Blanche magyart tanít egy amerikai kisváros középiskolájában.

A vágy villamosa 1962-es Madách színházi bemutatója revelációnak számított. Egyrészt minden amerikanizmusával együtt is újdonságnak hatott a poszt-csehovi dráma, másrészt Vámos László (a Hamletjével egy évben készült) rendezése, Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Avar István és Vass Éva játéka az akkori realista színjátszás egyik csúcsteljesítménye volt. Aztán a darabot sok más előadásban és filmfeldolgozásban is láthattuk, de a mű értéke – ebből következően az interpretációk érvényessége is – az idő előrehaladtával egyre viszonylagosabbá vált.

Az utóbbi évtizedekben csak olyan produkciókra emlékszem, amelyet – mintegy jutalomjátékként – egy-egy érett korba lépő színésznő kedvéért mutattak be. A jutalomjátékok azonban ritkán hordoznak jelentős felismeréseket darabról, szerepről, valóságról. A Radnóti Színház bemutatója ebben az értelemben nem jutalomjáték, bár a központi figura ezúttal is – sőt, az átdolgozás nyomán még inkább – Blanche.
A darabot újrafordították, de helyesebb, ha azt mondom: Ambrus Mária és Zsótér Sándor új szöveget írt. A cselekményt lecsupaszították a négy főszereplő közötti kapcsolatra, a textust megszabadították az Amerika-feelingtől, megtartották a helyszínre, New Orleans-ra vonatkozó utalásokat, de számos nyelvi eszközzel el is bizonytalanították, hogy hol és mikor játszódik a színpadi történet (például Blanche – a közönség derültségére – magyart tanít egy amerikai kisváros középiskolájában), az alakok pszichés zavarát többek között a szinonimákat halmozó beszédmóddal is érzékeltetik stb.
Ambrus Mára díszlete is a meghatározhatatlanságot sugallja. Kétszintes zárt teret tervezett, amelyben nincs kint és bent. A felső színt ablaka alatti falon látható két klímadoboz, az oldalsó téglafalak és a körbefutó ereszcsatorna azt sugallja, hogy a középső játéktér egy zárt belső terasz, ugyanakkor ez a tér lakásbelső is, hiszen itt helyezkedik el egy zongora alakú, óriási láda, amely egyszerre fekvőhely, az egyetlen ülőhely, Blanche „birodalma”, utazóládája, öltözőszekrénye, de ebből kerül elő Kowalski ünnepi selyem pizsamája is. Ez a tér az áttetsző üvegfalával, a két szintet összekötő vaslépcsőjével, ablakával különböző nézőpontokat és képkivágatokat biztosít az egyes jelenetekhez. A térhasználat és Tallér Zsófi jazzes hangzású zongora vagy harmonika zenéje pontosan érzékelteti azt is, hogy mi az, ami Blanche képzelgéseiben vagy vízióiban játszódik le (Mexikói asszony, Pénzbeszedő megjelenése), s mi az, ami valóság, vagy annak Blanche nézőpontjából láttatott kivetülése.

Martin Márta, Schneider Zoltán és Kováts Adél / Koncz Zsuzsa felvétele

Hiszen itt minden történést Blanche szemszögéből látunk, élünk át. Kováts Adél Blanche-a nem különc vagy bomlott agyú nő, hanem olyan ember, akinek úgy alakult a sorsa, hogy érzéseivel, gondolataival, létezésével kirí a többiek közül, és másságát a többség nem fogadja el. Az a többség, amelynek tagjai más-más módon, de valamiben szintén eltérnek az átlagtól. Zsótér a dráma tragikus magját erősíti fel, amikor e négy, kisebb-nagyobb mértékben „sérült”, érzékeny lelkű ember közötti találkozás és megértés lehetetlenségét állítja az előadás középpontjába.

Ezúttal nem egy ember tragédiáját látjuk, hanem négyét. Nem egy hajdanvolt, eszményített kor értékeinek végleges elpusztulása áll szemben a jelen realitásával, hanem – a külvilág szinte teljes kizárásával – négy életsors reménytelensége és kilátástalansága fogalmazódik meg.
Mindez egyértelműen kifejeződik a rendezői megvalósításban és maradéktalanul Kováts Adél és Schneider Zoltán játékában. Kováts Adél Blanche-a nem hervadó szépségű, a fiatalság illúzióját kergető, szimplán öncsalásban és hazugságokban élő nő, hanem a múltjával, a démonaival harcoló, a jelen riasztó realitásából menekülő, bizalmatlan, rettegő, a valósággal szembenézni képtelen, a kiút reményét felvillantó helyzetét felvállalni nem merő, nem tudó asszony. A színésznő a bonyolult szerep minden regiszterét megszólaltatja, a legszebben és legösszetettebben a Blanche-Mitch-jelenetekben. Schneider Zoltánt végre nem olyan szerepben látjuk, amelyre elsősorban alkata miatt választják. Itt sem elhanyagolható szempont a Kováts Adél törékenysége és Schneider robusztussága közötti ellentét, de ezúttal a színész lehetőséget kap arra, hogy Blanche-éhoz hasonló, komplex figurát teremtsen, s ezzel a lehetőséggel Schneider nagyszerűen él is. A kettejük közötti jelenetek a klasszikus értelemben vett realista játékmód magasiskoláját jelentik, ugyanakkor annak meghaladását is. Bravúrosak azok a pillanatok, amikor a szerepből kibújik a színész, és például lazán, nem „figurából”, hanem „civilként” ugranak le a felső szintről, gurulnak le részegen.
Sajnálatos, hogy az előadásnak nincs Kowalskija. Csányi Sándor – ki tudja hányadik macsó-szerepében – a bevált eszközeivel operál, beszéde érthetetlen, s adós marad Stanley alakjának összetettségével, drámájával. A Stanley-figura megoldatlansága némileg Petrik Andrea alakítására is kihat, ő mégis képes felvillantani Stellának a nővére és a férje, illetve az általuk képviselt eszmények és lehetőségek közötti kényszerű választásból adódó belső konfliktusát.

Tennessee Williams: Vágyvillamos
Fordította: Ambrus Mária és Zsótér Sándor. Dramaturg: Ungár Júlia. Díszlet: Ambrus Mária. Világítás: Baumgartner Sándor. Jelmez: Benedek Mari. Zene: Tallér Zsófia. A rendező munkatársa: Balák Margit. Rendező: Zsótér Sándor.
Szereplők: Kováts Adél, Csányi Sándor, Petrik Andrea, Schneider Zoltán, Wéber Kata, Martin Márta, Formán Bálint e. h.

Radnóti Színház, 2011. október 16.