A vírus első hullámának lecsendesülése után, a betegség rövid szünetében két – a tavaszi korlátozások miatt elhalasztott – bemutatót tartottak Kecskeméten. A Száll a kakukk fészkére a nagyszínházban, a Gardénia a Ruszt József Stúdiószínházban látható.
Most, hogy két nagyszínházunk, a Nemzeti és a székesfehérvári Vörösmarty Színház is újra műsorra tűzte Madách Imre halhatatlan remekét, Az ember tragédiáját, s a maga módján mindkét előadás emblematikusnak, nagyszabásúnak, mi több, reprezentatívnak tekinthető, ideje szembenézni a kanonizált örök klasszikus színreviteli dilemmáival.
Bagó rendezésének kulcsmozzanata annak hangsúlyozása, hogy milyen törékeny is a jótékony emberi akarat, amelyet hamar legázolnak, s oly könnyen kihasználnak.
A jelenlegi tulajdonosi szerkezet ismeretében aligha várható, hogy a színház alapvetően elmozdul a választott iránytól (bizonyosan nem fog például kortárs magyar drámák fórumává válni), így helyét a fővárosi bulvárszínházak palettáján kell megtalálnia.
Az előadás vándorlós koncepciója, azaz a két játéktér közötti váltogatás és a nézők sétáltatása ezzel szemben rendezői bizonytalanságról tanúskodik. Mintha Bagó nem hinné el, hogy az anyag e nélkül is elég érdekes.
Nehéz megfogalmazni, hogy a majdnem múltidéző giccsbe hajló EMKE miről is szól.
Kérdéseket a válogatás vet fel.
Laza, kétszemélyes jelenetek sorozata…
Az előadás a szabadság lehetőségébe vetett hitet siratja…
