A Stúdió „K” Az aranykulcs-előadása voltaképp egy szolid, halk szerelmes vallomás a színházhoz.

Van a gyermekirodalomnak ez a pedagógiailag sajátos vonulata, a kalandos mesék. Lényegében az történik ezekben, hogy a főhős, a gyermek, aki kicsit talán szemtelen vagy szófogadatlan, elkóborol otthonról, egyik bajból a másikba keveredik, míg végül a szülő-nevelő fejcsóválva megmenti őt. Ennek az ifi-pikareszknek egyik speciális alesete, amikor egyedülálló idős mesterember farigcsál ki magának fagyereket, aki azután anyakép, előképzettség és tapasztalatok nélkül nekivág a nagyvilágnak. Az alapsztori a Pinocchio, de ha az ember elveszti vagy elhányja valahol a könyvet, akkor a mesehallgatók követelésére kénytelen maga kitalálni és kicifrázni a fordulatokat. Így járt Alekszej Tolsztoj is, következésképpen megírta saját verzióját, Aranykulcsocska, avagy Burattino kalandjai címmel.
A mese meg olyan, hogy éppúgy vándorol, mint a főhőse. Most például a Ráday utcába jutott el, ahol Fodor Tamás és társulata vitte színre és mentette meg. Itt sem előzmény nélküli a vállalkozás, sőt kifejezetten a korábbi nagy sikerű gyerekelőadás, a Rettentő görög vitéz nyomvonalán halad, amennyiben ezt is, azt is Zalán Tibor versesítette mai nyelvezetűvé, Fodor Tamás rendezte bábelőadássá, és a kedves hangú, ízes beszédű, kamaszos alkatú Nagypál Gábor játssza el a főszerepet. Hősünk életét könnyíti/nehezíti az őrző-védő pókanyót és az elkényeztetett bábkisasszonyt játszó Homonnai Katalin, a nagyon ravaszdi hangú, lángeszű rókanőt és az engedelmes színészbábot adó Nyakó Júlia, a szplínes Pierrot-t és a készséges denevér-légiszállítót megformáló Lovas Dániel, valamint a jóságos szegény emberként, nagyhangú bábtruppvezetőként és szélhámos vendéglősként egyaránt meggyőző Hannus Zoltán. Homonnai Katalin Tortilla teknősként még elvégzi a könnyűbúvári funkciókat is, emlékeztetve bennünket arra, hogy a teknős is visszatérő elem a Rettentő görög vitézből, még ha ez a mostani semmilyen szempontból sem ugyanolyan jószág is.
A játszó teret néhány guruló, fekete dobogó adja, amin nosztalgikusan szép tárgyak képviselik a helyszínek praktikus és hangulati funkcióit. Fonott vessződobozok, rokka, ernyőváz, sparhelt. A Németh Ilona tervezte szomorú szemű bábok – össze nem téveszthetőek senki máséival – általában két-két színész igazgatásával élik a maguk mozgékony életét. Jellemző huncut vonásuk, hogy kvázi önálló akaratuk is van. Az „orrban nagy faemberke”, Burattino például, amikor útnak indul, megmássza az őt játszó Nagypál Gábort is, felkapaszkodván a vállára. Alissa, az enyveskezű rókalány pedig az őt mozgató színész zsebéből is megpróbál zsákmányt szerezni. A színpadkép elengedhetetlen elemének tekinthető a lófarkas Spilák Lajos, aki nagy figyelemmel és odaadással odaülve nemcsak a zenei és hangi aláfestésről gondoskodik, hanem ezúttal kutyai kabinetalakítást is nyújt Artemon szerepében.

A cselekmény természetesen nem követi végig Tolsztoj viszonylag hosszú meseregényének teljes egészét, inkább csak szemezget belőle, vagy elrugaszkodva tovaasszociál másfelé. Markáns találmány az előadás legerőteljesebb jeleneteként működő vendéglátóipari szcéna, amikor a főhőst a Rézkakashoz címzett fogadóban szemérmetlenül lehúzzák a tulajdonosok. (Remélhetőleg nem a hasonnevű Veres Pálné utcai intézmény ihlette a jelenetet.) Nemcsak megvágják, de kifosztják, megkínozzák („Beszélj, különben utállak!”), felakasztják.
Zalán Tibor szövege jól pörgő, szellemes. Ezernyi humoros utalást tartalmaz, kezdve a pék pókjától (Hofi Géza) a kisvállalkozások megnyomorítottságáig (APEH).
Az persze nem véletlen, sőt nagyon is hangsúlyos, hogy amikor Burattino elhagyja otthonát, első lépései egy bábszínház felé vezetnek. Carabas Barabas társulata lenyűgözi főhősünket. Maga a direktor – az eredetiben a bábszínházi tudományok doktora -, Hannus Zoltán teljes életnagyságú, szakállanőttkender-szakállú Carabas Barabasa zokog, jajong: nincs közönség, nincs pénz. (Meglehet, hatos kategória.) De innen származnak Burattino barátai és harcostársai, Brighella, Pierrot és a kék hajú, erős pedagógiai hajlammal bíró Malvina. Zaláni találmány a berregő denevér mint menettérti menekítő járat, vagy Gioconda, a hímzett családi tűzhelyet (egyben az aranykulcsos rejtekajtót) őrző pók, aki mentében a Ritornerót énekli.
A Stúdió „K” Az aranykulcs-előadása voltaképp egy szolid, halk szerelmes vallomás a színházhoz. Sőt, ha arra gondolunk, hogy a bábszínház sztárját, Pierrot-t pöszének játssza Nyakó Júlia, akkor ez a vallomás a szolidon, halkon és szerelmesen túl valahol még önkritikus-önironikus is.
A darab és a produkció végén minden előkerül: a pozitív hősök, a kulcs is, a hozzá való ajtó is. Be lehet menni. Ami odabent rejtőzött, az valami mozgó, zengő, bongó csoda. Biztos, hogy színház. Nem lehet más.

ZALÁN TIBOR: AZ ARANYKULCS
(Stúdió „K”)

Faragatlan történet bábokkal, zenével Alekszej Tolsztoj nyomán
Zeneszerző: Monori András. Hangszerek, hangszerelés, kíséret, hangok, improvizáció: Spilák Lajos. Bábok, látvány: Németh Ilona és Bodor Kata. Munkatársak: Láng Zsuzsa, Berényi Tamás, Swierkiewicz Áron, Takáts Árpád. Fény: Fodor Gergely. Rendező: Fodor Tamás.
Szereplők: Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Nagypál Gábor, Nyakó Júlia, Lovas Dániel, Spilák Lajos.