Lehet, a gyilkosság sem történt meg.

A Trafóban bemutatott, Nyáron, este fél tizenegykor című KET-KOMA-FÜGE-produkció izgalmas színházi kísérlet – kihagyott lehetőségekkel. Az előadás alapja a Vörös Róbert által dramatizált és megrendezett azonos című – remekműgyanús – Marguerite Duras-kisregény. És az első problémafelvető kérdés rögtön ebből is fakad: képes-e a színpadi adaptáció a regényével azonos értéket felmutatni? Minden adaptációnak ez az archimedesi pontja. Mert ha nem képes, óhatatlanul felmerül: akkor miért is…

De a KET-KOMA-FÜGE-produkció kapcsán ennek nem kell felmerülnie, mert alapvetően nagyra értékelhető, hogy egy irodalmi mű színre vitele kapcsán a hagyományos színjátszás szinte valamennyi eleme kísérletezés tárgyává válik. Ugyanis regények, novellák és egyéb epikus művek szokványos módon történő színpadra dialogizálásánál unalmasabb jelenség nehezen képzelhető el.
A Nyáron, este fél tizenegykor előadása egy percig sem unalmas, még ha túlnyújtott, és helyenként indokolatlanul lassú tempójú is. Azért nem unalmas, mert rendszeresen feltűnnek benne nagyszerű szakaszok, pillanatok, és azok reménykeltő hatása a következő felfutásig ébren tartja a nézői figyelmet. De a hangulat, a színpadi világ nehézkesen épül fel, ennek is tipikus adaptáció-probléma az oka: a regény feszes, vibráló nyelvi kontextusából kiragadott vagy dialogizált mondatok környezetükből kiesve, a színpadon elhangozva, igencsak átértékelődnek. Duras írásában ugyan alkalmaz teátrális eszközöket (vihar, villám, égzengés, perzselő nap), de prózája rendkívül fegyelmezett, szikár, a regényben ez a nyelvi-formai egyszerűség képez a bonyolult, szenvedélyes, lélek mélyén zajló folyamatokkal ellenpontot. Lehet, ebben az esetben (is) kifejezetten káros az előadás megtekintése előtt elolvasni a regényt, de azt gondolom: az írást nem ismerő néző is csak fokozatosan tud az eleinte, a jelzett okok miatt feszültség nélküli banalitásban csordogáló párbeszédek hatása alá kerülni.
A mozdulatszínházi eszközökkel abszolvált halott-megtalálás és a féltékenységi gyilkos Rodrigo Paestrát alakító Gergye Krisztián felmenekülése a háztetőt jelző vastraverzre is még bemelegítő jellegű akciósorozatként hat. Drámai képet, feszültséget először a regényben nem is szereplő, fiát sirató anya megjelenése eredményez. Fodor Katalin táncművész mozdulatlansága és néma halottmosása alapozza meg a reményt: az előadáson izgalmas jelenetek tanúi leszünk. Kár, hogy az akciót a nézők közel harmada nem láthatja.

 

Gergye Krisztián, Udvaros Dorottya és Fodor Katalin / Schiller Kata felvétele

A részemről erényként számon tartott színházi kísérletezés egyik területe a Menczel Róbert által jegyzett díszlet és térkialakítás. A nézők szögletes U alakú tribünön ülnek, körülöttük, alattuk, felettük és a messzeségben izgalmas terek alakulnak ki, de néhány, szélre vagy sarokba szcenírozott jelenetről a publikum egy jó része rendszeresen lemarad. A különös tér és a mozgásszínházi eszközök mellett a helyenként szokatlanul, de mindig igen színvonalasan felcsendülő élő zene- és hangeffekt-kíséret is a figyelemre érdemes kísérletezés egyik terepe. Amikor a cselekmény beindul, és kicsit fel is gyorsul, tulajdonképpen már csak egy gondom marad: nem találom, nem érzem a feszültségkeltő, állandó kohéziós erőt, amit a regénynek a sajátos nyelvi stílusa nyújt. Pedig itt bujkál valahol a közelben…

Nem a tánc és mindenféle színpadi mozgás iránti elfogultságom mondatja velem, de amit az irodalmi szövegben az artisztikus nyelvhasználat nyújt, azt a színpadon például az absztrakt mozgás képes megjeleníteni. Vörös Róbert él is ezzel az eszközzel, de kevésszer és visszafogottan. Az első totális, igazán érdekes jelenetsor akkor alakul ki, amikor a Mariát alakító Udvaros Dorottya hanyatt fekve végiggördül a szállodai folyosón alvók testén, rejtekhelyéről lemászik hozzá Rodrigo Paestra, és az időt visszapergetve, együtt végignézik a két meggyilkolt szerelmes pantomimes évődését, üzekedését (a koreográfiát maga Gergye készítette). Több, hasonlóan jól sikerült részlete van az előadásnak, mindegyikben valamilyen elvont mozgás vagy szimbolikus akció révén emelkedik el a jelenet a verbális dialógusokban kibomló, önmagában triviális, földhöz ragadt krimi-történettől. A legjobban ez a záró képben sikerül: a szerelmiháromszög-történet szenvedélye elcsitul, Maria, Pierre, a férje és Claire, a szerető egy madridi szórakozóhelyre ülnek be (mindez pontosan csak a regényből tudható), ahol (ez már az előadáson történik így) táncra perdülnek az előző napon elhagyott spanyol kisváros meghalt vagy elfeledésre ítélt szereplői. Maria táncol a halott szeretőkkel, a gyászoló anyával, a rendőrökkel, pincérekkel és az önmagát főbe lövő gyilkos Rodrigóval.
Ez az utolsó kép óvatosan (szándékolatlanul?) felveti a regény titkos talányát. Duras elbeszélésében ugyanis a legvégén sem derül ki egyértelműen, hogy a főszereplő (erősen alkoholizáló) Mariával valóban megestek-e az elbeszélt események. Lehet, a gyilkosság sem történt meg. Mindenesetre a féltékeny, megcsalt Maria lélekfolyamatai abszolút a külső történettel, a szerelmi gyilkossággal párhuzamban alakulnak-fejlődnek. József Attilával szólva, itt a macska egyszerre fog kint s bent egeret.
A történetnek Maria a központi szereplője, ő egyedül bonyolultan összetett lelki alkat. Udvaros Dorottya tehetséggel, bölcsességgel formálja meg. Partnerei, Makranczi Zalán (Pierre), Szabó Vera (Claire) és a házaspár kislányát játszó Kunert Mandula Lujza korrektek, ügyesek. Gergye Krisztián meg szuggesztív, mint mindig.

Marguerite Duras – Vörös Róbert: Nyáron, este fél tizenegykor (Közép-Európa Táncszínház – KOMA Társulat)
Zene: KAMONDY ÁGNES. Zenészek: PHILIPP GYÖRGY, KUTIK REZSŐ. Díszlet: MENCZEL RÓBERT. Fény: MERVEL MIKLÓS. Rendezőasszisztens: HAJÓS ESZTER. Produkciós vezető: KISS RÉKA JUDIT. Koreográfus: GERGYE KRISZTIÁN. Rendező: VÖRÖS RÓBERT. Külön köszönet LÁZÁR KATINAK.
Szereplők: UDVAROS DOROTTYA, MAKRANCZI ZALÁN, GERGYE KRISZTIÁN, SZABÓ VERA, KUNERT MANDULA LUJZA, valamint DERZSI DEZSŐ, ELLER GUSZTÁV, FEKETE ZSOLT, FODOR KATALIN, HARGITAI MARIANN, HORVÁTH ADRIENN, JASKÓ BÁLINT, KATONKA ZOLTÁN, LASS BEA, MÁDI LÁSZLÓ, MOHAI TAMÁS, MOLNÁR ZITA, PALCSÓ NÓRA, POLGÁR PÉTER, VALCZ PÉTER, SZÉLL ATTILA.

FÜGE-produkció, Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. március 24.