…az általános tompultság alatt nem mocorognak lefojtott érzések, szenvedélyek, fájdalmak.

Bodolay Géza mindig szerez meglepetést. A Három nővér szegedi előadásának meglepetése, hogy a meglepetés elmarad. A Bodolay életművében kissé is járatos néző csak ül türelmesen és vár, aztán egyre türelmetlenebbül ül, és jobb híján továbbra is vár: mikor jön az igaz Bodolay, mikor forgatja föl fenekestől Csehovot, Kosztolányi Dezső fordítását, de leginkább a történetet magát. Aztán kiderül, hogy hiába vár. Semmi ilyesmi nem történik. A szöveg persze nem egészen ugyanaz, akadnak kiigazítások, kevésbé lírai, kifinomult, amit hallunk, de nem botrányosan más. A cselekmény is, ha egyáltalán annak lehet nevezni, szépen folyik a maga rendje szerint, a színészek mondják a szerepüket, van bennük valami merev tárgyilagosság, de nem olyan szélsőséges mértékben, hogy ezt valamiféle sajátos, rendezői szándékot, üzenetet hordozó stílusnak foghatnánk föl. Egyszerűen fakó, egykedvű, unalmas a Prozorov-házban az élet, és az általános tompultság alatt nem mocorognak lefojtott érzések, szenvedélyek, fájdalmak. Az unalom nem az a színpadi unalom, amely a nézőtéren izgalmat kelt, hanem annyira igazi, hogy inkább átterjed a nézőtérre. Pedig lehet, hogy a kevéssé eleven színészi alakítások mögött elemző, a figurák szokványos értelmezésénél mélyebb megértésre törő szándék húzódik meg, csak éppen nem jön át a rivaldán. Mégpedig a legfontosabb szereplők esetében fuccsol be leginkább a tárgyszerű elemzés igénye (ha volt ilyen). Legkevesebbet éppen a címszereplőkről, a három nővérről tudunk meg. Azaz semmi többet, mint amit ők magukról elmondanak. S ez még érdekes is lehetne, ha mondjuk az előadás képünkbe vágná, hogy fenébe a sok mélyenckedő elemzéssel: Olga fáradt öreglány, Mása gyöngédségre vágyó elhanyagolt fiatalasszony, Irina ábrándjaiban csalódó kislány – nem kell itt semmi egyebet keresni. Ám erről nincs szó. Borsos Beáta apró, áttetsző Olgája, Gidró Katalin magamutogató Másája, Erdélyi Tímea lelkiismeretes színészi kidolgozással elhalványított Irinája éppen csak sejtet valamit egy tárgyszerű lélekelemzés eredményeiből. Pataki Ferenc is próbál mondani valamit Andrej bajairól, de azt eltakarja a feltűnően művi hastömés. Kárász Zénó inkább Csebutikin karikatúrája, Kedvek Richárd Versinyinjéből legfeljebb mélyhűtött ábrándok sejthetők, Barnák László meg úgy visszafogja Tuzenbach alakját, mintha ott sem volna. Aránylag jó viszont Sorbán Csaba ormótlan Szoljonija és Pálfi Zoltán melák Kuliginja. Ők nyilván kívül hordják teljes jellemüket.

Jelenet az előadásból / Veréb Simonn felvétele

A díszlet is izgalmasabb, mint a színen zajló élet. Mira János kétszintes játékterének felső részét kezdetben régi szibériai faházak jellegzetes homlokzata fedi el, alatta steril, kórházian fehér térben fehér asztal, fehér székek hűtik a hangulatot. Két mutató nélküli ingaóra kopott barnája teszi még búsabbá a rideg egyhangúságot. Középen egy ugyancsak fehér oszlop osztja ketté a teret, a bútorok elhelyezése jelzi az idő múlását. Bianca Imelda Jeremias ruhái is sápadt színekkel járulnak hozzá a látvány izgalommentességéhez. Mása persze a szokásos feketében van, Andrej fakó tréningnadrágban és piros pulóverben játssza végig szerepét, a tiszti egyenruhák szürkén simulnak bele az általános semmilyenségbe. Ebbe robban bele Danis Lídia rémesen harsány, közönséges, rikító Natasája. Mintegy ébresztőt fújva. Ő végig kirí a környezetből, az első felvonásban tarka öltözékével is, később püspöklila pongyolájával még inkább. Ez a színészileg erőteljesen megfogalmazott, a környezetével szemben kontrasztként ható figura egy ideig fontos tartalmi közlendő hordozójának tűnik, de aztán több nem derül ki róla sem. Marad állandó ellenpont, időnként felrázza kicsit a tespedést, de egyre kevésbé hatásosan. Megszokjuk fel-felbukkanását.

A díszlet felső részéről hamar a zsinórpadlásra száll a homlokzat. Mögüle baloldalt egy megtermett rézfúvós tűnik föl basszustubával és trombitával, jobboldalt egy harmonikás működik néha, középen egy apró ágyú utal a katonákra, jobbra egy poroltó előlegezi a szünet utáni tűzvészt. Legjobbak alighanem az eredeti felvonásokat elválasztó közzenék. Szoljonij lermontovian démoninak vélt szellemében harsány ördöngösséggel frissítik föl a hangulatot.
Pedig Bodolay csúfondáros kedve ezúttal sem nyugszik. Csak éppen apró, csöndes csipkelődésekbe vonul vissza. Az első részben szúnyogokkal küzdenek, később, amikor hóesést emlegetnek, lehull egy marék fehér valami a magasból, a tűzvészes felvonásban tűzoltócsapatok rohannak keresztül a színen meg a nézőtéren, az utolsó percekben minden ok nélkül kiskutya és kisfiú is érkezik, a záró képhez pedig kasírozott tűzoltóautók bukkannak elő a díszlet eltűnő hátsó fala mögül. Az ilyesféle öreg tréfák közül azonban csak egyetlenegy működik, amikor a visszhang nem az elkiáltott mondatot, hanem önmagát ismétli. A többi esetben a poént elnyeli a játék általános érdektelensége. Részint mert nincsenek előkészítve, bevezetve, azaz nincs semmi közük magához a történethez, a szöveghez és ahhoz sem, ahogyan mondják, illetve játsszák, részint pedig mert csak utólag érezhető ki belőlük az irónia, amikor a kutya és a gyerek felléptetése egyértelművé teszi a csúfolódó vagy önironikus szándékot. Ezt meg legszívesebben rendezői önvallomásnak venném. Bodolay bizonyára tudja, hogy bár mint rendesen, Csehov darabjáról is sok minden eszébe jutott, csak éppen semmi lényeges.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér
Díszlettervező: Mira János. Jelmeztervező: Jeremiás Bianca Imelda. Súgó: Szabó Noémi. Ügyelő: Stefanik Sándor. Rendezőasszisztens: Gáspár Erzsébet. Rendező: BODOLAY.
Szereplők: Pataki Ferenc, Danis Lídia, Borsos Beáta, Gidró Katalin, Erdélyi Tímea, Pálfi Zoltán, Kedvek Richárd, Barnák László, Sorbán Csaba, Kárász Zénó, Lazók Mátyás, Poroszlay Kristóf, Somló Gábor, Markovits Bori.

Szegedi Nemzeti Színház, Kisszínház, 2011. április 16.