…a szekszárdi német színház június elején miniévadot szokott tartani, amikor is két-három nap alatt eljátssza az összes produkcióját.

Nem szándékozom Ádámtól és Évától kezdeni a Magyarországi Német Színház idei évadáról szóló beszámolót, de azért futólag hadd pillantsak vissza egy kedves, múltbeli nekibuzdulásra. Tudniillik a honfoglalás ezredik évéhez közeledve Szekszárd nagyközségben ficeregni kezdtek a színpártolók. Egyesületet alapítottak, majd 1889-ben már hangzatosan kinyilvánították: kívánatosnak vélik, hogy egy nagyvendéglő díszterme legyen olyan helyiség, hol színi és egyéb, közművelődést előmozdító előadások tarthatóak. Ötvenéves futamidejű hitelből felépült hát az új Szegszárd Szálló, amelynek nagyterme a város színházaként debütált. A bérlők szigorú feltételek mellett vehették birtokba a vendégfogadót, például kötelesek voltak valódi jó minőségű szekszárdi vörösbort tartani, s más vörösbort nem mérhettek ki. Lehetséges, hogy műsorpolitikai követelmények is akadtak. Az 1893. július 6-i ünnepélyes avatáson mindenesetre Jászai Mari is fellépett a Lechner Ödön tervezte épület négyszáz férőhelyes színháztermében. A ház ma is áll a Garay téren, szemben Szekszárd mostani egyetlen színházával, amely történetesen német nyelven játszik. A Magyarországi Német Színház az egykori Világ mozgófilmszínházban talált otthonra 1994-ben. Akkor már bő tíz éve működött a szekszárdi Deutsche Bühne. Eleinte verses esteket kínált a németül értő közönségnek. Az első „szabályos” premier Arthur Schnitzler Anatolja volt 1984-ben Iglódi István rendezésében. Öt vezetői korszakon, szezononként három-öt bemutatón keresztül vezetett az út a jelenlegi érához, amelyet Frank Ildikó színésznő direktori működése fémjelez 2004 óta.

A nagybőgő. Florin Gabriel Ionescu felvétele

A Magyarországi Német Színház egy kis személyzetű – nyolcfős művészi állományt és harminc munkatársat alkalmazó – picinyke repertoárszínház. (2003-ban még csak három állandó színészt mondhatott magáénak.) Működési költségeinek 20-20 százalékát a Tolna megyei önkormányzat és a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata fedezi – bár a megye most elvont néhány milliót -, a többit a központi költségvetés finanszírozza. Érdekes módon Szekszárd városa nem nyújt anyagi támogatást, és bár az ember feltételezné, németországi források sincsenek. Az épületben éppen felújítás folyik – akárcsak a Babits Mihály Művelődési Házban, amelyben a színház 1994-ig játszott. A mostani, Garay téri otthonuk kissé lelakott, de csinos, enyhén szecessziós díszítésű színházterem. (Kék-zöld mintázata halkan visszaköszön a Nemzeti Színházénak. Pontosabban odaköszön.) A kényelmes, jól emelkedő nézőtér nyolcvan főt képes befogadni. Meg is telik szinte mindig – elöl általában diákok ülnek, németül tanulók, hátul pedig idős emberek, akik még értik a nyelvet. Alkalmanként szinkrontolmács-berendezés is rendelkezésre áll.

A színház – mivel egykor mozi volt itt – igen szerény adottságokkal bír. Például a hátsó színpad egyik felébe pechesen beleépült a lépcsőház. Annál sokkal több lehetőséget nemigen kínál a tér, mint hogy az előadáskezdéshez beállítsanak pár díszletfalat. A változás általában néhány bútor szorgos, kétkezi ki-be hordását jelenti. Ebből annyi előny kétségkívül származik, hogy hosszadalmasabb díszletépítések nélkül követhetik egymást a produkciók, ha egy évben egyszer arra van szükség. Márpedig a szekszárdi Német Színház június elején miniévadot szokott tartani, amikor is két-három nap alatt eljátssza az összes produkcióját. S nemcsak a szezon havi tizenöt-húsz előadására jut közönség, hanem a miniévad délelőtti-délutáni-esti szeánszaira is.

Hit, remény, szeretet. Florin Gabriel Ionescu felvétele

Idén a szekszárdiak nyolc darabot vittek közönség elé. Egy közülük gyerekeknek szólt – ez a hagyományos műsortervi eljárás: korábban volt már Batzlibutzlitól (az erdei koboldtól) Schüschüig (a sárkányig) mindenféle gyermekmulatság. Az idei Oszkár tojást rak (Roswitha Zauner zenés mesejátéka) kedves, színes, harsány célprodukció. A klasszikus kommersz szerepét tölti be az 2010/2011-es évadban a Mirandolina-bemutató, amely mind formájában-stílusában, mind tartalmában a leegyszerűsített szórakoztatást szolgálja. (Meglepően és feltűnően rövidek egyébként az évad előadásai: úgy tűnik, minden művet húzásnak vetettek alá. Ez feltehetőleg az esetenkénti rendezői szándék eredménye, mert a társulat dramaturggal nem rendelkezik, és szinte egyetlen produkció színlapja sem tüntet fel dramaturgiai munkát elvégző személyt.) A Mirandolina-előadás ambíciótlansága, kedélyes semmiség jellege annyiból talán meglepő, hogy Britta Schreiber rendezte, aki Berlinben Thomas Ostermeier asszisztenseként tanult és dolgozott. E munkája azonban legfeljebb jóindulatú elnézésre buzdítja a tájékozódás kezdetén tartó érdeklődőt. Akiben enyhe aggodalmat és ijedelmet kelt a produkción átsütő anyagi és szakmai szegényesség. (Fehér, műanyag kerti székek. Egészen amatőr hangon megszólaló, kontrollálatlan szereplő.) Ugyanakkor ez a humorban is alacsony szinten maradó Mirandolina-produkció az, amelyben a legdirektebb módon kifejeződik a Német Színház sajátos többnyelvűsége és ebből fakadó multikulturalitása. A mostani társulat ugyanis különleges összetételű. Korábbi korszakaiban a Deutsche Bühne előszeretettel merített németül beszélő színészeket a magyar színházi szakmából. Szép feladatokat teljesítettek itt a szakma olyan jelesei, mint Schubert Éva, Gera Zoltán vagy Mécs Károly. Azután dolgoztak ebben színházban a középnemzedék szabad kapacitással rendelkező, megbízható tagjai, Lengyel Ferenctől Bregyán Péterig, valamint máshol feladathoz egyáltalán nem jutó színészek is. Ma viszont egyetlen olyan színész sem látható Szekszárdon, akit a magyarországi színháznéző máshonnan is ismerhetne. A szekszárdi színészek vagy Németországból érkeztek, vagy Romániából, a temesvári német színház felől. Nem függetlenül, hanem nagyon is függően attól, hogy az igazgatónő, Frank Ildikó maga is ott tanult és dolgozott, s Florian Gabriel Ionescu személyében színész-rendező férjét is onnan hozta magával, további kötődésekkel és művészi alkotókapcsolatokkal együtt. Ez szerencsés esetben egyfajta sajátos elegyét és kölcsönös egymásra hatását eredményezheti magyar, német és román színháznak, eszménynek, felfogásnak. Optimális esetben ez az út egészen az európaiságig vezethet.

Művészet. Florin Gabriel Ionescu felvétele

De visszatérve a műsortervhez, a „modern kommerszet” Dan Goggin Apácák című musicalje képviseli. A meglehetősen szerény értékű zenés mű rokonszenvesen, „kamarásítva” kel életre a színpadon: egy szál zongora kíséretével, öt virgonc apácaszereplő előadásában, a nagy tapasztalatú énekesnő-színésznő, Iván Ildikó főnökasszonyi vezényletével. Lotz Kata, Frank Ildikó, Lena Stamm és Pitz Melinda a társai. Ugyancsak szűkített verziónak mondható az a kétszemélyes színjáték, amely Ödön von Horváth Hit, remény, szeretet című drámájából készült. A Verena Koch által átdolgozott és rendezett darabka beavató jellegű, iskolákba viszik a játszók, s egy-egy ponton kissé drasztikusan oktrojálják rá a nézőkre. (Divat ez, úgy látszik, helyi divat is: majd minden előadásban kimennek-kijátszanak a szereplők a nézőtérre.) A produkció valamelyest képet ad az eredeti műről, s még inkább a két színészről: az átlagos külsejű, ám a színpadon egyszeriben kivirágzó, felfénylő Lena Stammról és a jó adottságokkal rendelkező ifjú férfi színészről, Solymár Dánielről. (Van benne egy kicsi Pierce Brosnanból.)
Az idei szekszárdi repertoár további négy darabja kortárs szerzők műve. Három közülük német, egy pedig Yasmina Reza. Patrick Süskind A nagybőgője, monodráma lévén, kissé kívül esik a társulati munkán. Temesvári vendég, az ottani német színház tagja, Georg Peetz adja elő Mihai Constantin Ranin rendezésében. Az egyszemélyes produkció jeles szakbizonyítvány: precíz, érzékeny, végig folyamatos figyelmet keltő színészi teljesítmény a világos szemű, tüsihajú, szikár alkatú, németesen fegyelmezett színésztől. Beszéd, intonáció, hang, dinamika, mozgás kifogástalanul profi. Ugyanakkor épp ezen az előadásán tapasztalunk először (és utoljára) némi idétlen viháncolást a diákközönségtől. Peetz emiatt csúnyán néz a tapsnál, ami mindig kicsit ambivalens megnyilvánulás, mert azt is éri, aki nem viháncolt idétlenül.
A szekszárdi színház komoly munkájának ékes bizonysága Marius von Mayenburg A csúnya, Roland Schimmelpfennig Nő a múltból és Yasmina Reza Művészet című művének bemutatója. A csúnyát a címszereplő Tom Pilath sajnálatos és súlyos megbetegedése miatt csak DVD-ről volt mód megnézni a miniévad keretében. Megállapítható a felvétel láttán, hogy a rendező Stefan Iordanescu-Fogarasi fogékonynak bizonyult Mayenburg hűvös, analitikus drámai konstrukciójára, Tom Pilath pedig pontos érzékenységgel kísérte végig különös sorsán a főhőst.

Apácák. Florin Gabriel Ionescu felvétele

A Művészet és a Nő a múltból a színház korlátozott technikai képességei ellenére vizuális élménnyel is szolgál. A Művészet-előadásnak az a képe, amikor a Serge különös festményvásárlását tárgyaló Marc és Yvan egy himbálózó lámpa imbolygó fényében pingpongozva adogatják egymásnak a labdát és a mondatokat – emlékezetesebb, mint hat másik. A Művészetben Florin Gabriel Ionescu a társulat két jellegzetes figuráját játszatja. A magas, kopaszodó, x lábú, „béna pasas” karakterben jeles Matthias Patzeltet, akit konkrétan bohócruhába is öltöztet, így segítve színészét túllőni a célon. A német Patzelt a Mirandolinában Forlipopolit, a gyerekdarabban a Kutyát játssza nem feltűnő becsvággyal, és a Nő a múltban tétova-gyáva Férj-szerepében mutatja a legjobb formát. A Művészet Marcját a román Andrei Hansel formálja meg: laza alkatú, markáns fejű, intellektuális típusú színész. A Mirandolinában egy cinikus értelmiségi meggyőző csömörével ódzkodik a fogadóskisasszonytól, a gyerekdarabban humort mozgósít, A csúnyában élesen karakterizálja a sebészprofesszort. Nála többet, szerteágazóbb feladatot csak Solymár Dániel kapott, aki öt bemutatóban vett részt, ráadásnak a miniévadban beugrott a Művészetbe, Serge szerepébe, és tisztesen abszolválta. (Nem könnyítette meg az aznapi fellépők dolgát, hogy bejelentkezett nézőnek az épp Szekszárdon tartózkodó köztársasági elnök felesége. S mivel nem kívánt hosszabb időt tölteni az előadáson, ezért előre kérte, hogy ezúttal a játszók vagy végezzenek ötven perc alatt a Művészettel, vagy tartsanak szünetet az egyrészes előadásban. Az utóbbit tették.)

Mirandolina. Florian Ibrügger felvétele

A Nő a múltból, a romániai Szabó K. István kompakt rendezése a szekszárdiak reprezentatív produkciója. Ezt jelzi, hogy evvel vettek részt a Thália Színházban a Rivalda Fesztiválon, ahol az évad végén a társulatot elhagyó, Németországba visszatérő Lena Stamm elnyerte a szakmai zsűritől a legjobb női mellékszereplő díját. Szintén ő kapta „Az évad színésze” díjat, amelyet a miniévad végeztével ítélt oda a társulat és a szakmai zsűri. Ugyancsak méltányolható a Nő a múltból többi résztvevője, például Frank Ildikó, akiből a Mirandolina címszerepében csupán annyi látszott, hogy kecses, sikkes, bájos színésznő, itt viszont Romyként mélyebb és bensőségesebb tartalmakat is sugall. Szépen simul a három főszereplő, Patzelt, Stamm és Frank összehangolt játékához Solymár Dániel Andreasa és a finom, bánatos naivának ható Pitz Melinda Tinája. Ráadásul Bagoly Zsuzsanna díszlet- és jelmeztervezőnek sikerült meglepetésekre és váltásokra képes színpadképet varázsolnia.

Az utóbbi produkciók láttán bizakodóan állapíthatjuk meg, hogy a szekszárdi színháztól nem idegen az igényes szakmai munka. Akár integrálódik valamelyest a Deutsche Bühne a magyar színházi életbe – mondjuk, olyanformán, hogy számottevő magyar rendezőket tud dolgozni hívni és fogadni -, akár megmarad a román-német alkotói vonulatnál, mindenképpen lehet jövője, amennyiben lesz jövője.