Bezerédi Zoltán rendezése – mondjuk így – teret enged a színészek ambícióinak, készségeinek, játékkedvének.

Fussuk le a kötelező (vagy legalábbis ajánlott) köröket. A Tom Jones-bemutató alapanyaga, Henry Fielding regénye a XVIII. század közepén született. Közvetve annak köszönhető, hogy Fielding, aki színpadi komédiák szerzőjeként indult, az 1737-es cenzúratörvény miatt jobbnak látta, ha felhagy a színdarabírással. Átváltott a regényekre, s a Tom Jonesszal be is iratkozott a világirodalmi klasszikusok közé. Talált gyermek főhősének kalandos történetét könnyű kézzel és üdítően parttalanul alkotta meg. Két csetepaté közé bármikor szívesen beékelt egy-egy fejezetet, mondjuk, a történetírói tehetség összetevőiről vagy a műkritikusok jellemének alantas vonásairól.
Tom Jones több műfajban fennmaradt. Filmvászonra Tony Richardson tette 1963-ban, Albert Finney főszereplésével. Színpadra David Rogers alkalmazta, ezt a verziót ismerhette meg a magyar közönség 1985-ben a kaposvári színház nagy sikerű előadásában, Gazdag Gyula rendezésében, Spindler Béla, Csákányi Eszter (és sokan mások) felléptével. Bezerédi Zoltán ugyan nem játszott abban a bemutatóban, de nyilván megőrizte jó emlékezetében, s nézői élményétől talán nem függetlenül érkezett a Pesti Színházba a darab szövegkönyvével, valamint olyan kaposvári alkotótársakkal, mint Cselényi Nóra jelmeztervező vagy Kovács Márton zeneszerző.
A muzsika fontos része a produkciónak. Eleve a kórusművé variált brit himnuszra megy fel a függöny, amelyből nagy hangi buzgalommal kiragyog Hegedűs D. Géza, aki egyszerre tölt be fontos szerepet a történetben és narrátori funkciót az előadásban. Ez utóbbit nem kisebb ambícióval teszi, mint hogy megpróbáljon a szánkba rágni néhány olyan körülményt, amelytől talán napjainkig nyúló érvényességet fedezhetünk fel a látottakban.

 

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Még mindig a zenénél maradva: a szereplők maguk muzsikálnak, különböző hangszereken játszva, a sziámi (összenőtt) zongorától kezdve, dobokon át hagyományos és speciális fúvósokig. Menczel Róbert praktikus és hangulatos díszlete a színpad két oldalán eleve helyet hagy a zenélő szereplőknek és a közéjük rejtőzött súgónak. A jelenetben épp nem lévők közül többen le-leülnek egy kis időre. Akad, aki súlyt fektet arra, hogy jól lássuk, milyen odaadóan figyeli szereplő kollégáit. Más a nézőteret vizslatja feltűnés nélkül. A többiek kollegiális érdeklődéssel várnak a sorukra. Mindenesetre rokonszenves az a törekvés, amivel az előadás minden eleméből igyekeznek kivenni a részüket. S az olyan, hangszeres zenészként is potens színészek, mint Szemenyei János vagy Fesztbaum Béla, kétségkívül külön nyereségei a vállalkozásnak.

Ami magát a játékot, a komédiázást illeti, abban a fergetegességnek a közelébe sem sikerül jutni, márpedig annál kevesebbel egy Tom Jones esetében nem érdemes beérni. A ritmussal és az ízléssel nincsenek különösebb gondok, de valamiféle átfogó ötletet, átütő leleményt igényelne ez a kissé mégiscsak poros darab. Egy olyasféle trouvaille hiányzik, mint amilyen például a régi kaposvári előadásé volt, amelyben élő szereplők játszottak élettelen, ámbár érző szívű díszleteket.
Bezerédi Zoltán rendezése – mondjuk így – teret enged a színészek ambícióinak, készségeinek, játékkedvének. Amivel aztán ki-ki úgy él, ahogy tud és akar. A címszerepet játszó Tasnádi Bence e.h. azt próbálgatja nem eredménytelenül, hogy fess, fiús, és bír bizonyos kópés bájjal. Lukács Sándor imponáló szakértelemmel dobja fel és üti le a poénokat. Tornyi Ildikó készen hozza a szerelmes ifjú leányzó sablonját, és hogy ez milyen kevés, az rögtön látszik, amikor bejön mellé pár percre Kovács Patrícia, s szolgálóként végigsöpör humorával a színen. Igó Éva, Kútvölgyi Erzsébet és Pap Vera felvillantanak egyéni színeket, s Borbiczki Ferenc, Fesztbaum Béla, Csőre Gábor, Harkányi Endre, Láng Annamária megnyilvánulásairól szintén tudunk jókat gondolni.
Nem is állnánk elő itt hangos méltatlankodással, ha nem lenne ennek a csöppet sem kellemetlen, ámbár súlytalan és érdektelen produkciónak egy demonstratív jelenete. Tudniillik amikor hőseink Londonba tartanak, akkor a zenés betétszám alatt gyászmenet fejlődik, s eltemetnek egy fekete koporsót, amelyre jól láthatóan a színházat jelképező nevető és síró arcot festették, megfejelve (megorrolva) egy piros bohócorral. Ehhez mégiscsak muszáj nézői pozícióból hozzáfűzni a tiszteletteljes kérést, miszerint a játszók szíveskedjenek csak a maguk körében és nevében temetni a színházat. Mert odakint a színház él, élni és az élethez hozzászólni akar.

Henry Fielding – David Rogers: Tom Jones
Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Cselényi Nóra. Dramaturg: Garai Judit. Zene: Kovács Márton. Dalszöveg: Lőrinczy Attila. Koreográfus: Duda Éva. Mozgás: Gyöngyösi Tamás. Rendező: Bezerédi Zoltán.
Szereplők: Hegedűs D. Géza, Tasnádi Bence e.h., Lukács Sándor, Igó Éva, Tornyi Ildikó, Borboczky Ferenc, Pap Vera, Kútvölgyi Erzsébet, Kovács Patrícia, Harkányi Endre, Láng Annamária, Majsai-Nyilas Tünde, Fesztbaum Béla, Csőre Gábor, Józan László, Szemenyei János, Tarr Judit.

Pesti Színház, 2011. március 5.