A showcase küldetése a programfüzet szerint is: széles körű, változatos merítés alapján láthatóvá tenni a cseh színház legfontosabb tendenciáit.

A showcase iráni vendége szerint a cseh színházban mindig van nyúl- vagy disznójelmezbe bújt, a cselekményhez szorosan nem tartozó, a nézőtéren átrohanó alak, basszusgitár és meztelen férfifenék. Bár a kolléga sarkítva, némi költői túlzással és egy pohár sör mellett fogalmazta meg véleményét, érdemes elgondolkodni azon, hogy friss és az európai színháztól kevésbé fertőzött látásmódja hogyan foglalja össze a lényeget. Ami azt illeti, a showcase-re beválogatott előadások túlnyomó része harsányan és polgárpukkasztóan formabontó – legalábbis a realista színjátszás hagyományaihoz képest -, s a játszók és a közönség, illetve a különböző műfajok közötti határokat döntögeti. Másik kérdés, hogy az „új formákat” mitől érezzük tartalmasnak vagy éppen üresnek, netán kifejezetten konformnak.Mivel a showcase afféle színházi piac – mely jelen esetben két évad terméséből igyekszik elsősorban a fesztiválválogatók számára ínycsiklandozó ízelítőt adni -, az előadások nem adnak teljes, reprezentatív képet a cseh színházról. A válogatás azonban mégiscsak kezelhető egyfajta „tünetegyüttesként”, melyből diagnosztizálható, mit gondol magáról, milyen törekvéseket tart fontosnak a cseh színház; s hogy mit tart eladhatónak, azaz mi kellhet nekünk, külföldi vendégeknek. A showcase küldetése a programfüzet szerint is: széles körű, változatos merítés alapján láthatóvá tenni a cseh színház legfontosabb tendenciáit. Ennek megfelelően járunk plzenˇi sörgyárban, csillogó-villogó, újjáépített kőszínházi épületben és színházként használt gyárépületben; nézünk előadást kőszínházi sztárrendezőktől és kispénzű műhelyektől, látunk klasszikust, cirkuszt, musicalt, öt drámaírót és négy rendezőt megmozgató megaprojektet. És közben minden nagyon trendi és formabontó.
A válogatás rendezőközpontúnak tűnik: a showcase-ben három, a fiatalabb generációhoz tartozó rendezőtől is szerepel két-két előadás, s mindhármukat a hagyományos színpadi formáktól való eltávolodás jellemzi.
Jan Mikuláëek két előadása, a Michel Houellebecq regényéből készült Elemi részecskék (Brnói Nemzeti Szín­ház) és A vadkacsa (ostravai Petr Bezruñ Színház), bár teljesen különböző alapanyagra épül, mégis egyformának látszik: a jelmezek, a gegek és a játékstílus groteszksége már-már a L’art pour l’art Társulat Besenyő családjának mindennapjaira emlékeztet. Egyébként az előbbiben bukkannak fel a nyúljelmezes alakok, akik csípőjük egyenletes mozgásával a férfiakban túltengő szexuális vágyat példázzák.
Vladimír Morávek egyik előadására, a Hunt for a Pig (Disznóvadászat) címűre később visszatérünk, a Had­rián of Rˇímsy (Klicpera Színház, Hradec Králové) annyira tele van kulturális és közéleti utalásokkal, hogy az elő­adás külföldiek számára érthetetlen. Annyi bizonyos, hogy a rendező alaposan felforgatta a cseh romantikus irodalmi kánon élvonalába tartozó Václav Kliment Klicpera művét: a középkori lovagvárban játszódó jelenetek közé például közjátékokat iktatott be, melyekben meglepő jelmezekben, például kimonóban vagy köntösben dalolnak a szereplők.
Jirˇí Havelka egyik rendezése, a Here I Am Human! (Íme, emberi vagyok) az Archa Színházban fellépő Tiger Lillies koncertjének eleinte szórakoztató, majd egyre inkább kiüresedő körítése: miközben a Tiger Lillies a gyarló emberi testről, szellentésről, hányásról és szájszagról énekel, addig a színpadon egy színész két emberi „bábbal” demonstrálja éppen azt, ami miatt fajunk eltávolodott a természettől: a tisztálkodást, a parfümöket és a szőrtelenítést. Az interaktivitás ordító hiányától szenvedő Indian at Risk (Indián veszélyben) pedig a relativitáselméletről szól, egy igazi fizikaprofesszor elő­adásában. Mindennek ellenére Havelka érdekes rendezőnek tűnik, aki valószínűleg bármiből képes színházat csinálni, és a legnagyobb örömét éppen abban leli, hogy megtalálja a megfelelő formát a bármihez.
A válogatásból az is látszik, hogy a cseh színház nemcsak új formákban tobzódik, hanem új tartalmak keresését is ambicionálja. A tizenkilenc előadásból mindössze egyetlen készült klasszikus drámából. Ezt leszámítva néhány kortárs darabot s túlnyomórészt adap­tációkat láthatunk a színpadon, vagy olyan előadásokat, melyek esetében legfeljebb tágabb értelemben beszélhetünk drámaszövegről.
A Divadlo Letí és a Divadlo Na zábradlí közreműködésével megrendezett, No Rooms in Heaven (Nincs hely a mennyországban) című projekt keretében öt európai szerzőt (Joe Penhallt, David Drábeket, Falk Richtert, David Gieselmant és Viliam Klimáñeket) kértek fel arra, hogy írjon egy rövid drámát a reptér témájában, majd a darabokat cseh rendezők (David Czesany, Marian Amsler, Martina Schlegová, Thomas Zielinski) állították színpadra. A minidrámák azt a rohanó életmódot ábrázol­ják, melyben minden futólag és rohanvást, a kiszolgáltatottságot és az átmenetet jelentő helyszínen, a reptéren vagy a levegőben történik. A showcase kedvéért a prágai reptéren rendezik meg az előadást (néhány vendég a program után repül majd haza), mely kitűnően működik ebben a térben. Valóság és színház összemosódik: a fények hidegek, a berendezés személytelen és rideg, s nem tudni, hogy a hangosbemondón hallott üzenetek és az emeleten járkáló egyenruhások az előadáshoz tartoznak-e. Kíváncsi lennék viszont, hogy a No Rooms in Heaven ugyanilyen hatásos-e szokványos színházi térben, ahova a showcase után visszaköltözik.
A Weissenstein (Divadlo Komedie, Prága, rendezte: David Jarˇab) Kafka kortársa, Johannes Urzidil egyik novelláját adaptálja színpadra. Az egzisztencialista problémákkal küszködő, döntésképtelen és saját identitásának határaiban kételkedő figura, Weissenstein szerepét három színész játssza. A hármójuk közötti, finom jelekből álló kommunikáció, határozott, majd mindig elbizonytalanodó, visszakozó lépéseik, a század eleji ruhák, a lefátyolozott Lenka Dusilová (a Csehországban népszerű rockénekesnő) által előadott drámai erejű sanzonok különleges hangulatot teremtenek. A múlt nélküli ember (Komorní Divadlo, rendezte: Miroslav Krobot) pedig a finn rendező, Aki Kaurismäki filmjét dolgozza fel. Az előadás sem megismételni, sem túlhaladni nem tudja a filmet, melynek zsenialitása a lassú tempóban, a szótlan tekintetekben és az apró mozdulatokban rejlik – mindezek a színpadon nem érvényesülnek.
A külföldiek számára évente kiadott angol nyelvű összefoglaló, a Czech Theatre szerint1 a cseh színházat újabban erősen érdekli a politika. Úgy tűnik tehát, hogy a csehek – bizonyos tekintetben hasonlóan a magyarokhoz – lassan dolgozzák fel a múlt traumáit, és ritkán reagálnak azon melegében a közélet aktualitásaira. Mindenesetre az elmúlt évek eseményei bőven adtak muníciót a cseheknek; elég, ha csak a prágai tavasz kerek évfordulójára vagy az EU-elnökség alatt bekövetkező kormányválságra gondolunk. Talán nem véletlen, hogy az általam legizgalmasabbnak tekintett három elő­adásból kettő is politikai témájú.
Václav Havel Disznóvadászat (Divadlo Husa na provázku, Brno, rendezte: Vladimír Morávek) című darabját 1981-ben írta. A darab megtörtént eseten alapszik: a szellemi száműzetésben levő Havel és felesége disznótoron szeretnék megvendégelni barátaikat, elmennek hát falura, hogy vágásra alkalmas állatot vegyenek. Ám a falubeliek csak csűrik-csavarják, hímeznek-hámoznak, s nem akarják elárulni Havelnak, ki mekkora disznót tart, és mennyiért adja el, hiszen le is akarják húzni a tudatlan fővárosi embert, de félnek is attól, hogy kapcsolatba kerüljenek a rendszer ellenségével. Sok-sok viszontagság, várakozás, esőben-hóban-fagyban álldogálás után disznóhoz jut végül Havel, ám amikor felesége megtudja, hogy milyen áron, szinte kifordul szájából a frissen sütött kolbászfalat. A darab kíméletlenül ábrázolja a kisemberek sunyi mentalitását, de az értelmiségi beletörődő tehetetlenségét is, s az azóta eltelt harminc év során csak gazdagodott az allegória: keserű a nagy küzdelmek árán megszerzett szabadság íze is.
A darabot a feledésből előásó Morávek számos eltávolító mozzanattal spékeli meg az előadást, melynek kerete egyfajta reality-tv-műsor a színházban. Egy brit riporter hajt be furgonjával a színpad mögé, s az „És mi történt azután?” kérdést szajkózva szinte üldözi mikrofonjával Havelt, aki a maga nyugodt, lassú és kimért tempójában felelget az izgága újságírónak. Havel nemcsak interjút ad, hanem a kórusból „előkontárkodó” szereplőkkel el is játssza a párbeszédeket.
Az előadást melodramatikussá és meseszerűvé színezik a cseh nemzeti opera megteremtője, Smetana Az eladott menyasszony című művéből vett, a cselekmény kedvező és kedvezőtlen fordulataira felzengő kórusrészletek. Ezáltal (és a riporter közreműködése folytán, aki sosem mulasztja el felhívni a közönség figyelmét az egzotikus részletekre) külföldön is eladható, turistacsalogató, népnemzeti kincseket bemutató „csehikum” kerekedik az előadásból. Ennek megfelelően a szereplők népviseletben vannak, jócskán folyik a sör, és agyafúrtan viselkednek a parasztok. Nem csoda, ha a magyar nézőnek beugrik a hasonlóan romantikus egzotikumokat felsorakoztató operett, népszínmű, a furfangos magyar paraszt és a székely góbé. Illetve Pintér Béla és Társulata.
Az iróniát és az elemeltséget még fokozza az előadást belengő „amatőr” báj. A színpadkép és a kórus tagjai azokat az (egyébként Kelet-Európában többször megfilmesített) pillanatokat idézik, amikor a falu népe a magas rangú küldöttség előtt erejét és képességeit meghazudtolva mutatja be csak papíron létező kulturális tevékenységét. A kis színpadot mintha egy pajtában félóra alatt tákolták volna össze, a deszkák csaknem beszakadnak a néptáncot járó, lelkesen dobbantó lábak alatt. Az autentikus látványhoz apró szalmakupacok járulnak hozzá, s a zongorista (akinek hangszerén megtalálható Havel összes műve, jubileumi díszkötésben) a disznóólból düledező drótkerítéssel elkülönítve játszik. A ruhák a cseh népviselet rendkívüli gazdagságát tárják fel, ám egy félig lecsúszott zokni, oda nem illő lábbeli és félrebillenő kalap jelzi, hogy viselőiknek szokatlan ez az öltözék. S míg a kórust persze az amatőr átszellemültség, a jövőbe bizakodva tekintő, kipirult arcok jellemzik, néhány baki is „becsúszik”: a színészek rosszul lépnek be, eltűnnek a színfalak mögött, vagy szólóban folytatják az éneklést, amikor a produkciónak már rég vége van.
Kafkába oltott farce a Disznóvadászat: Havel mindössze egy disznót szeretne venni, ám egy számára idegen világba cseppen, amelynek szabályait nem ismeri, s végül aránytalan és hiábavaló erőfeszítés árán sikerül csak elérnie célját. Ugyanakkor a Havel és a „nép” közti távolság is ijesztő: a disznóvadászat esete jól illusztrálja a demokrácia foghíját, hogy a politikusnak mennyire nincs és soha nem is lesz fogalma arról, hogyan élnek a kisemberek – még ha egy másik példázatban a parasztok járnának is pórul.
A másik politikai témájú darab, a Europeans (Európaiak) első ránézésre és a színlap alapján dadaista hangköltészetnek tűnhet, de valójában nagyon is megszerkesztett előadásról van szó, mely gyors egymásutánban képes megnevettetni és megrendíteni közönségét. A Boca Loca Lab és Jirˇí Adámek előadása a médiában gyakran használt szavakat, szótagokat, frázisokat és mondattípusokat emel ki megszokott környezetükből. Az emberi hang marad csak, vizuális támaszték nélkül, s az akusztikus gegekből, az érzelemmentes zsargonból kiinduló költészetből bontakozik ki az euro-blabla, az európai diskurzusok kritikája és a diskurzusokban részt vevő emberek zavarodottsága.
Az előadásban két férfi és két nő mondja a magáét: újságcikkek címeit ismétlik sokféleképpen; lassan, érthetetlenül darálva, suttogva-kiabálva, érzelmesen, egy hírolvasó vagy egy katona kimért hangján, vagy szótagolva, mint egy olvasni tanuló gyermek. Egyikük elkezdi felmondani az Európai Alkotmány szövegét, melynek fontoskodó és pontosságra törekvő bonyolultsága rendkívül mulatságos ebben a kontextusban. Az európai parlamenti ülésen a „közös politika” sok-sok nyelvre esik szét a tolmácsfülkékben. Az egyik legszebb pillanat viszont az, amikor csak négyük lélegzete hallatszik a mikrofonban – végre halljuk, értékeljük a csöndet, s megnyugszunk benne.
Az Európaiak tehát úgy bírálja az európai diskurzusokat és a média nyelvét, hogy közben nem moralizál, nem mutat irányt – és még arról sincs szó, hogy csak a bulvár érzéketlen szenzációhajhászását emelné ki. A legsemlegesebb szó vagy mondat úgy válik költészetté az alkotók kezében, hogy közben a nyelv banalitására ébreszti rá a közönséget, és rávezeti, hogy valójában mennyire érthetetlen az a világ, melyet ezen a nyelven – és azon belül a média nyelvén – keresztül ismerünk.
A showcase-be mindössze egy tisztán táncnak nevezhető előadás került be: a nagyszerű Package (Csomag). A japán koreográfus, Suszaku Takeucsi és a 420people társulat közös produkciója az irodákban dolgozó emberek napi rutinját, a szabályszerűségeknek engedelmeskedő reflexeket és az apró kihágásokat mutatja be. Az előadást a Prágai Nemzeti Színház előtti kis téren játsszák, így az arra sétáló, akár munkából hazaigyekvő emberek is szembesülhetnek munkahelyi életük egy lehetséges értelmezésével.
A téren szabályos sorokba és oszlopokba felállított asztalok. A közöttük való közlekedésnek sajátos szabályai vannak: „reggel” a táncosok – a hierarchiának megfelelően – kerülő utakon vagy egyenesen érkeznek a sajátjukhoz, miközben keresztülbukfenceznek, átperdülnek vagy átsétálnak az íróalkalmatosságokon. Az iroda „délelőtt” is folyamatos mozgásban marad: az irodisták sorban állva vagy néhány főből álló csoportokban (teszem azt, meetingeken) vágnak neki újra az asztaloknak. A furcsaságok fel sem tűnnek nekik: elmennek a hosszasan fejen álló ember mellett, nem oltják el az égő aktatáskát, egy lány csak a faxot hajlandó meghallani férfi kollégája szájából, a fucksot nem. Az egyik irodaház tetejéről ledobált, a nézők közé szállingózó papírokat sem veszik észre. Az „ebédszünetben” hirtelen eltűnnek a táncosok, s a szemben levő ház sokadik emeletén, az ablakok mellé tolt asztaloknál jelennek meg. Egymással szemben ülnek, de leginkább magukkal és telefonjaikkal vannak elfoglalva.
Majd a lázadás apró gesztusai mutatkoznak meg – egyébként saját tapasztalataim szerint is leginkább az ebéd utáni percek csábítanak lógásra, kis renitenskedésre -: az irodisták ezúttal enyhén meglazított nyakkendővel, a nadrágból kilógó ingben mennek végig az asztalokon. Még mindig mindenki ugyanazt az egyéni különbségek nélküli koreográfiát táncolja, de itt-ott már önállósul egy-egy végtag, és szétesik a közös ritmus. S az irodisták végül néhány bámészkodó járókelőt is „munkára fognak”, akik a szereplőkkel kézen fogva félszeg, de egyre felszabadultabb táncba kezdenek. És jó érzés, hogy ez Kafka városában lehetséges.

1 Barbara Toplová: Editorial. In Czech Theatre 25. 2. Theatre Institue, Prague, 2009.