Ady Mária: A gonosz Léni banalitása
Bagó Bertalan rendezésében Léni maga az örök Színésznő…
Forgách András legújabb drámájának címében habkönnyű bohózatot ígérő ügyetlenséggel játszik rá a hamleti kérdésre: Léni (vagy nem Léni). Tévedünk, ha ebből arra következtetünk, hogy a Léni Riefenstahl-témát egy botrányos életű, matuzsálemi kort megélt nőszemély hollywoodi filmvászonra kínálkozóan bonyodalmas történeteként ragadja meg. Ehelyett inkább a lehetséges megközelítések között ingadozva, az életrajzot hűen és vontatottan felmondva, mindvégig megmarad félúton – a mély, árnyalt, többdimenziós ábrázolás és kérdésfeltevés felé.
Ha életünk regény, hát a viharos 20. századot a szó szoros értelmében végigélő Léni Riefenstahlé egész regényfolyam. Neve elválaszthatatlanul összeforrt Adolf Hitlerével, akinek karakterét Riefenstahl és Chaplin szemüvegén keresztül – mint ellenállhatatlan Führert és/vagy nevetséges ripacsot – ismerte meg a világ. Chaplin később úgy nyilatkozott A diktátor című filmjéről, hogy ha tudott volna a koncentrációs táborokról, nem rendezi meg (nem érezte témához méltónak a hangvételt). Léni azonban sohasem tanúsított bűnbánatot, amiért – forma iránti kitűnő érzékével – csatasorba állította a korabeli filmművészet minden technikai lehetőségét, hogy filmszalagra átmentve milliókhoz juttassa el Hitler személyes varázsát. A szavait egyre-másra meghazudtoló szemtanúk és dokumentumok ellenében élete végéig hajtogatta, hogy nem propagálta, csak naivan dokumentálta a náci Németország atmoszféráját, és hogy 1934-es Az akarat diadala, illetve 1936-os Olimpia című filmjeiben nem a fasizmus, hanem az esztétikum iránti fogékonysága mutatkozik meg – máig releváns vitát generálva művészet és hatalom kapcsolatáról. A közvélemény által megbélyegzett, sokáig mellőzött Riefenstahl a hetvenes években fotósorozatban örökítette meg egy szudáni törzs félmeztelen, erőtől duzzadó, csillogó bőrű tagjait – elismerések és támadások újabb heves hullámait idézve elő. Susan Sontag Lenyűgöző fasizmus című esszéjében felhívja a figyelmet az üres szépség és embertelen fenség előtt tisztelgő propagandafilmek testkultuszának és formalizmusának örökségére az afrikai képekben – ezzel a mítosz újabb dimenziójaként megkérdőjelezi Riefenstahl művészi kvalitásait, és felveti a lehetőséget, mely szerint egy közepes tehetség csinált karriert abban a Harmadik Birodalomban, amelyben művészek sora lehetetlenült el zsidó származása vagy etikai meggyőződése miatt. Léni mindenesetre értett a mítoszteremtéshez: 72 évesen kezdett mélytengeri filmezésbe, és 101 évesen ment másodszor férjhez.
Marjai Virág, Almási Éva és Szegezdi Róbert / Schiller Kata felvétele
Forgách drámájának vezérfonalát éppen a fordulatokban gazdag életút sokszínűsége adja egy nehezen kategorizálható, változékony, erős, elkötelezett, amorális nő alakján keresztül. Bagó Bertalan rendezésében Léni maga az örök Színésznő, a kezdő, karrierista csitriben, a háborús bűnökkel vádolt fiatalasszonyban vagy a kiöregedett, titkon lelkiismeretével küzdő, szerepeibe ragadt dívában megtestesülve. A ruhákkal teleaggatott színpad szolgál az egy-egy életszakaszt megjelenítő három Léni-alakmás eszköztárául-öltözőjéül a köpönyegforgatáshoz. Marjai Virág, Pápai Erika és Almási Éva játékában közös vonás a színésznő szerep megkövetelte túlzás, ami attól függően marad a szerep, és nem az alakítás jellemzője, hogy mennyire sikerül rejtett mélységeket sejtetni mögötte. A Marjai megformálásában hol felcsattanó, hol fröcsögő indulattal sziszegő, erőszakos, férfias, árnyalatok nélküli kamaszlány nyilvánvalóan híján van idősebb kori önmaga kifinomult fegyvertárának (nem is érteni pontosan, mivel hódítja meg egyik férfit a másik után). Pápai Lénije női bájával, anekdotáival, kitartásával már rafináltabban igyekszik ujja köré csavarni az őt kihallgató francia tisztet, de anélkül, hogy megmutatkozna a játszma valódi tétje, a vádlottban zajló emberi dráma. Almási széles, színpadias mozdulatokkal, búgó hangon, szenvtelenül hárítva el látomás-alakban jelentkező lelkiismereti aggályait, remekül hozza a vén femme fatale komikus-tragikus figuráját – kár, hogy soha meg nem rendülő Lénije arctalan-embertelen marad. A hármuk körül statisztáló „egyenférfit” mutatja fel Szegezdi Róbert több változatban, egyik szerepből a másikba bújva – egyéni ízt csak a nárcisztikus-korlátolt Balázs Bélába és a melankolikus-szikár Hitlerbe visz. Utóbbi egyszerre fogadja a Léniket, akik ifjabb-idősebb énjeiknek tanácsokat osztogatva, egymást félbe szakítva és lehurrogva igyekeznek megnyerni ügyüknek (egy finanszírozandó filmnek) a Führert, hogy a záró képben magukat paralel rendezve és alakítva váljanak eggyé az utolsó expozíció erejéig.
A darab Matrjoska-babát idéző Lénije Sontag véleményével cseng össze: a végtelenségig bontogathatod lényeg nélküli rétegeit, maszkjai csak újabb maszkokat rejtenek, mögöttük legfeljebb egy meghatározhatatlan, felszínes, se lát, se hall karrierista sejlik fel, némi esztétikum iránti fogékonysággal. Miközben a színpad bal oldalán horogkereszt-karszalagos náci egyenruhába bújtatott szobainas vetített Hitler-arccal és időnként felvételről bejátszott ripacs-rikácsoló, szent célról, társadalmi felhatalmazásról, reményről és személyi tekintélyről szóló frázisokkal igyekszik elhitetni velünk, hogy az előadásnak ennél mélyebb vonatkozása: tétje és aktualitása van.
Forgách András: Léni (vagy nem Léni)
Díszlet és jelmez: Vereckei Rita. Zene: Horváth Károly. Rendezőasszisztens: Pogács Zsuzsa. Rendező: Bagó Bertalan.
Szereplők: Almási Éva, Pápai Erika, Marjai Virág, Szegezdi Róbert.
Pinceszínház, 2011. április 9.
