Nincs misztikus ezotéria, a csoda hétköznapi és jelenvaló.

A Szegedi Szabadtéri Játékok idén nyolcvanéves. Vagyis hatvan, ha igazán pontosak akarnánk lenni, mert a világháborús időszaktól kezdődően két évtizedes csipkerózsika álomban vegetált, amíg újra nem élesztették 1959-ben. Mindenesetre van ok az ünneplésre, hiszen az idei jubileumon visszatért a régóta nélkülözött prózai műfaj is a Dóm térre, méghozzá Madách klasszikusának képében. Az ember tragédiája a Szegedi Szabadtéri egyik emblematikus darabja, a műsorfüzet statisztikája szerint az eddigi nyolcvan (hatvan) évből 16 nyáron játszották, 61 előadásban. Sőt, volt olyan évad, amikor kizárólag a Tragédia szerepelt a műsoron, viszont nyolc alkalommal. Meglepetésre vagy sem, idén is dugig telt a lelátó, és bár nem ismerhetjük az előadás menedzselésének hátterét, de megkockáztatható, hogy láthatóan érdemes feléleszteni a régi hagyományt, és a zenés produkciók mellé kellő alapossággal kiválasztott prózai darabot is repertoárra tűzni nyári rendszerességgel.

Jelenet az előadásból / Veréb Simonn felvétele

A „kellő alaposságon” elsősorban az értendő, hogy a hatalmas színpadra aligha lehet pár szereplős intim kamaradarabot állítani. Ugyanakkor nem kell félni attól, hogy csak a zenés csinnadratta képes magával ragadni a négyezer fős publikumot. Vidnyánszky Attila rendezése Az ember tragédiájából nem csinál musicalt, szinte érintetlenül ragaszkodik a veretes, nehéz szöveghez, de egyszerre igyekszik kihasználni a történelmi színek látványosságát és a megfelelő dramaturgiai pontok bensőséges hangulatát. A drámaiság érdekében pedig megsokszorozza a narrátori nézőpontokat, így Éva és Ádám a történelmi színekben újabb Ádámokkal és Évákkal szembesül, hogy belső lelki konfliktusaik igazi színházi összeütközésekké terebélyesedjenek a Lucifer elővarázsolta, átélhető álomképekben.
A hatalmas játékteret egyetlen gesztussal veszi birtokába Alexander Belozub díszlete. A színpad közepén tíz-tizenöt embernyi magas és kétszer olyan széles fehér felület fut a színészek lába alól az ég felé. Tetejéről szól le az Úr, és úgy göndörödik alá a világba, mint valami óriási szakáll vagy pergamen. Körülötte amfiteátrumszerű emelvények terpeszkednek, ahonnan a háttérszereplők kara követi az eseményeket. A pergamen gyomrában méretes fekete kapu áll, melyben jelzésértékűen tűnnek fel hol a paradicsom fái, hol egy-egy történelmi szín jellegzetes építményei, illetve a kapu torkán „színre ömlenek” az adott helyzethez illő rekvizitumok és hangulatok. A látvány impozáns, de érezni valami tétovaságot: zavaróan keveredik az egyszerű illusztráció és a szimbolikus, metamorfózisokkal teli térhasználat. Az egyiptomi színt méla dombormű uralja, a görög és római színben oszloptorzók vonulnak fel, a londoni szín egyszerűen csak kietlen, és a pergamenfal sokszor árválkodik: alig veszik a játszók kezelésbe. Tétova rajzok ugyan kerülnek rá, de nem lesz „teleírva” a „múlt és jövő tekercse”. Máskor a tér szervesen illeszkedik a játékba, viszonyba lép a szereplőkkel, például mikor az előadás végén a csalódott Lucifer megpróbál felfutni a ferde falon, de lehullik, lázadó menekülése sikertelen.

Lényegi része a játéknak egy jókora földkupac. A rendező jelen előadásban is szereplő beregszászi társulatával már készített egy Tragédiát, lényegesen szűkösebb körülmények között, s azt egy földhalom uralta. Most a halom szintén hangsúlyos, de nem érteni, hogy miért nem vonul végig következetesen az előadáson. Felütéskor Éva és Ádám ezt ássa fel, majd ezt együtt mozdítani kapcsolódik hozzájuk az „emberiség” munkásruhás kórusa, és innen lépnek át közösen az emberiség történelmébe, jövőjébe. Aztán a kupac hol feltűnik egy színben, és remek teátrális pillanatokat eredményez, hol pedig hiányzik, és nem érteni, miért.
Hasonlóan billen időnként a színpadi iram, hullámzik a tömeg- és az intim jelenetek aránya. Ahol mi nézők nem jutunk egy színen belül kellően megerősített és kibontott bensőséges jelenethez, valahogy sérül a befogadás, követhetetlenebbé válnak a történések, elsikkad a mondanivaló, mert a szöveg elhangzik ugyan, de nincs fókuszálva, nincs mire irányítva. A görög, a római és a Tankréd-jelenet így cikázik el, kevésbé ingadozik a londoni szín és a falanszter, de ahol igazán sikerül egyensúlyban tartani az erőviszonyokat, az a két Kepler-jelenet és a közéjük ágyazott forradalmi szín. Itt minden dinamikus, világos és nagyszabású: Cserhalmi György vívódó Kepler-Ádámként csap össze az idealista Ádámmal, majd mindkettejüket sodorja tovább a forradalmi tömeg és az ördögi álom.
Kiegyensúlyozott viszont a színészi játék, erőteljes színészegyéniségek mozgatják a figurákat, ahogy ez régóta hagyomány a Szabadtéri Tragédia-előadásain. A három főszereplő érdekes háromszöget alkot. Trill Zsolt mozgékony és szenvedélyes Lucifer, ezernyi arccal és gyors érzelmi váltásokkal. Kígyószerűen simulékony, hűvös és entellektüel az egyik pillanatban, a következőben már tombol, lángoló, belső indulatok rázzák magánkívül, élvezet szemmel tartani ennyi színészi árnyalatot. Rátóti Zoltán Ádámja ehhez a sátáni gyorsasághoz mérten emberibb, „földhözragadtabb és lomhább” tempót diktál. Ádám vizsgál és lelkesül: még hisz, ezért is nő benne a csalódás és kiábrándultság színről-színre. Míg a két férfi vetélkedésében van valami csipetnyi pátosz, valami költői, addig Ónodi Eszter Éváját könnyed és profán pimaszság, természetes létezés, egyszerűen kimondott, hétköznapi igazság jellemzi, ami a rendezői koncepció szerint voltaképpen megoldja a darab problematikáját.
Vidnyánszky olvasatában Az ember tragédiája nem pesszimista utópia, hanem egyszerű fabula a mindennapok küzdelméről, ahol az embernek magára, illetve a közösségére kell számítania. Nincs misztikus ezotéria, a csoda hétköznapi és jelenvaló. Az előadás végén Éva egész egyszerűen bejelenti, hogy mi a helyzet, Ádám nagyszabású gondolatai pedig kénytelenek talajt fogni. Az Úr pedig egyszerűen lejön az emelvényéről, leteszi a glóriáját és elvegyül a többi munkaruhás szereplő között. A végső üzenetet Ádám, majd Éva maguk mondják ki önmaguknak, az Úr csak megerősíti a konklúziót.

Madách Imre: Az ember tragédiája
Díszlet- és jelmez: Alexander Belozub. Zenei rendező: Kéringer László. Koreográfus: Gemza Péter. Rendező és dramaturg: Vidnyánszky Attila.
Szereplők: Trill Zsolt, Rátóti Zoltán, Ónodi Eszter, Hobo, Cserhalmi György, Blaskó Péter, Gáspár Sándor, Szűcs Nelli, Tóth László, Varga József, Garai Nagy Tamás, Rácz József, Ferenczi Attila, Kacsur András, Vass Magdolna, Kacsur Andrea, Béres Ildikó, Kristán Attila, Mercs János, Mészáros Tibor, valamint a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház művészei és a
Szegedi Szabadtéri Játékok Énekkara és Statisztái.

Szegedi Szabadtéri Játékok, 2011. július 2.