Mindenki szeretne, mondjuk így, szerelmezni…

Nemcsak az idő, de olykor az időjárás is megállhat. Amikor Zsámbékon, a Színházi Bázis ritkás, árnyas erdejében délután észrevétlenül megszűnik a budapesti hőguta, az ember úgy érzi, nézőként ugyanúgy átlényegül, mint a színész. Valami új, néhány óráig tartó időszámítás kezdődik vele is, amelyben a test is másként kezd el viselkedni – a közös test, ha szabad így fogalmazni. Egyszerű és magától értetődő, ráérős csábítás ez, aminek egy hosszú, szünet nélküli délutánon ki van téve a néző. Készségesen, első pillanattól magamról, saját világomról megfeledkezve irányítom rájuk, játszókra, természetre, katonai múzeumra a tekintetem, míg lassan be nem sötétedik, és akkor is még menetelünk kicsit a fennsík éjszakájában, hogy végül megnézhessük a pislákoló, majd kialvó fényeket, aztán magunkra maradunk a sötétben. A világ fellobbant néhány órára, és kialszik.

Természetben játszani mindig lenyűgöző, de gyakran érezhető a veszély: az örök díszlet könnyen legyűr bármit, amit ember alkot. Mégis ritkán látni, hogy ennyire magától értetődő a játék a természetben, mintha fáradságos kereséssel készült volna ide ez a Vízkereszt, kihívó alcímével: avagy elmentek ti a jó…
A pasztell, finoman színházias jelmezben, saruban felvonuló alakok lassú zenés menete a fák közé hívja a nézőt, szavak nélkül. Lassan odaérünk, szemlélődünk, helyet keresünk. A játékban, a lágy zenében nincs sietség, és ez lassan átragad a nézőre is. Mert egy világnak kell itt magát lassan megmutatnia, sorsok dőlnek és fonódnak, még nem is sejteni, milyen sok idő alatt. A játszók a nagy közös pokrócon zenélve, nem valami jelenetet adnak elő, hanem olyanok, mintha mindig is ott lettek volna: vándorolnak az erdőben, letelepszenek, zenélnek, pezsgőt kortyolnak, tájképet festenek, benne tehénnel. A természethez tartoznak, a fennsíkhoz, az erdő lakói. Így vándorolunk majd mi is helyszínről helyszínre, Orsino herceg árnyas udvarába (mely nem más, mint egy kis akácliget) vagy Olivia palotájába és elé.

Jelenet az előadásból / Ilovszky Béla felvétele – theater online

Néhány éve idős színészek játszotta Vízkeresztet láthattunk Gyulán, Silviu Purcărete rendezésében. Az előadásnak ott alapvetően melankolikus hangvétele volt. A melankólia most is jellemző az ábrándos, kiszámíthatatlan Orsinóra, mintha ez nem életkori kérdés volna. Annál is inkább, hisz itt csupa fiatal színész, kaposvári egyetemista játszik.

A lassúságot azonban éles váltások törik meg, ahogy az gyakran jellemző Mohácsi János dramaturgiájára. A természeti színpadon ugyanis sok szexuális energia várja, hogy kirobbanhasson. A partra vetülést, a hajótörést hatalmas műanyag dézsában való lubickolás testesíti meg. A meleg nyárban nemcsak üdítő látvány a pancsolás, komikus fuldoklás, de a jéghegyről érkező hírek viccesek, sőt, kívánatosak. Itt kezdődik el az előadás végig megtartott, dupla fenekű játéka: a nemek versenye, sőt, az egyneműek vicces, ám nagyon is jelenlévő szerelmi versengése. A dézsából a szétvált ikerpár fiú tagját, Sebastiant egy pár menti ki (bár majdnem megfullasztják), de közben inkább szexuális irányultságukkal, mint az életmentéssel vannak elfoglalva. A hölgy vízi mentős ruhát visel, és „fürdeni tilos” táblát emleget. A nem kívánatos szexuális szokások (értsd: homoszexualitás) és a nyers buzizás összes regisztere végigvonul a darabon. Ott, ahol szolga követ urat, nem valami hagyományos alá-fölérendeltség van, hanem tiszta vonzalom. Ha valaki magára maradna, mint ahogy Antonio tenné a darab utolsó perceiben, egy férfi, akinek hirtelen eszébe jut, hogy jó lesz ő még valamire, utánaszalad. Ahogy mondani szokták: az ember szerelmes lesz, aztán az illető vagy fiú, vagy lány. Illíria persze hetero erkölcsű ország, „hivatalos” közbeszédében a másfajta szexualitás nem kívánatos.
A darab központi dramaturgiai fordulata, az átöltözés, a fiú-lány ikerpár nemcseréje kisugárzik a darab minden szegletére. Mindenki szeretne, mondjuk így, szerelmezni, vagy legalábbis gerincre fektetni valakit. Az előadást a (gyakran nevetséges) szerelmi vágyak, de elsősorban a szexuális vonzalmak mozgatják. Ebben a fiatalok nagyon jók: testük készen áll csábításra és elcsábulásra.
A fiatal színészek magától értetődő, nyers, mai szöveget mondanak, tele olyan fordulatokkal, nyelvi eljárásokkal, humorral, melyeket jól ismerhet az, aki Mohácsi János darabjait nézi. Minden udvartartás egy karból is áll, Orsino emberei inkább zenélnek, Oliviáé inkább isznak és beszólogatnak egymásnak, majd nagy, pálinkagőzös, közösségi danolászásba kezdenek, trágár szólamokkal provokálnak. Zenéjük örömzene, mindenki játszik valamilyen hangszeren, az együtt zenélésben pedig gyönyörűen áramlik a közös erő, energia. Könnyedén léteznek együtt, egymással, egymás ellen – a közösségteremtésben kevés rendező olyan jó, mint a Mohácsi János. Néhány kiválóan humoros jelenet is lejátszódik, például amikor a szomorú, testvérét gyászoló Olivia magányába pillanthatunk be. A mély gyászban temetést néz, hogy szomorúságát még mélyebben átélhesse. Brezsnyev elvtársét.
Néhány kivételesen tehetséges fiatalt is láthatunk, s az előadás ügyel a pedagógia célokra is. Béli Ádám, Decsi Edit, Kiskamoni-Szalay Lilla, Porogi Ádám, Lovas Rozi, Lábodi Ádám emlékezetesek. A szerepváltások az előadás második felében megakasztják a forrón és nyugodtan hömpölygő-kibontakozó este természetes lávafolyamát. Bizonyára itt érvényesülnek a pedagógia célok, hogy tudniillik a hallgatóknak több lehetőség jusson, ám a játszók ilyenkor gyakran önmaguk korábbi ellentétét kezdik el megformálni, mire képesek belelépni második alakjukba (ezt teszi Kiskamoni-Szalay Lilla vagy a kiváló Lovas Rozi is).
Saját testünk (mellyel egy-másfél órát állhatunk egy fa alatt, mert szék nem jutott) kissé mégis jelez, szünetet szeretne. És engedünk is neki, picit kilépünk, majd gyorsan vissza. Nem kell, nem is lehetne szünet. A világot nem lehet megállítani, ha egyszer történik.
Az előadás hosszabb vonulással ér véget, mint amilyennel kezdődött, minden fény kihuny, elszáll, a játszók visszavonulnak oda, ahonnan vétettek, minden kialszik, eltűnik. Sokat kaptunk mégis.

William Shakespeare: Vízkereszt, avagy elmentek ti a jó… (Kaposvári Egyetem Művészeti Kar)
Jelmez: a MOME II-III. évfolyamos hallgatói. Zeneszerző: Formán Bálint, Kovács Márton. Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Béli Ádám, Boros Anna, Decsi Edit, Formán Bálint, Kárpáti Pál, Keresztény Tamás, Kiskamoni-Szalay Lilla, Lábodi Ádám, Lovas Rozi, Porogi Ádám, Váncsa Gábor, Vitányi Juhász István (a kaposvári V. évfolyamos színészosztály tagjai), továbbá Mohácsi Norbert (IV. évfolyam).

Zsámbéki Színházi Bázis, 2011. augusztus 25.