…kettőnk ízlése sok hasonlóságot mutat. Beülünk mint nézők, és azt figyeljük, hogy magával ragad-e a darab, involválódunk-e, izgulunk-e, hogy mi lesz.

– Mi volt a vonzó a válogatói felkérésben az önök számára?
SZILÁGYI LENKE: Elsősorban nagyon megtisztelő volt. Én mint színházi fotós valójában próbákat szeretek inkább nézni, most pedig kénytelen voltam a késztermékkel szembesülni. A próba alatt sokkal inkább látom – ráadásul én fotózás előtt is meg szoktam nézni, és csak azután a fotóspróbát -, hogy mennyi munka van egy előadásban. Míg azt két-három óra alatt megnézzük, egy csomó dolgot nem is veszünk észre, nem is értünk meg. Egy próbafolyamat alatt sokkal inkább látom, hogy mi miért lett úgy, ahogy van, a viszonyok pszichológiai hátterét.
VEKERDY TAMÁS: Számomra az első reakció a rémület volt. Hogy egy egész éven át színházba fogok járni? Ugyanakkor erős a csábítás. Pár évvel ezelőtt a Filmszemlén a dokumentumfilmes zsűrinek voltam tagja, azt hittem, hogy nem bírok ki ennyi filmet. Aztán nagyon érdekesnek találtam, hihetetlenül beszippantott. Olyasmivel ismerkedhettem meg, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik Magyarországon, nemcsak film, hanem tény is. A színház azonban kisgyerekkorom óta régi szenvedélyem, és folyamatosan vissza is tértem hozzá: a pszichológiai diplomamunkámat a nó színházról és Zeami mesterről írtam, a Főiskolán is tanítottam egy darabig, aztán, igaz, elmenekültem, később írtam egy színdarabot, amelyet Ascher Tamás rendezett meg Kaposváron. Most, vén koromra, ismét végigrohanhatok egy sereg színházon, vidékre kerülök, a határon túli színházakat is látom. Elcsábultam, ez az igazság. És hogy őszinte legyek, élni kell, még mindig vannak gyerekeim, akik tanulnak, miért utasítanék vissza egy plusz pénzkereseti lehetőséget. Belecsúsztam ismét a színházasdiba.

SZ. L.: Pár éve voltunk egy hegymászó expedíción, megbetegedtem, elég sokat kellett tétlenül hevernem a sátorban. Már mindent elolvastam, amit lehetett. Akkor ebben az ingerszegény környezetben arra gondoltam például, hogy színházba akarok menni. Amikor elvállaltam a válogatást, eszembe jutott, hogy hát ezt akartam én akkor.
– Hogyan tudnák meghatározni a saját színházi ízlésüket?
V. T.: Lehet, hogy majd Lenke megcáfol, de a kettőnk ízlése sok hasonlóságot mutat. Beülünk mint nézők, és azt figyeljük, hogy magával ragad-e a darab, involválódunk-e, izgulunk-e, hogy mi lesz. Én primitív néző vagyok, élvezni akarom, jól akarom magam érezni, hedonista vagyok. Ehhez fűznék egy rövid szakmai, pszichológiai magyarázatot. Goethének van egy mondása: A művészet minden nyelven kimondja azt, ami minden nyelven kimondva is kimondhatatlan marad. Ez arra utal, hogy itt valami nem verbálisról, verbálisan megragadhatatlanról, nem intellektuálisan megérintőről, nem értelmi dologról, nem bal agyféltekei dologról van szó. A jobb félteke egészben lát, érzelemteli, humora van. A bal félteke szételemzi a világot, és „soha többé nem tudja élő egésszé összerakni” (ahogy Pavlov mondta a tudós típusról, szomorúan). A mi civilizációnk bal féltekei civilizáció. Az archaikus vagy keleti kultúrák jobb féltekeiek, a művészet is az. Míg a technika és a tudomány a bal féltekéhez kötődik elsősorban… Szerencsére az embernek két agyféltekéje van, és azt összeköti a corpus callosum (kérges test) is, és az ember mindkettőt használja. A nagy tudós jelentős művészi erővel dolgozik, és a nagy művész jelentős tudományos elemző is (mondja az előbb idézett Pavlov, talán önmagát vigasztalva) – +lásd Bartók. A mai színházi világban a létrehozók és befogadók részéről is nagyon élesen lehet látni a kétféle tendenciát. Az egyik azt hiszi, hogy elég, ha jól kigondolom; mondhatnám, agykérgi vagy bal féltekei felszínes ötletei vannak… De ami a művészetben igazán működik, az az a furcsaság, „ihlet”, amit Schillertől Arany Jánosig mindenki úgy próbál leírni, hogy „nem tudom pontosan, mi van velem…, nyugtalan vagyok, szorongok; ez elkezd lüktetni bennem, ritmust vesz fel, és ehhez keresek aztán egy tárgyat, tartalmat…”. Nem egy „üzenet” van tehát, amelyet „a mű átad”, és azt a művész előbb becsomagolja, hogy mi majd kibontsuk. Nem; van egy szavakba nem foglalható élmény – és ahhoz keresek tárgyat, tartalmat… A dolog lényege a mélyén lüktet, kimondhatatlanul. Egy szavakban ki nem fejezhető ritmus, melódia, lélegzés… A kérdés az, hogy megvan-e ez az előadásban, és létrejön-e a nézőben. Mindehhez tartozik egy bizonyos „elegancia” (ez lehet brutális is), formakészség. Sok előadás és sok néző ezt ma nem hiányolja, mert (intellektuálisan) „adja és veszi üzenetet”, és megelégszik ezzel.

– Amit ebben az évadban látott, abban melyik agyfélteke van túlsúlyban?
V. T.: Bevallom, így nem osztályoztam a látottakat. De ami nekem tetszett, abban ez az elem, ez a ki nem fejezhető van jelen. Sok előadást láttam, ahol a felszínes ötlet, a puszta kigondolás van túlsúlyban; engem ez nem tudott megragadni. Ebből vitáink is voltak. [Urbán] Balázs intett minket, nehogy azt higgyük, hogy a kritikust nem érdekli, unatkozik-e az előadás közben, ő sem csak elemez.
– Lenke, milyen a te ízlésed?
SZ. L.: Nekem a szikárabb kompozíciók tetszenek, vagy talán szigorúbb vagyok. Én inkább filmeken nőttem fel, kevesebb színházat néztem régen. Ott talán tudatosabb a szerkesztés. Színházban ezt gyakran nem látom. Sokszor tapasztalom, hogy sokat dolgoztak az előadáson, de nincs aurája. És van olyan színház, amelynek van kisugárzása, minden összeáll egy szép kompozícióvá. Nem szeretem, amikor a színész csak produkálja magát, amikor ripacskodik. A válogatás elég fajsúlyos lett, pedig voltak vidám darabok is, vígjátékok, a Radnótiban több is. Hozzám az áll közel, ami hozzánk és rólunk szól, olyan problematikát, témát jár körül, ami minket is érint. Tudom, hogy Shakespeare fontos, de gyakran nem szól hozzánk, hanem puszta mese marad, súlytalan, nem zaklat fel. És persze nehéz egy előadást függetleníteni az alapműtől.
– Azt várod, hogy felzaklasson?
SZ. L.: Igen. Volt olyan előadás, amiről például Balázs azt gondolta, hogy nem különösebb érték szakmailag. Ilyen volt például a Mikve, aminek jó sodrása volt, jó színészek, katartikus vég, és utána is sokat lehetett gondolkodni rajta. Felpiszkált.
– Mi volt igazán nagy felfedezés?
SZ. L.: A Prolik című egri előadásban az volt az izgalmas, hogy úgy kezdődik, mint egy realista történetmesélés, aztán fokozatosan elkezd átváltozni színházzá, igazi színházi élménnyé kerekedett, kilépett a szűk realizmusból, és ennek nagyon szép folyamata volt.
V. T.: Aura, jó sodrás, ez az, amit más szavakkal én is próbáltam közelíteni, de így sokkal jobb, egyszerűbb, kifejezőbb. Igen, „élmény”, jó – sokszor nagyszerű – színészek, ez a legfontosabb. Ami a „felfedezéseket” illeti: ilyen sok előadást látva tendenciákra is felfigyel az ember. Nevezetesen: Magyarországon és a határon túl is vannak olyan előadások, amelyek tökéletesen kezdődnek, néhány pillanatig, percig csodálatosak, utána viszont elindul az előadás, és a rendező burjánzó ötletei – egyébként esetleg jó ötletei – következtében elkezd szétesni. Például A velencei kalmár Sepsiszentgyörgyön: rendkívül erős kezdés, torkon ragad. Később kénytelenek eljátszani a darabot, s az egész elnehezül. Jönnek az ötletek: énekelnek benne olaszul – Velencében vagyunk, jó, elfogadom, végül azonban egy elegáns úr oroszul énekel, persze nem értem, mit énekel, hiába tanultam oroszul tizenkét évig… Kell ez? – kérdezem magamtól, miközben a rendező zsenijét, az együttes nagy erejét elismerem. A másik véglet: iszonyú nehezen kezdődik. Miért ülünk itt? Miért adják elő? – gondolja az ember. Csupa sablon, konvenció. És akkor szünet, visszamegyünk, az ember fogja a fejét, úristen, mennyi van még hátra. És a második rész elkezd mozogni, felsistereg, felforr. A végén tökéletes lesz, most már látom, miért ilyen ez a nő. Például A postás mindig kétszer csenget feldolgozása Szabadkán, ami A tengeren nincs sár címmel ment. A színészek méltatlan körülmények között dolgoznak ott, erről is érdemes volna beszélni. A Mikve mindkettőnek ellenpéldája. Elkezdődik, befejeződik, végig tartása van. Otto Klemperert faggatták egyszer, hogy mi a titka a Beethoven-vezényléseinek. Mire Klemperer állítólag azt mondta: Tartom a ritmust. Elég ennyivel nyugatabbra lenni tőlünk? Hiszen a Mikvét egy cseh rendező vitte színre. Igazságtalan volna ezt állítani, vannak ilyen magyar rendezők is. De van még egy példám: A revizor Debrecenben, ahogy elkezdődik! Nagyszerű!
SZ. L.: Ez volt az az előadás, amelynek számomra aurája volt. Valami furcsa lebegés vette körül, van egy orosz szerző, Szaltikov-Scsedrin, ő tudta ezt az álmos, vidéki orosz posványt nagyon szépen leírni, és ezt az atmoszférát éreztem ebben az előadásban is megjelenni.
V. T.: Az elején „semmi nem történik”, hallgatnak – beszippant, ott vagyok, a színész színpadi jelenléte meggyőző… Ez volt Kaposváron is a Játék a kastélyban című előadásban. Aztán mindkettő, amikor el kell játszani a darabot, leesik. Kicsit leesik, újra megemelkedik A revizor is. Számomra is fontos az, hogy égetően aktuális legyen. De nekem Shakespeare is az.

SZ. L.: Száz előadásból tíz Shakespeare. De ahhoz képest, hogy milyen gyakori, nem elég jó.
– Mi az a legjelentősebb érték, amit felfedeztek?
V. T.: Nagyszerű színészek vannak.
SZ. L.: Például a Nehéz című előadásban is van egy lenyűgöző néma jelenlét, a Lázár Katié.
V. T.: A Nehéz fantasztikus teljesítmény Mucsi Zoltán részéről is, de ezzel együtt nincs igazán megcsinálva az első részben az, hogy csak Mucsi beszél. Egy ideig remek, de aztán kezd kifáradni. A második részben sok minden helyrejön. De átviszi önmagát a darab, a rendezés, a zseniális színészek. Utazik az ember, nagyszerű színészeket lát, nagyszerű pillanatokat. Aztán mégsem válogatódik be az előadás – és az ember ezt, bár ő a „válogató”, a színészekkel, rendezővel, színházakkal szemben igazságtalannak érzi. Nekem nagy kedvencem Ljudmila Ulickaja, mindent elolvasok tőle. A kecskeméti Orosz lekvárról van szó: nagyon jól megcsinált, díszletezett előadás, jól játszanak a színészek, de tulajdonképpen, fájdalommal mondom, nincs darab. Egy tehetséges író megjelenít valamit, de dráma nincs. És egy igazi fájdalmam van, ami kimaradt a válogatásból: a NőNyugat.
– Ez az előadás számomra is hiányzik a válogatásból.
V. T.: Én a NőNyugatot tökéletes előadásnak tartom, jóllehet nem történik más, mint öt nő – öt zseniális színésznő – ül, és szövegeket mond. Erre lehet azt mondani, hogy ez irodalmi színpad. Szerintem viszont lenyűgöző színházi produkció óriási megjelenítő erővel, s nekem nagy fájdalmam, hogy nincs benne a végső programban, nem sikerült keresztül-erőszakolni.
– Miért?
V. T.: Hárman válogattunk, nyilván kompromisszumok születnek. Jogos kompromisszumok, és természetesen vállaljuk mind a hárman a válogatást, de ezt nagyon szerettem volna még benyomni. A Nyugat olyan fontos korszaka a magyar szellemi életnek, mint a reformáció vagy a reformkor. Máig az utolsó nagy korszak.
– Kevés olyan van, ami nekem is hiányzik ebből a színvonalas POSZT-válogatásból, de ez igen. Talán még a Maladype Figarója. Talán ebből a példából megértjük, hogyan dolgoztak.
SZ. L.: A Maladype egyébként nekem is hiányzik, bár nekem meg a Platonov tetszett jobban. A NőNyugat nekem is élmény volt, de kérdés, hogy ez színház-e. Inkább irodalomnak érzem, vagy például elhangozhatna a rádióban is, nem hiányolnám a látványt, de a színházzal szemben kicsit komplexebb elvárásaim vannak, tehát hogy képileg meg játékban is mutasson még valami mozgalmasabbat.
V. T.: Nekem nincsenek ilyen érzéseim. Elég a valódi színészi jelenlét, a személyes, testi-lelki jelenlét (amit a technika, legyen rádió vagy más, nem ad meg).
SZ. L.: Az is kérdés, hogy egy ilyen fesztiválon mi a fontos.
V. T.: Ha egy ember kiáll és mond valamit, az már színház.
SZ. L.: Vannak egyszereplős lenyűgöző előadások, például a kolozsvári Egy őrült naplója, a többiek sajnos nem látták.
V. T.: Ajánlottuk az offba.
SZ. L.: Én is több mindent sajnálok. De voltak felfedezéseim is. Azt hittem, hogy a musical nem áll hozzám közel. Ehhez képest a Hegedűs a háztetőn képileg úgy volt megcsinálva, hogy pörgött, mint egy film, semmilyen leállás nem volt, hanem végighömpölygött egy kompozíció, profi módon. Ezt picit sajnálom, hogy nincs a programban. A Cabaret-ról is elmondható ugyanez a Centrál Színházban. De lehet, hogy tényleg ez pusztán a minimum, ami elvárható. Az a plusz, amit kerestünk, az talán hiányzott belőlük.
– Kevés a zenés színház a válogatásban.
SZ. L.: Parasztopera, Chicago.
V. T.: Ez szerintünk is probléma. Én kedvelem a jó musicalt, operettet is, fontosnak tartom az élőzenét a színházban. Boldogan láttam, hogy sok ilyen előadás van.
SZ. L.: Például az Alkonyban a Radnótiban nagyon jó a zene.
V. T.: Sok Hegedűs a háztetőn-t láttam, remek darab. Lenkének azért tetszetett annyira, mert még nem látta. Jó volt, a néző nem szenved, de talán csak „meg volt csinálva”. További színész-példákat mondanék. Nyíregyházán a Romeo és Júliának döbbenetes erejű színészi pillanatai vannak, nemcsak a főszereplők részéről, de mégsem lehet az előadás egészét felvenni a programba. RS9: Albert Einstein paprikás krumpli – ebben is van számomra valami igazán megragadó, ami nagyon jól van megcsinálva, de mégse kerülhetett be… sok minden maradt ki! A Paravarietéről, Tasnádi István darabjáról és rendezéséről is azt gondoltam: milyen jó volna, ha a válogatásban megjelenhetne egy ilyen előadás. Vagy Lenke kedvence, A kis lord.
SZ. L.: Amiben van egy csodálatos gyerekszereplő.
– A Paravarieté kapcsán jut eszembe, hogy a válogatásban mindössze két független produkció van, a HOPParttól a Chicago és Pintér Béla Szutyok című darabja. Volt olyan válogatás, amelyben nagyon masszív volt a függetlenek jelenléte. Milyennek látták ezt a szcénát?
V. T.: Abszolút felfedezés volt számomra Pintér Béla Szutyok című darabja. Más színházban azt mondanám, hogy blöff a tizenkét méteres orvosi köpeny uszálya vagy a napszerű maszk. Itt szervesülnek ezek az ötletek. Eszembe jut Marcel Marceau mondása: nem az a nehéz, hogy egy olyan kardot szuggeráljak, ami nincs a kezemben. Az igazán nehéz az, hogy ha a kezemben van a kard, ne egy kellék maradjon, hanem része legyen a produkciónak, át legyen lelkesítve. Itt éppen ez történik: át vannak lelkesítve a tárgyak. A Kolibriben a Cyber Cyrano mindannyiunknak tetszett, végül különböző szempontok szorították ki. Abban reménykedünk, bár ez nem a mi kompetenciánk, hogy majd az offban találkozunk vele.
– Lenke, számodra a független területen mi volt izgalmas?
SZ. L.: Úgy érzem, a nagyszínpadokhoz képest bátrabbak a független színházak, ezért nehéz is az arányokat tartani, hogy ugyanannyi nagy és „kicsi” produkció is legyen. Először úgy éreztem, hogy a válogatás a vidéki színházakra nézve aránytalan, aztán rájöttem, hogy csak a Fidelio felsorol negyvenhat színházat Budapesten, és abban minden alternatív hely nincs is benne. Vidéken van húsz város, ahol egy vagy két hely van csupán. Így már nem olyan aránytalan a kép. És a határon túlról nem is beszéltünk. Ott már gyakran nincs elég közönség nagyszínpadi előadásokhoz, így a határon túli kategória egy darab helyére egy stúdió-előadás kerülhet be.
– Nagyon vitatnám ezt a szabályt. Ha egy jó van határon túlon, annyi legyen benn a programban, ha öt, akkor annyi. Vidékkel kapcsolatos megkötés viszont nincsen.

V. T.: Én is vitatom ezt. De nagyon erősen meg van kötve a válogató keze ebben.
– Meglehetősen gúzsba kötve táncolás ez.
V. T.: Egyetértek.
SZ. L.: Nehéz így összerakni egy igazságos programot. Ha egyvalaki válogat, talán jobban mérlegel, hogy egy színházból ne legyen három előadás….
– Ebben a programban viszont van.
SZ. L.: Ez nem részrehajlás. Abban a színházban, ahonnan három produkció lett beválasztva, egyrészt rengeteg előadás van, másrészt nagyon sokféle.
– Azt nem mérlegelték, hogy ha a Nemzeti Színházból három előadás szerepel a programban, azt netán szolidaritásnak vagy provokációnak lehet olvasni?
V. T.: Ez, komolyan mondom, minket egyáltalán nem érdekelt. „Ha a Nemzetiből három, akkor viszont Debrecenből kettő.” Ez butaság. A dolog nem így működik. Vegyük például, hogy provokatív legyek, a Vadászjelenetek Alsó-Bajorországból-t, Alföldi Róbert rendezését. Zseniálisan jó előadás. Kedélye, humora, borzalma van egyszerre. Ugyanakkor egy klasszikus, rendesen megcsinált előadás, ami ugyanolyan jó lehet, mint az, amely minden szabványt áthág, megsemmisít, szétbont, amit az ember elvár: a Mesés férfiak szárnyakkal Debrecenből, Vidnyánszky Attila rendezése. Az ember vitatkozhat ezzel az előadással, de egy erős vízió. Ha az a kérdés, hogy politikailag mérlegeltünk-e, akkor a válasz az, hogy nem. Egyáltalán. Akkor lesüllyedtünk volna arra a színvonalra, ahova az ország sajnos lesüllyed.
Például el kell mondanom: egy másik fájdalmam, hogy kimaradt a Magyar ünnep a Nemzeti Színházból, egyszerűen kiszorították a többiek. Tizennégy előadást nem lehet úgy összeállítani, hogy minden benne legyen. Sokan fújnának rá, de kár például, hogy kimaradt Závada Pál másik darabja, a Bethlen az Új Színházból: érdekes, jó színészi jelenléttel, remekül indul, később leül itt-ott. Szomorú vagyok, hogy nincs bent. Egy másik példám is van: láttam egy színésznőt két helyen is, a Stúdió „K”-ban és egy másik kétszemélyes kis előadásban (Kakasy Dórát), aki rendkívül tehetséges, még ha szétesik is körülötte az előadás. De mit lehet ezzel kezdeni? Nem tudom betenni az előadást. Szabadkán az (Egy)másért nagyon jó, nagyon aktuális, egy válás a téma…
– Négy vidéki előadás van a programban: Eger, Pécs és Debrecen két előadással. Mi van vidéken?
V. T.: Nagyszerű színészek vannak vidéken is, és persze Pesten is. Vidéken is vannak nagyszerű előadások. Ha egyszer újra válogatnánk együtt, hárman – ami nyilván nem fog megtörténni -, lehet, hogy mások lennének az arányok. Sok mindentől függ, hogy éppen most hol vannak a jó előadások.
SZ. L.: Mondják, hogy a vidéki színházak egyfajta közönséghez szólnak. Hogy ezt hogyan állapítják meg, hogy kihez szóljanak, nem tudom.
– Sokkal inkább népszínházak.
SZ. L.: De azért nem kéne olykor a közönséget hülyének nézni. Nem hiszem, hogy ha fajsúlyosabb dolgok is volnának, nem mennének be a nézők. De volt egy komoly meglepetés is: a Gózon Gyula Kamaraszínház, ami félig-meddig vidékinek számít, mert kerületi, ott is lehetett olyan előadást látni, a Himnuszt, ami akár a végső programban is benne lehetett volna.
V. T.: A Himnuszhoz csatlakozom.
SZ. L.: Nem lehet összemérni a helyzeteket: Temesváron egy kis, húszezres közösségnek csinálnak színházat, igaz, oda a román közönség is jár.
V. T.: Óhatatlanul nagyobb a választék Budapesten, ez matematikai tény. Olvastam például egy kritikustól, hogy milyen csapnivaló az Örkény Színház Kihagyhatatlan című produkciója. Én ellenkezőleg gondolom: remekül marháskodnak benne remek színészek, beleböknek jelen életünk olyan pontjaiba, ami nagyon fontos. Jó lett volna, ha bekerül.
– Az Örkény nincs benne a válogatásban.
SZ. L.: Talán ebbe a súlyos programba jó lett volna valami könnyedebb is, ez a darab vagy a Paravarieté.
V. T.: Az Örkény valóban az egyik legkiválóbb színház, ezért súlyos a NőNyugat kimaradása, ami Örkény-Thália koprodukció.
SZ. L.: Én megemlíteném még a gyerek- vagy ifjúsági színházakat: Völgyhíd, Cyber Cyrano.
– A Cyrano nemcsak jó, de fontos is.
V. T.: Sajnos nem tudtuk benyomni.
SZ. L.: A Katonából a Cigányokat is sajnálom, hogy nincs benne. Még ha megosztja is a véleményeket, jó vitaindító lett volna.
– Voltak nagy csalódásaik?
V. T.: Szívesen válogattam volna be Schillinget és Ascher Tamást, de nem volt tőlük előadás.
– A szerelem diadala Ascher-rendezés.
SZ. L.: Jó előadás, de inkább a színészek viszik, ez is egy könnyedebb darab.

V. T.: Én meg azt nem értettem, hogy miért kell megnézni. Érdektelennek találtam. Három válogató esetén feltétlenül előáll az a helyzet, hogy két válogató be akarja tenni a darabot, a harmadik nem. De kompenzációként a harmadik meg fog kapni egy olyan előadást, amit a másik két válogató közül csak az egyik akart. Ez az egyezkedés. A végső program mögött falanxként állunk mind a hárman, tehát nem mutogatunk egymásra. Persze van benne olyan darab, amiben külön-külön csalódhattunk. Nem fogom megnevezni, mert ez egy közös válogatás.
SZ. L.: Volt olyan előadás, ami nekem nem tetszett, de meggyőzhető vagyok, beláttam azt, hogy milyen érvek szólnak mellette.
V. T.: Vagy az ember azt is láthatta, hogyan osztotta meg a nézőket, akkor miért ne jelenjen meg, amikor ennyire provokatív. Legyen ott.
– Számomra ilyen a Nemzetiből a Három nővér. Látom a szakmai érveket mellette, de mint előadás teljesen hidegen hagyott.
V. T.: Akkor elárulom, hogy nálunk is erős vita volt erről. Nem mondom meg, hogy ki nem támogatta.
– Fontosnak, sőt, példaadónak hiszem, hogy egy ilyen előadás benne lehet a programban. Még egy ilyen darab van a programban: a kolozsvári Leonce és Léna, ami szintén egy igazán profi, fejben kigondolt, spekulatív előadás. Méretődjön meg, legyen vita róla.
V. T.: Talán az ország számára is rendkívül fontos tanulság lehetne, amit mi itt próbáltunk megvalósítani. Együtt ülök egy emberrel, akit értelmesnek tartok (igaz, az ország egyik fele nem tartja a másikat annak), sőt csomó dologban egyet is értek vele, színházi tekintetben. Ennek ellenére jöhetnek pillanatok, amikor nagyon eltér a véleményünk. És akkor ebben a pillanatban nem azt mondom rá, hogy ő egy barom…
– …vagy nem borítom rá az asztalt…
V. T.: …hanem megkeressük az élhető kompromisszumot, és akkor azt érezhetjük, hogy most tanultunk valamit, tágult a látókörünk, hogy valamit máshogyan is lehet nézni, és ez is egy érvényes szempont. Élni csak úgy lehet, egy társadalomnak, egy zsűrinek, ha ezekre a tapasztalatokra szert tesz.
SZ. L.: Mivel mi nem vagyunk szakmabeliek, Balázzsal elég eltérő véleményünk volt, és olyankor megbeszéltük a különböző ítéleteket. Elfogadtam a más véleményt.
– Mintha azt mondanák, hogy hármasban válogatni jó.
V. T.: Eleinte voltak kételyeim, hogy hogy lesz ez. Utólag egyértelműen azt mondom, hogy nagyon jó! Nem is csak a válogatás szempontjából, de – ha ilyen öreg ember, mint én, még mondhat ilyet – az emberi fejlődés szempontjából is jónak tartom.
– Mivel ez először történik, nagyon fontosak a mostani tapasztalatok. Egy válogató nem tudja átugrani a saját ízlését. Vagy ha elkezd egyeztetni, és mindennek meg akar felelni, az még rosszabb. Voltak jobb és rosszabb egyszemélyes válogatások. A minőségbiztosítás ott kezdődne, ha emberek együtt tudnának dolgozni és dönteni.
SZ. L.: Eleinte azt hittük, hogy sokáig fog tartani maga az egyeztetés. A végső lista azonban másfél óra alatt kialakult. Persze előtte is sokat beszélgettünk, de azért ez azt is jelenti, hogy nem volt olyan nagy a véleménykülönbség.
V. T.: Az otthonról hozott listám, amelybe belekalkuláltam a többiek vágyait is, nagyrészt megegyezik a végső listával. Mi körülbelül kétszáz előadást láttunk. De azt mondják, hogy négyszáz van, mások meg azt, hogy nyolcszáz. Lehet itt igazságosnak lenni?
SZ. L.: Ez a sok színház azért nem annyira sokféle. Belefértek volna bátrabb dolgok is, éppen a független területen.
– Belelátok Vekerdy Tamás jegyzeteibe. Jegyeket adott?
V. T.: Igen. Pontoztunk 0-tól 10-ig.
– Van 10-es?
V. T.: 10-es nincs, csak 9-es. Nagyon szigorú vagyok.
SZ. L.: Nálam van. A Szutyok 10-est kapott.
– És 1-es, 2-es?
V. T.: Sőt, nullás is, több is. Áthúzott nulla is.
SZ. L.: Nullás nincs nálam, 2-től indul, mert figyelembe vettem, hogy a szerintem legrosszabb előadáson is dolgoztak, van egy jó díszlet, vagy zene, vagy valami.
Vekerdy Tamás alapos jegyzeteire biztosan igényt tartana a Színházi Intézet archívuma, ötven évre zárolva.

Az interjút készítette: Tompa Andrea