Újra és újra felmerül bennem a kérdés, hogy vers és színház mennyiben találhatnak egymásra…

„A tárgyak illatozó lelke” – így nevezte a párlatot Süskind A parfüm című regényében. Találó megfogalmazás ez a Stúdió K előadására is, bár a Ráday utcában tárgyak helyett inkább az idő és emlékezet, egy hosszabb-rövidebb életszelet esszenciáját kutatják, Danyi Zoltán versei mentén. Így a cél „visszatalálni valahova,/ Ahol (innen nézve) nem tűnik/ Mégsem szétesőnek, és ahol/ (látszólag) megint van esély/ Egy kedvezőbb elrendezésre.”

Homonnai Katalin és Hannus Zoltán / Schiller Kata felvétele

Újra és újra felmerül bennem a kérdés, hogy vers és színház mennyiben találhatnak egymásra, nincs-e valami kizáró ok a versszövegek alapvető sűrűségében és zártságában, lehetséges-e belőlük igazán élvezhető (és véletlenül sem unalmas) színházat csinálni. Avagy milyen a szerencsésen dramatizált költői világ, felolvasáson túl, és cselekményen innen. Danyi elmélkedő, szemlélődő szövegei még inkább felerősíthetik ezt a fenntartást, de az előadás atmoszférája – nyilván az elhangzó versrészleteknek is köszönhetően – annyira magával ragadó, hogy jó ideig nem is jut eszembe a fenti kérdésen töprengeni. Van valami mitikusan mesés a Párlat látványvilágában (Bodor Kata munkája), nosztalgiát, időn kívüliséget sugall, mintha üvegcsékkel házaló vándor pihenne meg egy varázslatos térben, amely lehetne akár az emberi elme egyik eldugott zuga is. És valóban, az üvegember (Spilák Lajos) belép ebbe a váróterembe, fioláiból hangokat, dallamokat ereget. Emlékek, nézőpontok, idősíkok találkoznak, futnak el egymás mellett különös, levélerezetszerű életmintázatot alkotva.
E mintázat négy fő csomópontjához a szereplőkhöz jellegzetes anyagok, fogalmak tapadnak az előadáson: jobb elöl Nyakó Júlia mozdulatlan fa, kezei vékony ágakra támaszkodnak, hosszú fekete haja arcába lóg (nota bene, elsőre a japán horrorfilmek képzetvilágát is behozva). Az ő eleme a föld, melyet később vödréből mer ki és oszt két kupacra, miközben csuklóiról szálas kötélcsomók lógnak, mintha kitüremkedő érhálózatként kötnék egy stabil, jól meghatározható ponthoz. Hátul, terráriumszerű szögletben találkozik „zöld” és víz: Hannus Zoltán gondoz itt hatalmas szobanövényeket, állólámpa világítja, míg levélről levélre halad, nem lanyhuló érdeklődéssel. Spilák Lajos üveg- és hangmester, játékterét kifeszített húrok uralják. Mikor zenélni kezd velük és rajtuk, a terem óriás hangszerbelsővé alakul. Végül, negyedik elemként Homonnai Katalin fekszik észrevétlen, fél lába szőnyegbe csavarodva, hatalmas követ próbál kibillenteni helyéből. A négy alak által szépen jelzett és összeszőtt motívumháló a különféle elemek (víz, föld, hang, kő) egymásmellettiségét az előadás utolsó negyedéig fenntartja, ugyanis a szereplők csupán ekkor kezdenek kimozdulni saját szögletükből, megteremtve az együttműködés lehetőségét. Igaz, hogy ez az esély már nem billenti ki a Párlat alapvetően meditatív, monologizáló játékkezelését. Így a teret betöltő építmény darabjai nem szervesülnek egésszé, egymás mellett és egymásnak mozognak csupán, ahogyan emberi agyban az emlékek. És pontosan ugyanígy, valami sejtelmes rendszert alkotnak.

Egymásba olvadó, összenőtt, meleg színű perzsaszőnyegek – amelyekre egyértelműen rímel Fodor Gergely fénykezelése – kötik össze a szereplőket, akár eltérő tapasztalásokat egyazon világról. Ezen kellékek használatában is felsejlik a Nagypál Gábor rendezését átható érzéki háló, amely párhuzamokból, allegóriákból építkezik, és így, ha a terem egyik végében valaki ránt egyet a rendszert alkotó húrokon, a másik vége azonnal bemozdul: „Ahol sűrűn érintjük őket, tárgyaink fényesre kopnak. Nyomot hagyunk a párnákon, a székek ülőkéjén, mintha súlyunk volna. Nem tapintható szálakkal vagyunk összefűzve.” Így íródnak egymásra Nyakó Júlia érkötegei, Spilák Lajos húrtere, Hannus Zoltán levelei (azoknak mintázata) és Homonnai Katalin szőnyegbe csavart teste. A stilizált mozdulatsorok szépen illeszkednek a versszövegekhez, és szerencsére ez a jellegzetes játéknyelv csak párszor billen ki afelé, hogy a színészek mozgása szó szerint illusztrálni kezdje a szöveget, például egy ingfelhúzással.
Az előadás megfontolt tempója nem egy lelassított vagy megdermedt pillanatot vetít elénk, sokkal inkább egy olyan sosem volt, sűrített időt, amelyből párlatként csap fel egy-egy emlék, gondolat, történet, a „mi lett volna, ha” kínzó vagy játékos kérdése. Közben a háttérben lassan, észrevétlenül telik meg az odavetített, odaképzelt üveg egy borostyánszínű párlattal: talán annak a valaminek az esszenciája, amit élet(történet)nek nevezünk.

Párlat
Danyi Zoltán műveit színpadra alkalmazta: Nagypál Gábor és Zubek Adrienn.
Zene, zörejek, hangkulissza: Spilák Lajos. Látvány: Bodor Kata. Fény, hang: Fodor Gergely. A rendező munkatársa: Zubek Adrienn. Rendező: Nagypál Gábor.
Játsszák: Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Spilák Lajos.

Stúdió K, 2011. március 4.