, akkor nekünk miért ne legyen?” – teszi fel a kérdést a Patersont alakító Paul Higgins egy rakás névtelen, éhes és szomjas embernek, akik táblával a nyakukban állnak rezignáltan a fölállványozott színpadon. Mint kiderül, ők a skót parlament tagjai, az ország meg nyilván „építés alatt”. A díszes társaság hamiskás dalra fakad arról, hogy a történelmet a győztesek írják. Paterson is győztes típus, aki nem adja fel könnyen, amit a fejébe vett: megszerezni a skót államférfiak támogatását és pénzét, hogy megalapíthassa a New Caledonia nevű gyarmatot az Észak- és Dél-Amerikát és a két óceánt összekötő, stratégiailag fontos földszakaszon, Panamában. A világot járt férfinak tekintélye van, hiszen döntő szerepet játszott a Bank of England megalapításában is, de a tekintély néha nem segít. „Miért jött vissza a büdös Edinburgh-ba London szép városából?” – kérdezik tőle Skócia gyanakvó vezetői, mire ő így felel: „Az országnak szüksége van rám.” Rossz kezdet. De Paterson tudja, hogy az üres gyomor rossz tanácsadó, és elsöprő erejű érvelés helyett nem árt a hon-atyákat inkább megetetni. A közös vályút megrohamozó miniszterek ég felé meredő farától nem látjuk a pazar lakoma fogásait, de a vacsora és a kenőpénz, hogy az étel jobban csússzon, sikerre viszi a nagy reményű fiatalember szándékát: a parlament a „pénz pénzt csinál, vagyon vagyont fial” refrénű brechtiánus song kíséretében a terv mellé áll, hogy Skócia is Angliához és Spanyolországhoz hasonló, zsírosan gazdag kereskedő gyarmatbirodalom lehessen.
Paterson retorikája kétszeresen is célba talál: az ébredező skót nacionalizmus és a pénzszerzés utáni általános vágy egy szegény országhoz képest egyedülálló gyűjtési hullámot indított el, fél év alatt mintegy ezerötszáz felajánlótól több mint négyszázezer font tőke jön össze, Skócia teljes vagyonának egyötöde. A színpadon felvonulnak az adakozók: először a skót főnemesség nőtagjai, akik egymásra licitálva tömik ki Paterson bukszáját. Majd a papság egy bizonytalankodó képviselője lép elő, akit egy, az előadás során eldöntetlen kérdések alkalmából rendre megjelenő neonzöld égi látomás végül is meggyőz arról, hogy ez az áldott küldetés Isten akarata. Aztán sorra érkeznek a kereskedők, orvosok, ügyvédek, farmerek, halászok, professzorok, diákok, munkások és cselédek – a társadalom minden rétege hozzá kíván járulni a vállalkozás sikeréhez.
A rendezés Paterson felemelkedésének, csúcsra törésének és bukásának valamennyi mozzanatát lélektanilag rögzíti. Ha hősünk tragédiában kapott volna szerepet, drámai vétségét a feleségével való kapcsolatában követné el. Mrs. Paterson (Frances Grey) rajong férjéért: nemcsak férfinak, megváltónak tekinti, akinek küldetése van, és kivezeti majd Skóciát a kátyúból. Az asszony emberfeletti erővel ad meg neki minden támogatást, még egy ággyal is meglepi, hogy néha aludjon is az ura, ne csak olvasson éjt nappallá téve. Ezért lepődünk meg kicsit, amikor Paterson, bár még csak csomagolnak az új világ felé, az ajándék ágy láttán lerúgja magáról a belé csimpaszkodó nőt – őt most magasabb célok izgatják.
Két expedíció indult útnak Skóciából Panama felé, a színpad szélén látható színes kishajókon. Az első 1698 júliusában, ezerkétszáz telepessel kerekedett fel, és októberben érkezett meg a Caledoniának keresztelt szárazföldre. A kolónia szűk hét hónap alatt felszámolódott az élelemhiány és a járványok miatt. Mielőtt a katasztrófa alkoholtól, láztól és éhezéstől szétzüllött túlélői elérték volna a hazai partokat, 1699 júniusában a második gyarmatosító csapat kishajója is nekivágott a kalandnak Amerika felé, de ott illetékességi harcokba bonyolódtak a spanyolokkal, akik lemészárolták az utánpótlás nélküli skótokat.
A lírai szálat egy nincstelen szolgálólány képviseli, aki minden jelenetében sejtelmes, gyertyameleg fényt kap, miközben a padlót súrolja, vagy zsákokat pakol. Messziről figyeli, szentként tiszteli Patersont, és kis dobozban félretett fillérjeit mind odaadja neki. A szociálisan igen érzékeny férfit meghatja a gesztus, és gondolkodás nélkül elveszi a pénzt. Persze a darab végére kikopik belőle a szentimentalizmus, mikor mindenhonnan az expedícióban meghaltak nevei hullanak be papírokon a színpadra, és a nevek hangosan kimondatnak, kétezer ember neve, közöttük a saját feleségéé is. Akkor már nem foglalkozik a szolgálólány kérdő tekintetével.
Anthony Neilson Paterson figurájára építi az előadást. Nem kiáltja ki bűnbaknak, fel sem menti az alól, hogy a sok sebből vérző vállalkozás zátonyra futott, bár a tanulságok levonhatóak. Vakmerő felelőtlenség, a szakértelem hiánya és persze Anglia segítők keze is benne volt az eredményben, hiszen az övére szerelt hatalmas lófejjel és lófarokkal közlekedő III. Vilmos király vágta el Caledonia utánpótlását, és rendeletben tiltotta meg, hogy bárki kereskedjék a skót telepesekkel, így ellehetetlenítette és gyakorlatilag halálra ítélte őket. Hogy miért tette mindezt? Összetett politikai érdek. Angliának nem jött rosszul, hogy kártalaníthatta az egyébként morálisan és gazdaságilag tönkrement ország nemességét, ami végül az ország függetlenségének feladásához, Anglia és Skócia egyesítéséhez és Nagy-Britannia létrejöttéhez vezetett 1707-ben. Hiába rendelkezett Paterson kivételes vezetői képességekkel, és hiába álmodott nagyot – mindig van, aki még nagyobbat álmodik.
Az előadások megtekintését az NKA tette lehetővé.