Az egészben az energiák áramoltatása a legfontosabb.

– A premieren a meghajlásnál úgy láttam: igen fáradt vagy, de nagyon boldog…
– Mindkettő a megfelelő arányban. Azért ez nagy munka volt. Örömteli, de nagyon nehéz. Persze nem kellett volna feltétlenül nehéznek lennie, mert Sanyival csodálatos dolgozni, de nekem voltak magammal meneteim…
– Zsótér Sándor az eddig ismertektől igencsak eltérő Blanche DuBois-felfogást vitt színpadra…
– Teljesen új fordításban játszhattuk, szikár, mai lett a szöveg, és ez nagyon segítette a karakterépítést. Zsótér teljesen szembefordult Blanche színpadi és filmes hagyományaival, nála Blanche nem rebbenékeny, nem az első pillanattól láthatóan szétesett nő.
– Azt mondják, Zsótér keményen ragaszkodik az elképzeléseihez, az ő koncepcióját kell megvalósítani, ezért szigorú is a színészekkel. Ez így van?
– Igen. A Vágyvillamos például egy nagyon túlbeszélt darab, Blanche-nak rengeteg szövege van. Sanyinak minden mondatról, szóról, hangsúlyról van elképzelése, értelmezése. De én nemcsak vele, hanem általában mindenkivel nagyon nyitott vagyok, nem is az én színházam az, amelyben csak az a lényeg, hogy én jó legyek. Minden vágyam, hogy színházat csináljunk, és színházat akkor tudsz csinálni, ha az egy egységes egész, amelynek a rendező a karmestere. A néző is ezáltal juthat teljes élményhez.
– Ezek szerint abszolút rendezőpárti vagy?
– Igen. Teljes nyitottsággal alávetem magam a koncepciónak. De emellett most is voltak olyan helyzetek, amikor a Sanyi azt mondta, hogy most gyere, te gyere, mondd el, mit gondolsz. Én meg mondtam, hogy jó, jó, de még nem tartok ott. Az ember egy szerepben fokozatosan kerül birtokon belülre, amiért bizony keményen dolgozni kell. Hogy mikor jön az a kattanás, amikor – hogy Sándort idézzem – a szerep eléri a lényed belső magját, amitől aztán már minden olyan magától érthetővé válik, az nagyon változó. Ezt hívhatjuk kegyelmi állapotnak.
– Készen lett a szerep a premierre?

Koncz Zsuzsa felvétele

– Kész? Nincs ilyen. Ez a szó ellentétes a színház lényegével. Sohasem erre törekszem. A lényeg az út (hogy jó úton haladj) és a személyesség. A játékmód, amit ennél az előadásnál nem neveznék formának, mert maga a tartalom, akkor működik igazán jól, ha már teljesen önfeledten lubickolok benne. Érdekes módon ez először az érzelmileg sokkal nehezebb második felvonásban született meg, és most onnan próbálom visszafelé gombolyítani a szerepet.

– Beszél Zsótér a próbafolyamatban az előadás egészéről, esetleg a mondanivalójáról, az üzenetéről vagy a többletről, amit ő szándékozik hozzátenni?
– A vágy villamosa filmen vagy színházban általában arról szól, hogy egy nagy színésznő csillogtathatja a tehetségét, megvillanthatja a technikai tudását. Sanyit nem ez érdekli. Blanche nála nagyon ambivalens karakter, hóhér és áldozat, alfája és ómegája mindennek. Érzékeny, deklasszálódott, rettenetes dolgokon ment keresztül, de másrészről borzalmasan egoista, ahol megjelenik, szabályosan szétrohaszt maga körül mindent. E kettősség szerintem valahogy mély keresztmetszete annak, ahogyan élünk.
– Annak, ahogy mi élünk itt és most Magyarországon, vagy annak, ahogy az amerikaiak éltek a múlt század harmincas éveiben? Miért került a szövegbe az a néhány gondosan elhelyezett magyar utalás, Blanche miért magyartanárnő?
– Engem kezdetben kifejezetten zavartak ezek a beszúrások. Nem is gondolom, hogy Sanyi ezzel akarna üzengetni. Ez csak olyan játékosság, annak is a primer szintje, igaz, sokan fennakadnak rajta. Nekem ez nem vesz el az előadásból, nem is tesz hozzá, de ha csak két néző is egy kicsit tovább elgondolkodik ezeken az utalásokon, attól félek, őket már elvesztem.
– Szerintem Zsótért nemcsak az emberek közti viszonylatok, hanem a hatalom mechanizmusa, konkrétan a politika is nagyon érdekli. Ha csak az Örkényben rendezett Arturo Uijára gondolok…
– Az biztos, hogy Blanche-t kirekesztették, de ő maga is kirekesztő, például nem tud bánni a Stanley-féle „egy az egyben élő” emberekkel. De Stanley eleve nem kirekesztő, tulajdonképpen Blanche teszi azzá, Blanche kezd el polyákolni is…
– Blanche hazug szavakból, nagyon önző célból egy nem létező világot épített fel magának, amely ráadásul elavult, kiüresedett erkölcsiséggel van feldíszítve, és ennek a világnak a nevében meg akarja változtatni az egyszerű emberek életét. Amikor az első felvonásban – ennek jegyében – Stellát le akarja választani a férjéről, magához akarja édesgetni, hogy hasznot húzzon belőle, nos, ennél a jelenetnél döbbentem rá hirtelen: a mai Magyarországról van szó.
– Mindenképpen benne van a mai Magyarország, hisz másképpen nem is lehetne. A színházban arról akarunk beszélni, amiben vagyunk. De üzenet, mondanivaló csak akkor tud átmenni, ha személyessé válik, ha az van mögötte, ami valóban mögötted van. És a Sanyi hihetetlenül megköveteli, hogy ezt a személyes tudást, tapasztalatot a játékod mögé odarakd.
– Hogy jut el hozzánk, nézőnkhöz ez a személyesség és még az is, ami mögötte van, például egy vastag üvegfalon keresztül?
– Én nagyon szeretem azt a helyzetet az üvegfal mögött, de valóban nem egyszerű így elkezdeni egy előadást. Az egészben az energiák áramoltatása a legfontosabb. Mi, magyar színészek – ellentétben például az angolszász színjátszással -, mindig mi akarunk érezni, mi akarunk szenvedni, és belül, magunkban akarunk létrehozni érzelmeket… Sándor vagy százszor mondta el nekem, hogy nem, nem, nem… Először az agyadban kell megszületnie mindennek, aztán az vagy meghozza azt, amit kell, vagy nem. Itt van szerepe a mögötted levő életednek. És ha megszületett az agyadban az a bizonyos valami, azt kell iszonyatos energiákkal képviselni, hogy eljusson a nézőhöz. Ha kell, egy vastag üvegfalon át is.

2011. október 20.

Az előadásról szóló kritikánkat elolvashatja: ITT