…eszement káoszba süllyed az életszerű és a színházszerű.

Nagy művek árnyékában nagy mű ez a Verdi (illetve a szövegkönyvírók) által többször átdolgozott, a zeneszerző korszakainak lenyomatát magán viselő, részint freskószerű, részint a címszereplő karakterét érzékenyen árnyaló opera. Dramaturgiailag botladozik, de zeneileg szárnyal. Ha a Simon Boccanegráról beszélünk, nehéz elkerülni az olyan szavakat, mint nemes érzelmek, emelkedettség, spiritualitás és legfőképp ethosz. Egyetlen szereplő, Paolo Albiani – a cselekmény rossz szelleme – kivételével előbb-utóbb mindenkiben eluralkodik a jó, még a bosszúállóban is, de teljes fényével a meghasonlott Boccanegra emberi minőségét ragyogja át. Tragikus sorsú szerelmes, szerencsétlen apa, ellentétes hatalmi érdekek között egyensúlyozó politikus, akinek a Genovai Köztársaság dózséjaként eltöltött negyed százados szolgálatát mindvégig beárnyékolja a lelki bánat és magány. A zenei tablók közé zárt, vergődő hős lélektani piktogramja Verdi legszebb, legkifinomultabb teljesítményei közé tartozik.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Az Operaház teljesítményére nehéz szavakat alkotni. A darab színpadra állítására egy olyan rendezőt hívtak meg, vészterhes és végzetteljes működését díszlet- és jelmeztervezői feladatkörrel is súlyosbítva, aki szemmel láthatóan nincs tisztában azzal, hogy mit művel. (Azok sem, akik a makettet jóváhagyták.) Operarendezésekről szólván, jó esetben a koncepcióról lehet vitatkozni. Ízlésről, szemléletről, színházfelfogásról. Ivan Stefanutti esetében ez lehetetlen, ő egyszerűen nem ért ahhoz, amit csinál. Szakmai dilettáns. Nincs értelme megkérdezni, minek kell létrehozni a hatvan-nyolcvan évvel ezelőtti operajátszás paródiáját – létre lehetne, ha átlátható és minőségileg igazolt direkt szándék volna -, mert amit a kontár olasz a színpadra kotyvaszt, azt komolyan gondolja, viszont működésképtelen. Nem lehet benne játszani. Mondjuk, van egy librettó által előírt egyszerű feladat. Boccanegra belép a palotába, amelynek a kapuját nyitva találja, majd dúltan kirohan, mert a szerelmesét holtan lelte odabent. Ez Stefanuttinál úgy történik, hogy a baritonista kimegy egy kulissza mögött a színpadról, három kopogás hallatszik, visszatér elénekelni, hogy hoppá, nyitva az ajtó, újra kimegy (azaz nyilván bemegy), és újra visszajön a takarásból lamentálni. A második felvonásban ahhoz, hogy a nép betörjön a szenátusba, felhúznak egy tornyocskákból álló (illetve billegő) kulisszaelemet, amely aztán kényelmes utat enged a meglepetéstől megkövült, a továbbiakban kiegyenesített kaszával-kapával-furkósbottal toporgó, szerencsétlenül statikus kórusnak. (A kép egy régi Don Carlos-előadásra emlékeztet, de Mikó Andrásnak volt hozzá kézügyessége.)

Sem a realizmus, sem a stilizáltság szintjén nincs megoldva semmilyen helyzet. Nem is lehet, mert 1. nincs színpadi tér, 2. nincs értelmezve a darab, 3. Ivan Stefanutti nem tud rendezni. Vaskos, özönvíz előtti operai kulisszák vannak stílustalan zsúfoltságban összegányolva, boltívek, szobrok, oszlopok – ha hozzájuk érnek, kileng a robusztus díszletelem -, ráadásul az egész valamilyen akadémikus vagy romantikus festői stílust imitál. Haragvó tenger van föstve a zenében csöndesen csillámló víztükör tündéri éjszakája és hajnala mögé, két monumentális, csuklyás szoboralak feketéllik színenként a helyét változtatva (nyilván szimbolice), nincs kint és bent, a festett tenger elé hátsó kortinát húznak, a szenátus a fekete semmiben ülésezik, eszement káoszba süllyed az életszerű és a színházszerű. Egyetlen szituáció sincs elhelyezve, Fiesco a legvégén a rendezői bal portálnál félszegen kifordulva az ügyelőnek jelenti a címszereplő halálát.Többeknek nyilván az eleven gyíkokból és sellőkből álló őslénytani múzeumi különítmény bántja – finoman szólva – a csőrét, ahogy sötéten settenkednek, ernyedten enyelegnek mint holmi mitikus, mesei vagy a cselekmény rejtett horrorját, fatalitását, lidércnyomását szimbolizáló szörnyek, akik a díszletezők szerepét is betöltik, és végül puha sírhelyül szolgálnak a karjukba haldokló Boccanegrának, de ez a legkevesebb, az ilyesmit a legkönnyebb elintézni mint a szimpla hülyeség kategóriájába tartozó mozzanatot. Nem ettől nevetséges az egész, és ez legalább szórakoztató.

Ami azt illeti, a zenekar összeszedte magát a Ravel-Bartók fiaskó után, különösebb hibák nélkül, kottahűen, helyenként kifejezetten plasztikusan játszik, bár a nagyobb zenei folyamatok nem mindig bontakoznak ki a kis formákból, és Győriványi Ráth György katonás derbsége most is érvényesül, igaz, kevésbé, mint rendesen. A szereplőknek csak a szorosan vett vokális teljesítménye értékelhető, amennyiben mindannyian kieresztett hanggal énekelnek, nem lehet mondani, hogy spórolnánk a hangerővel és a dinamikával, bármennyire üdvös lenne is. A legszebb hang birtokosa a Fiescót éneklő Giacomo Prestia, minden regiszterben átható és zengő basszus, különösen a mélységei irigylésre méltóak. A címszereplő Alexandru Agachénak híres szerepe Boccanegra, egy épp húszéves Covent Garden-felvételhez képest ugyan valamelyest romlott a hangminősége, a belső intenzitást hangerővel pótolja, amitől eltűntek az árnyalatok, szinte semmi sem maradt a figura spiritualitásából, a Békedalt egy despota énekli, nem egy mélyen megrendült, etikus lény, de hát ahhoz, hogy másképp legyen, rendező és karmester kellett volna, és a zárójelenetre így is visszaperel valamit a zaklatott figura végső megbékélése előtti lírai, esendő vonásaiból. Alik Abdukayumov harmadikként csatlakozik a sötét színezetű hangkarakterek erősen forszírozott énekléssel fellépő triójához. Pataki Adorján teherbíró, kissé sprőd tenorja sokszor feszít, de azért az énekesben van fantázia. Lukács Gyöngyiben valaha volt, de mára annyira otrombán énekel, hogy sürgősen énektanárra és korrepetitorra lenne szüksége. Amelia Grimaldi különben sem az ő szerepe, hiába drámai szoprán, de tele van lírai finomságokkal, amelyekre kegyetlenül ráerősít bősz fortissimo magasságokkal és mesterkélt mellhangokkal, az érzékeny nőalakból eltűnik minden gyöngédség, kellem és poézis, s marad egy Lady Macbeth, aki csak magára figyel a színpadon, nagyasszonyi önzéssel folyton a középpontba akar kerülni, és nem tűr meg maga mellett partnert.

Mindezért nemcsak ő hibáztatható. Abban az operai ágálásban, amely a színpadon folyik a rétegesen öltöztetett, ódivatú olasz kacagányokba, szőrökbe, bőrökbe csomagolt, vendéghajak, bajszok, szakállak, copfok segítségével arctalanná, személytelenné maszkírozott – ha paradoxon is: emberi mivoltukból kivetkőztetett – szereplőkkel, nem lehet egyszerűen, természetesen, lélektanilag hitelesen viselkedni. Ötven-hatvan évvel ezelőtti átlagos operaszínpadokon nyújtogatták egymás felé a karjukat a szereplők ekkora távolságból, ilyen üresen és teátrálisan. Apát a lánya flegmán elfordulva, egyedül hagyja meghalni, hadd hulljon a szörnyek karjába, mert az olyan szép és szimbolikus.

Épp csak elkezdődött a szörnyek évada. Vajon mi jöhet még? Lehet még ennél is kevésbé érteni a Magyar Állami Operaházban az operához?

Ahogy Albiani mondja a harmadik felvonásban körülnézve: „Orribile.” (Borzalom.) És milyen igaza van.

Verdi: Simon Boccanegra

Szövegírók: Francesco Maria, Piave, Arrigo Boito. Karmester: Győriványi Ráth György. Világítástervező: Claudio Schmid. Karigazgató: Szabó Sipos Máté. Rendező, díszlet- és jelmeztervező: Ivan Stefanutti.

Szereplők: Alexandru Agache, Lukács Gyöngyi, Giacomo Prestia, Alik Abdukayumov, Pataki Adorján, Bakonyi Marcell, Roska Dániel, Sánta Jolán.

Magyar Állami Operaház, 2011. október 1.