...tulajdonképpen felemelték a gagyit, egyfajta magasabb minőséggé változtatva azt.

A három szereplő – korábban mindhárom meghalt a színen, némelyik többször is – az előadás legvégén, a taps közben zombiként hörögve bemutatja, milyen trükkökkel tudtak hányni, nyaktörés-hangot kiadni, hogyan működött a művér-kapszula, és hogy milyen földalatti alagút segítségével tudott az elvileg eltemetett ember mégis felbukkanni a színen egy perccel később. Ez a rövid jelenet fedi fel az előadás célját, lényegét, ez egyértelműsíti a műfajt azáltal, hogy a technikák leleplezésével a formára irányítja a figyelmet, a történet vagy a szöveg helyett a megvalósítás mikéntjére tolja a hangsúlyt.
Az elmúlt években Quentin Tarantino és Robert Rodriguez közreműködésével a moziban történt hasonló: a rendezők elővették a B-, vagy sokak szerint inkább Zs-kategóriás filmek sajátos kliséit, és ezek szándékos, tudatos használatával tulajdonképpen felemelték a gagyit, egyfajta magasabb minőséggé változtatva azt. A különbség az ilyen filmek között részben abban ragadható meg, hogy valamiféleképpen kiforgatják, idézőjelbe teszik-e az egyszerű kliséket (például az eredetinél még látványosabban gagyi-felhasználással vagy valamilyen más kikacsintással), avagy pusztán filmen kívüli elemekkel (a kontextussal, a hirdetéssel, a sajtókampánnyal, a rendezők nevének jó csengésével) formálják át a B-filmek megítélését, hogy az így létrejött filmeket azok is jónak tartsák, akik egyébként soha nem ülnének le a tévé elé éjjel egykor, hogy végignézzék egy machetével gyilkoló mexikói ex-rendőr véres bosszúhadjáratát.
A zsámbéki Ez most már az? esetében a kikacsintást éppen az jelenti, hogy nem filmet, hanem színházat látunk: ettől lesznek a B-filmekből egyszerűen lemásolt klisék nem botrányosan unalmasak, hanem kifejezetten viccesek. Bár az előadás olyan rövid, hogy ennél szinte már nem is lehetne rövidebb (bő háromnegyed óra), azért kérdés, hogy a filmekben használható hatásos látványelemek nélkül is kitart-e a kikacsintás hatása az utolsó percekig. Mert más csavar nem került a szerző nélküli, improvizációkból összeállt előadásba: három fiatal férfi előbb letesz egy hullát az erdőszélen, majd nekilát, hogy kiásson egy másikat, mert valamilyen kulcsot akarnak előkaparni a zsebéből. Közben pedig mindhárman megpróbálják eltenni láb alól egymást – többnyire látszólag sikerrel is járnak, ám ahogy az már a B-filmekben szokás, akit halottnak hisznek, általában nem az. És persze megjelenik a zsáner összes iskolapéldája: ha valaki jobbra néz, balról támadják meg, ha valaki zajokat hall az erdőből, és megkeresi a hang forrását, nyilván leütik a sötétben, ha valaki épp védtelenül vizel egy fánál, persze valaki előmászik egy bokor mögül, és így tovább.

Dankó István, Orosz Ákos és Hajduk Károly / Koncz Zsuzsa felvétele

Bár e színházi filmparódia minimális szövegének célja nyilvánvalóan éppen az, hogy a sok elhallgatással, balladai homállyal végig fenntartsa a suspense-t, a feszültséget, ám a történet még így nézve is túl zavaros, kidolgozatlan; az ideális az lenne, ha épp olyan kevés derülne ki a hullákról, a három szereplőről vagy a gyilkosságról, hogy a néző agya beinduljon és megpróbálja befoltozni a lyukacsos sztorit – ám itt annyira kevés derül ki, hogy egy biztos pont sincs a foltozás megkezdéséhez.
Az előadás ezzel együtt is szórakoztató. Egyrészt, mert a poénok hatásosak, a szövegek találók. Másrészt, mert jól működik az abszurd: már az előadás legelején feláll a zsákba húzott hulla, körülnéz, majd – ellentmondva a látszólagos realizmusnak – békésen elsétál. A helyszín és a „díszlet” teljesen természetes: a zsámbéki pusztaság egyik félreeső darabja, mindössze a három férfi autójának lámpájával megvilágítva. Harmadrészt, mert három kiváló színész játssza. Orosz Ákos már az előadás elején lenyűgöz: sírógörccsel tetézett pánikrohamban tör ki, s ezt olyan beleéléssel, olyan erős jelenléttel játssza, hogy az egy háromszor ilyen „komoly” előadásban is maradandó lenne. Ám a színészek erőssége a némajátékban lesz igazán látványos: ahogy hárman megesznek egy dinnyét anélkül, hogy a rágáson kívül bármi egyebet csinálnának, azzal mindhárman tökéletesen bemutatják karakterüket. Dankó Istvánon egy felvett keménység, a főnök szerepében való tetszelgés látszik, Hajduk Károly kiszámíthatatlanságában veszélyesnek, Orosz pedig zsigerien vagánynak tűnik – ezzel a sűrített jellemrajzzal úgy teszik izgalmassá a papírforma szerinti üresjáratot, ahogy annak idején Alföldi Róbert számolt meg egyesével 200 darab ecstasy tablettát a Shopping and fuckingban. Kovács Dániel rendező kétségkívül egyben tartja, fegyelmezetté teszi az előadást, ám korábbi rendezéseihez – főként a szintén Zsámbékon bemutatott Terecskéhez – képest ez a mostani kisebb ambíciókról árulkodik; a rendező kívülről nézve inkább tűnik egy előadással záruló workshop egyik egyenrangú résztvevőjének, mintsem felismerhető kézjegyű alkotónak.
Ahogy az újra elővett B-filmek megítélését is nagyban formálja a kontextus, úgy az Ez most már az?-ról alkotott véleményt is jobban befolyásolja a nézői várakozás, mintsem valamiféle objektív értékítélet: egyszerű és egyszeri viccnek jó, kikapcsolódásnak kétségkívül igényes, ám egy jó rendező soron következő, az életműbe szervesen illeszkedő színházi bemutatójának kevés.

Ez most már az? (A Szakkör bemutatója)
Rendező: Kovács Dániel. Látvány: Kovács Dániel. Dramaturg: Boronkay Soma. Rendezőasszisztens: Fejes Vera.
Szereplők: Dankó István, Hajduk Károly, Orosz Ákos

Zsámbéki Színházi Bázis, 2011. augusztus 12.

Facebook Comments