…az utolsó zsámbéki színházi próbafolyamat emlékkiállítása fogadja a nézőt, „2061-ben”.

Az 1990-ben elhunyt Venyegyikt Jerofejev Moszkva-Petuski című regényének főhőse két csoportra osztja az emberiséget. Vannak köztudottan „szörnyen züllött emberek”, akik reggelente a nem eléggé korán nyitó csehó előtt toporogva pocsékul érzik magukat ebben a kijózanítóan rideg világban, míg kemény munka árán estére egészen feltöltekeznek reménnyel, energiával, ötletekkel, és valósággal szárnyalnak Petuski, avagy a mindenkori boldogság felé. Ha megfigyeljük az emberiség másik felének hátborzongató életmódját, ahogyan reggelente összekapják magukat, reménykednek egy szebb jövőben, míg estére kimerülten, fásultan és kiábrándultan néznek a sötétségbe, akkor a megítélés szempontjából egyszeriben egészen mellékes körülménynek tűnik, hogy a hajnalra hajszál híján üdvözült „szörnyen züllött” alakokat reggel már ugyanazon moszkvai talponálló előtt találjuk.
Ezt a fordított logikát követi Kárpáti Pál rendezése. A volt katonai rakétabázis hangárában az utolsó zsámbéki színházi próbafolyamat emlékkiállítása fogadja a nézőt, „2061-ben”. A megnyitóra írt szöveg valami homályos kataklizmát vázol fel az alkoholgőzös múltban (2011 szempontjából a jövőben), amikor is eltörölték a „kultúra” szót. Krétával a csupasz betonfalra írt, mintegy a kiállítás kísérőszövegeként szolgáló idézetek emlékeztetnek a Walpurgis-éj, avagy a kővendég léptei című Jerofejev-dráma soha el nem készült bemutatójának előkészületeire. Posztamenseken elnyűtt cipő, kétdecis üvegen egyensúlyozó kés, demizson és egyéb tárgyak, míg a földön valódi kis műalkotás – barna gyufásdobozokból kirakott sakktábla, rajta két öngyújtófigurával – emlékeztet a Jerofejev-mű egyik ominózus jelenetére, amelyben a farkasétvágyú ápolt a kórterem egyetlen sakk-készletének bábuit fölfalva, csak a fehér királynőnek kegyelmez meg, majd ürítés után megdicsőülten hozza az első feltámadt (és megmosott) sakkfigurát, egy második fehér királynőt… A 2061-es kiállítás a kijózanodás sehova sem tartó végpontjának felel meg, és a két részre osztott hangár másik helyiségének „mauzóleumában” visszafelé kezd majd pörögni az idő, egészen a reményteli múlt mámoráig. Közben pedig a feje tetejére állított rend szerint a „memento mori” reggelből „sose halunk meg” este lesz, a zenészek és színészek rituális lassúsággal színen felmázolt ráncai pedig végképp eltűnnek a „megfiatalodott”, izzadt arcokról. Ebben az emeletes ágyakkal zsúfolt, elmegyógyintézetet, bunkert és börtönt egyaránt idéző, vigasztalanul sivár sírboltban találkoznak az egykori színészek, akik az ágyakra telepedett, dramaturgiailag „képzelt” közönségnek mesélnek laza etűdöket bonyolult történetükből. A jövőt megjelenítve jelenünkre reflektáló, sci-fit idéző nyitány kliséje után üdítő a téma váratlan zenei megközelítése. Hamar világossá válik, hogy felesleges küzdeni a körben ülő közönség egy-egy csoportjának törvényszerűen minden helyzetben hátat fordító színészek szavainak elcsípéséért, az asszociációk laza kapcsolatára épülő narratív szerkezet egésszé kerekítéséért, a lineáris időbeliség eseményeinek rekonstruálásáért. Az egészen rövid párbeszédeket az erősödő zene hullámai újra és újra elmossák, a kivehető történettöredékek közhelyszerű szituációkat vázolnak. A bejátszott tér hol elmegyógyintézet, ahová az abnormális rendszer szempontjából deviáns, leépült, alkoholista értelmiségieket zárják, hol a diktatúrában üldözöttként tiltott, szemlesütött megalkuvóként tűrt vagy a hatalom hóhéraként támogatott művészek, néhai barátok találkozóhelye, hol pedig módosult tudatállapotban filozofálók virtuális valósága, a madárcsicsergős béke tanyája. De ezek legfeljebb hangulatok, még inkább zenei motívumok, az akusztikus kompozíció – inkább hívószavakkal, semmint valóban erős képiséggel megidézett – vizuális alakzatai. Ezt erősíti a három zenész részvétele a játékban és az egyik emeletes ágy felső szintjén térdelő rendező talán premierhez kötött, de mindenesetre látványos karmesteri tevékenysége.

Egger Géza és Sipos György / © theater.hu fotó – Ilovszky Béla

A megközelítés újdonságát semmivel sem csorbította volna a felvillantott, asszociatív motívumok vonatkozásrendszerének finomabb kidolgozása, egy sajátos, de a maga keretein belül logikus világ kirajzolása. E nélkül a nem eléggé feszes és pontos kompozíció unalmassá válik, a zenei élmény nem kárpótol a darab vontatottságáért. A darabkezdés közhelyessége és a kaotikus jelenetek idegensége miatt a néző hamar veszít az érdeklődéséből, amin Sipos György megindítóan szép énekhangja, Egger Géza alakításának sokszínűsége és Lábodi Ádám játékának intenzitása sem segít: ahogy a három színész a bódulat fokozatait járva robog Petuski felé, a közönség mintha Moszkva külvárosában vesztegelne. Pedig, bármennyire ismerős is a gyors egymásutánban vázolt alapszituációk többsége, eszmei magaslabda is akad bőven – egytől-egyig kihasználatlanul. A „mindennap ma van” gondolata például a halál élményének megtapasztalhatatlanságát, a tőle való félelem értelmetlenségét sugallja, ami remekül rímel a dorbézolók „egyszer élünk, sose halunk meg” filozófiájára – de a haláltematika sincs konzekvensen körüljárva.
Egyfelől kibontatlanok maradnak a lehetőségek, és a produkciót belengi az improvizációs műhelymunka légköre és kiforratlansága, másfelől viszont az előadás zeneisége, kompozícióként felfogott szerkezete egy képzőművészetre és zenére nyitott, a magyar színházi hagyományban szokatlan vonalat képviselő, reményteljes kísérlet az egyetemista művészek részéről.

A kővendég léptei (Kaposvári Egyetem Művészeti Kara)
Venyegyikt Jerofejev nyomán. Díszlet- és jelmez: Kalmár Bence. Festő: Kerner Miklós. Film: Révész Bálint. Konzultáns: Kárpáti Péter. Rendező: Kárpáti Pál. Szereplők: Egger Géza, Lábodi Ádám, Sipos György. Zene: Csizmás András – nagybőgő; Komjáti Áron – gitár; Szabó-Sípos Ágoston – ütőhangszerek, hegedű.

Zsámbéki Színházi Bázis, 2011. július 24.
FÜGE Produkció