Az őszi Dublin Theatre Festival évről évre a mennyiség helyett a minőségre koncentrálva igyekszik kitörni Edinburgh árnyékából.

Az 1957-ben alapított Ulster Bank Dublin Theatre Festival Európa legrégebbi kifejezetten színházi fesztiválja. Fő szervezőelve nem kötődik semmilyen központi témához: lényege, hogy az évad szakmailag legrangosabbnak ítélt nemzetközi produkcióit – elsősorban kortárs – ír drámákkal vegyítsék, olyan ír művészek meghívásával, mint Seamus Heaney, Roddy Doyle, Brian Friel, Enda Walsh és Tom Murphy. Harold Pinter születésének nyolcvanadik évfordulójára a Gate Theatre műsorra tűzte az Ünnepet, valamint Samuel Beckett-től A játszma végét és Watt című regényének adaptációját. A fesztiválon trilógiába gyűjtve megtekinthetők voltak a 2006-os Edinburgh Fringe-en feltűnt, kiváló tehetségű walesi komikus, Hugh Hughes eddigi munkásságának gyöngyszemei, a one-man-show és a stand-up comedy műfajában született alkotások: a Floating (Lebegés), a 360 és a Story of a Rabbit (Egy nyúl története), amely Hugh Hughes édesapjának és egy nyúlnak a halálát dokumentálja. Az eseménysorozat hagyományaihoz híven ismét lehetőséget adott a közönségnek arra, hogy bepillanthasson a legfrissebb ír színházi törekvések és drámák még bemutató előtt álló előadásaiba: a Brokentalkers társulat legújabb projektje, a Blue Boy például interjúk hang- és filmanyagának alapján olyan férfiak és nők élményeit dolgozza fel, akiket gyerekként fogva tartottak különböző ír katolikus bentlakásos intézményekben. Bár számos nagyszínpadi produkciót is láthattunk, a program jelentős részét egyszemélyes monodrámák és minimális költségvetésű kamaradarabok képezték kora délelőttől késő éjszakáig, gazdag választékkal és olyan kiemelkedő művészi színvonalú mezőnnyel, ami páratlan az európai színházi fesztiválok között. Az őszi Dublin Theatre Festival évről évre a mennyiség helyett a minőségre koncentrálva igyekszik kitörni Edinburgh árnyékából.

B mint Bébi

A B for Baby Carmel Winters ír drámaírónő első, egész estés ősbemutatója volt az Abbey Theatre Peacock Stage nevű színpadán: két férfi és két nő intim története az őrületről, a valóság képlékenységéről, a felelősségről és a különb-különb vágyakról. Az elsősorban a verbalitásra építő darab négy szereplőjét Louis Lovett és Michele Moran játssza.
A tér puha, világoskék – egy kihasított gömbszelet belsejében vagyunk, ami körülöleli a színpadot és a nézőteret, mint az anyaméh. A háttérfalon két lyukon ömlik be a fény. Majd zenére bejön egy nő és egy férfi. Egyidősek. A nő leül egy üres székre a színpad közepén, a férfi otthonosan elkezdi fésülni a nő haját. Mintha fodrászatban lennénk. Valamiért mégis az jut eszembe, hogy ez egy anya a fiával. Akkor viszont miért flörtöl a nő a férfival a zöld kötényében, miért beszélnek a szexről, miközben banánról, uborkáról, majonézről diskurálnak? Aztán lassan kiderül, hogy bentlakásos otthonban, gondozóházban, egyfajta elmegyógyintézetben vagyunk. Az átmenetek finomak – a rendezés (Mikel Murfi) egyik legnagyobb vonzereje, hogy a produkció tempójában ismerjük meg a karaktereket, nem kapunk készen, előre adagolva semmit, így a szereplők közötti viszonyok, a helyszínek, a realitás, képzelet és őrület határai összemosódnak. Ezt a minőséget a darab végig megőrzi.
Utólag tudatosul csak, hogy az első jelenetben a felnőtt, de gyermeklelkű férfi, neve B, fodrászost játszik az egyik lakótársával, D-vel. B az idős édesanyjának is folyton professzionális frizurákat szeretett csinálni: a haláláig ápolta, ő volt élete egyetlen emberi kapcsolata. D, az elvadult, sérült fiatal nő szintén a szanatóriumban tengeti napjait: úgy megtaposta az élet, hogy az együgyű B-n kívül már nem keresi senki társaságát. Elővesz egy kést, és elmondja B-nek, hogy az ölést gyakorolni kell, hiszen van, akit negyvenszer, ötvenszer megszúrnak, és hiába. Elárulja neki, hogy milyen meglepetést szeretne karácsonyra: látott a boltban egy gömböt, amit úgy hívtak, hogy téli csodaország, benne férfi, nő és kisgyerek, csak egyszerűen egy kisgyerek, nem is a kurva kisjézus. Kettejük barátságát, közeledését zúzza szét Mrs C, a másik nő, akiről néhány fodrászolós és egy meghitt kenyérsütés-jelenet után kiderül, hogy ápolónő az intézetben (ugyanaz a színésznő alakítja, mint D-t). D meg van győződve róla, hogy a nagy mellű, fenekét riszáló, „kedves” Mrs C csak B fantáziájában létezik. Merthogy B egyre többet gondol Mrs C-re, aki viszonozza is a férfi együgyű kedvességét.
A valóságos Mrs C odahaza nem az az áldozatkész ápolónő, akit a gondozóházban megismertünk. Kiégett, boldogtalan házasságban él elfásult férjével. Negyvenéves elmúlt, és gyereket szeretne. De csak nem esik teherbe. Se kutyát, se karácsonyfát nem akar, gyereket akar. A férj ráunt már a próbálkozásokra, lombikbébiprogramban a sok csalódás után nem hajlandó újra részt venni, mert ha az Isten nem adott, hát nem adott, úgyis túlnépesedett a világ. Biztos, ami biztos, nem is szeretkezik az asszonnyal, a meg nem született gyerekük ott fekszik közöttük esténként az ágyban, mint egy hulla.
Így Mrs C önkéntes karácsonyi ügyeletet vállal a szanatóriumban, ahol B nekiadja a D-nek szánt üveggömböt, a téli csodaországot. Mrs C egy (mint utóbb kiderül, D-től származó) hajvágókészlettel ajándékozza meg B-t, amitől a férfi meghatódik, és könnyek között elkezd az anyjáról beszélni, hogy csak ő tudta így kitalálni a titkos vágyait. Aztán fodrászolás után kihúznak egy ágyat a falból, és szeretkeznek. A negyvenéves feleség és a negyvenéves, szűz B.
Az aktus után B megkéri Mrs C kezét, aztán a nő gyorsan távozik, mert kintről verik az ajtót. Előtte B lelkére köti, hogy ne beszéljen kettőjükről senkinek, különösen D-nek ne. B boldog – férfivá avatták; lázasan tervezni kezdi, hogy örökségéből milyen házuk lehetne, fölveszi egyetlen, bérmálási öltönyét, keze-lába kilóg belőle, de ő most házasodik, összepakolja anyjáról rámaradt, kopott bőröndjét, és várja a menyasszonyát.
Aztán D nyersen rádöbbenti az igazságra: hogy mit is jelent Mrs C nevében a Mrs, hogy már fel is mondta az ápolónői állását, és a hajvágókészlet sem az ő ötlete volt. Ez utóbbi az előadás legkegyetlenebb pillanata. A becsapottság égető érzése, amikor egy gyerektől mindent elvesznek. B kisemmizve ül a földön, ollókkal a kezében, és sír. Nem tudhatjuk, hogy ettől a traumától felnőtté vált-e, vagy csak kiszolgáltatottá. Annyi bizonyos, hogy azon az egyetlen éjszakán teherbe ejtette a hosszú évek óta gyerek után sóvárgó Mrs C-t. Erről persze csak Mrs C és a férje kényelmetlen beszélgetéséből értesülünk: az asszony fogyásáról, hányásáról és hasa hirtelen növekedéséről.
B számára kegyetlen hónapok következnek, a várakozás hónapjai. Éppen egy D-től kapott kisvasúttal játszik, amikor váratlanul beállít hozzá Mrs C a gyereke fényképével. B nem teljesen érti az összefüggéseket, de a képet Mrs C távozása után kirakja a falra, és D-vel együtt nézegetik. Akár az ő kislányuk is lehetne.
A B for Baby szövegében, rendezésében is különleges érzékenységgel megformált alkotás, mely számtalan kérdést hagy maga után. Hogy jutottak be kések és ollók ilyen könnyedén az elmegyógyintézetbe? Örüljünk vagy ne örüljünk Mrs C sikeres megfoganásának? Hol van a határ képzelet és valóság, vágyaink megvalósítása és egy beteg ember kihasználása között?

B mint Bronx

Ha már gyerekünk van, fel is kell nevelni. Kibuszoztam Dublin külvárosába, hogy az axis: Ballymun nevű játszóhelyen megnézzem a középiskolás korosztálynak szánt fesztiválprogramot, Nilaja Sun No Child (Nem gyerek) című egyszemélyes előadását. Hogy mire legyek felkészülve, ha csemetém történetesen Bronxba születik, és halmozottan hátrányos helyzetű diákoknak fenntartott középiskolába, nevelőintézetbe kerül. Nilaja Sun, a New York-i író és színésznő saját tanári tapasztalatait felhasználva lebilincselő, másfél órás, tizenhétszeresen díjnyertes, közöttük Obie Award-dal jutalmazott off-Broadway-produkciót hozott létre egy színházi előadás hathetes próbafolyamatáról, amelyre a bronxi tanítványait készítette fel.
Három sárga szék üres térben. Majd bejön egy idős, fekete takarítónő, a csípőjével lehet valami probléma, húzza maga után az egyik lábát. ő lesz a mesélő, akitől meghallgathatjuk Miss Sun, az új drámatanárnő kalandjait a bronxi iskolában. Az előző pedagógust kicsinálták a gyerekek, a katonás igazgatónő a fiatal és lelkes Miss Sunnak sem jósol nagy jövőt. A lány kitalálja, hogy Ausztráliáról és a fegyencekről szeretne az osztályával előadást rendezni Our Country is Good (A mi országunk jó) címmel. A No Child Miss Sun első és második óráját mutatja be, ami akkora kudarc, hogy a felmondását fontolgatja. Utazik hazafele a buszon, és közben azon mereng, miért választott éppen fegyencekről szóló témát, amikor ebbe az iskolába még be se kerülnek a diákok, már azt sulykolják beléjük, hogy börtönben kötnek ki. A következő órán megosztja dilemmáját a gyerekekkel is: partnernek tekinti őket, amit ők észlelnek – így kezdődhet az érdemi munka.
Amellett, hogy a próbafolyamat végére Miss Sun elfogadtatja magát a bűnöző, mindenfajta oktatási intézményt ellenségnek tekintő szülőkkel, és még a soha meg nem szólaló, beszédhibás fiú is színész akar lenni, a No Child érdeme nem merül ki a pedagógiai sikertörténetben. Nilaja Sun színészi teljesítménye lélegzetelállító. ő játszik ugyanis minden szerepet – önmagát, a takarítónőt, az ideggyenge előző tanárnőt, az igazgatót és az osztály valamennyi tagját, legalább tizenöt egymástól megkülönböztethető gyereket, nehézfiút, és valamennyiük személyes történetét. Minden váltáskor teljesen átlényegült, ami különösen a gyors, félmondatonként váltó dialógusoknál volt hihetetlen, a fizikai lehetetlenséget közelítő élmény.
Meglepő tapasztalat, hogy a kétszázhúsz férőhelyes nézőteret betöltő, többosztálynyi odavezényelt középiskolás diák zacskózörgése és beszélgetése a játék első tíz perce után teljesen megszűnt. Néma csöndben figyelték Nilaja Sunt, ezt a kis nőt, ahogy a produkció csúcspontjaként eljátssza a szemünk előtt a próbafolyamat után a teljes előadást is, valamennyi szereplő szövegét. A takarítónő, a mesélő időközben meghal, de továbbra is betölti funkcióját – halott ember a legjobb narrátor, amivel Arthur Miller is egyetértene.

B mint bolha

A dublini Gate Theatre színpadának A játszma vége-előadásában nem szeretik a gyerekeket. A bolhákat sem kedvelik. Clov egyszer csak vakarózni kezd, és közli Hamm-mel, hogy bolhája van, hacsak nem lapostetűje. Hamm nagyon ideges lesz: „De hiszen ebből újrateremtődhet az emberiség! Az Isten szerelmére, csípd el!” A szaporodás és utódnemzés minden fajtája üdítően elkerülendő, minek újratermelni azt, amit be kéne fejezni lassan. Lassan.
Szürke, perspektivikus szobabelső. Sajnos a falakon látszik az erőlködés, hogy az omladozó, penészes vakolatot mesterségesen létrehozzák. Kétoldalt magasan két kis ablak, egy ajtó, ahogy kell. Feltűnik Clov sántító, vékony alakja, Hamm középen egy lepedővel letakarva ül. Sajnos a lábfeje kilátszik alóla, Beckett nem örülne, ha látná. A koszos, sáros fémkukák viszont a helyükön, szintén letakarva.
Clov (David Bradley) előjátékát nagy szeretettel fogadja a közönség. Nehézkesen végigjárja a szerző által lekottázott utat a létra, az ablakok és a kukák között, hangokat ad ki, felnevet, amitől a nézőtérről is nevetés hangzik föl.
Mint minden statikus, verbalitásra épülő, kultikus tisztelettel övezett Beckett-előadásban, Alan Stanford rendezésében is kulcskérdés a színészek megválasztása és a belső, rendezői időérzék. Neki csak egy mellényúlása volt, de Owen Roe modoros, fád hangú Hamm-alakítása, maníros gesztusai az egész produkciót hazavágták. Szétfolyó szövegfelmondásától a többi szereplő is ritmustalanná, illusztratívvá válik – azon töprengek közben, hogy vajon azért nem vesznek-e tudomást egymásról a színészek, mert a rendezői koncepció szerint a halálra készülő ember csak önmagára figyel, avagy az történik, hogy Hamm hiteltelen műagóniájától Clov, Nagg (Des Keogh) és Nell (Rosaleen Linehan) minden igyekezete ellenére sem jönnek létre valódi helyzetek a színpadon.
Az egyetlen tapintható történés – amit intenzitásában, ötletességében maga Beckett is már 1967-es és 1980-as saját rendezéseiben is messze meghaladott – a Hamm és Clov közötti konfliktus fokozatos élesedése. Clov eleinte Hamm minden utasítását teljesíti, felmászik a létrára, kinéz az ablakokon, pontosan a szoba közepére tolja Hamm karosszékét. Aztán egyszer csak nem leteszi, hanem indulattal ledobja a kikémlelő távcsövet. Majd hazudik is, mikor Hamm azt kérdezi a háromlábú kutyájáról, hogy meg tud-e állni, nem dől-e el. Hát persze hogy meg tud állni. Mondhat, amit akar, Hamm vak, úgyse látja. Odáig jutnak el, hogy Clov az előadás vége felé nekiáll püfölni Hammet a háromlábú kutyával. Sőt, már a meséjét sem akarja meghallgatni. Ezzel ment a legmesszebbre, mert Hammnek úgy kell a közönség, mint egy falat kenyér, hogy befejezhesse végre régen dédelgetett Opus Magnumját a neki könyörgő apáról és fiúról. De valamiért mindig ugyanott akad el a történetben. Alan Stanford rendezésével az a baj, hogy Hamm nem tudja jelentőssé tenni még a saját nagy pillanatait sem, nem érdekel sem az, hogy mit mond, sem az, hogy mit hallgat el. Ezt a játszmát régen elvesztette már.