Érzéki zsenialitás? Szegény Kierkegaard.

A magyar operakultúra sorvadásának egyik bizonyítéka, hogy a Regiszter-ária közepébe beletapsol a közönség. Ez az elmúlt években általam látott húsz-huszonöt, többségében külföldi Don Giovanni-előadás egyikén sem esett meg. Magyarországra akkor volt jellemző az ilyen süketség, amikor 1949-ben operát nézni tanult a munkásközönség, de akkor is ritkán, mert még létezett kulturált polgárság. A proletárdiktatúra elmúlt, a silányságdiktatúra visszajött. Lent, a nézőtéren is, fönt, a színpadon is. Egy Operaház, ahol Horváth Ádám énekelhet – nem Don Giovannit, bármit, a Sekrestyést a Toscából -, nem hívhatja magát operaháznak. Ez már ki lett próbálva, amikor pár éve a MüPában elkárálta a szerepet, Győriványi Ráth György vasárnap délelőtti promenádzenekarának szörnyű kíséretével. Úgy hírlett akkor, megvásárolta (kifizette) az előadást, ami, ha így volt, elég nagy szégyen, mindenesetre az Andrássy úti koldusbot-szegényházba akkor sem lenne szabad betennie a lábát, ha euró milliókkal szanálná a gazdaságilag-művészileg összeomló épületet. Kicsit sajnálhatjuk, hogy az operaházi bennfentes művészek abszolút érdekmentes, értékcentrikus protezsálása és a miniszterség látszatát keltő Réthelyi Miklós kinevezése sem tarthatta meg kormánybiztosnak, biztosnak biztosan jobb volt, mint énekesnek, vesztettünk egy derék hivatalnokot, és nyertünk egy kínos Giovannit.
És akkor még nem beszéltem arról, ami a színpadon folyik rendezés címén. Nem csoda, hogy a meghívott kanadai karmesternő fejvesztve menekült. Nem kellenek újnyilasok a srévizaví színházban ahhoz, hogy valaki lemondja operaházi szereplését, elég megismerkednie a belső viszonyaival. Ami azt illeti, Keri-Lynn Wilson távozását nem nagyon bánom. Egy interjúban – ha hinni lehet a papírnak – ezt mondta: „Az előadó-művészet lényege a közvetítés szerző és közönsége között. Ha abba mi magunk, a személyünk is belevonódik, az szerintem …bűn.” Mármost minden művészet lényege a személyesség. Ha a személyünk nem „vonódik” bele, a fene megette az egészet, az nem művészet, hanem bérelszámolás vagy kaptafagyártás. Ha Keri-Lynn tényleg ezt gondolja a karmesterségről, és az egész nem egy orbitális félreértés, jó, hogy elment, legföljebb kap egy pert a nyakába, az eljárást illetően az operai vezetés lassan gyakorlatra tesz szert. De hová mehet Kesselyák Gergely, aki átvette a helyét a pulpituson?

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Gianfranco de Bosio tisztes agg, őt nem illik bántani. Már negyven évvel ezelőtt is unalmas, akadémikus, papírból tanult rendező volt, bármilyen tekintélyes intézmények élén állt, és akárhány filológiailag jegyzett produkciót mondhat a magáénak. Nem most találom ki, számos előadását láttam itthon és külföldön, operát és drámát egyaránt (írtam róluk), mindegyikre azt mondhatom Adyval, hogy lehúz, altat, befed. Semmi közük az élő színházhoz, nyögvenyelős, kézügyességet nélkülöző, a színészhez végképp nem értő munkák. Vizuálisan is igénytelenek. A Palladio-féle Teatro Olimpicót díszletként fölépíteni nemcsak ásatag, avítt konvenció, hanem az önálló térkezelés, az alapfokú teatralitásérzék hiányára is vall. A legkevesebb, hogy csúnyán van világítva, de a díszlettervező híresség, Naná Cecchi elköveti azt az abszurditást, hogy pozdorjafalakat állít a nyílásokba, mintha századunk új barbárjai költöztek volna a palotába, hogy bank-aulává alakítsák át, ráadásul kétbalkezes díszletmunkások forgatják a paneleket, idétlenül benne maradva a képben, vagy ki se menve belőle, lustán várakozva az erkély alatt, mikor tologathatják. Ez az egyébként előadásra alkalmatlan díszlet mint látvány legföljebb önmagában mutatna valahogy, ehhez képest még egy randa tükörparaván-féleséget is behurcolnak, ami már a rossz ízlés fölülmúlhatatlan remeke. Cecchi ruhái is a legásatagabb történeti-múzemi darabok, és még csak nem is szépek.

Semmilyen néven nevezhető rendezés nem forog fenn. A legjelentősebb magyar rendezők egyike szokta mondani, hogy ha két szereplőnél több van a színpadon, az már feladat – gondot okoz. De Bosiónak már kettő is gondot okoz, és nem is tudja megoldani. Sem behozni a színpadra, sem kivinni nem tudja őket – botrányos lenne, ha ezzel a tudással egy kezdő rendező diplomát kaphatna -, és ha bent vannak, akkor álldogáláson és ágáláson kívül mást nemigen csinálnak, hacsak nem maguktól. Lehet, hogy De Bosio mesélni tud Mozartról és a Don Giovanniról, de karakterek, szituációk megjelenítéséről és színházi értelemben a darabról a leghalványabb fogalma sincs. Önálló gondolat nem jut eszébe, vagy ha igen, nem tudja, hogyan érvényesítse. Nyilvánvaló, hogy egyetlen használható instrukciót sem tudott adni a próbákon – vajon mivel szöszmötöltek hetekig? Jelmezes bábúk a szereplők, nincs egyéniségük, nem tudják, miért vannak és hol, röhejes, ahogy Anna és Giovanni tipródik az elején mint csábító és csábított (melyik melyik?, teszi fel a kérdést Mozart, de választ itt hiába remél), a párbajt gyerekszínházban is jobban csinálják, Masetto „megtaposása” amatőr vicc, ahogy az egész előadás is az. Érdemes lenne percről percre végigkövetni a dilettantizmust attól kezdve, hogy Ottavio bejön Annával, és mint egy turista hosszan nézegeti a Palladio-palotát, mire „észreveszi”, hogy Anna rárogyott a halottra, egészen addig, amíg a kőszobor a végén annyira unja a banánt, hogy kisétál, Giovanni meg csak hátrál, mint egy rák, hogy elérje a süllyesztőt, ahol a résen álló díszletezők leliftezhetik. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna egy helyen ennyi tanítható amatőrizmust. A kórus-statisztériáról nem érdemes beszélni, ők úgy szerencsétlenkednek, ahogy be vannak tanítva, idétlenül néznek és mozognak, például a báli jelenetben hiába ugrálnak a tálcákon magasan körbehordott, elérhetetlen és láthatóan kellék finomságok felé, ami nem arról szól, hogy Giovanni sóher, hanem arról, hogy ha kajálni-piálni kellene, akkor a tányérokat-poharakat a végén ki is kellene vinni a színpadról, de ez megoldhatatlan feladat a rendezőnek. (Személyes kedvencem, amikor az utolsó jelenetben a hedonista habzsoló Giovanni egy rosszul sikerült Rodolfo-trükkel a ruhaujjába tünteti el a kasírozott libacombot, hogy egy pálcikát húzzon elő ugyanonnan csontmaradék gyanánt.)
Mit lehet követelni a karmestertől és az énekesektől, ha egy fakó hangú (finom voltam), üresen kongó, minden regiszterben egyformán testetlen, pudvás, valőrök, árnyalatok és színek nélkül szóló (?), alkalmatlan baritonféleség (?) énekli (?) a címszerepet, akinek sem személyisége, sem játékkultúrája, sőt minimális jelenléte sincs, egyszerűen egy tévedésből színpadra engedett civil? Érzéki zsenialitás? Szegény Kierkegaard. Érzéketlen primitivitás. Horváth Ádám mint Giovanni egyszerűen nem létezik. Pitiáner fráter, akinek talán el volt törve a jobb karja, mert felkötve tartja, időnként derékszögben kifordítja az alkarját, néha kínosan mosolyog, peckesen lépeget, mert mozogni nem tud, és időnként nagyokat kacag hamisan. Harnouncourt mondja, hogy Giovanni tulajdonképpen másokban létezik (nem véletlen, hogy csak neki, a címszereplőnek nincs önálló áriája, az általa énekeltek, állítja a dirigens, nem nevezhetők annak), viszont nyilván nem úgy gondolta, hogy akkor elég egy fából faragott nímandot állítani a színpadra.
Van egyébként az Operaház színpadán Giovanni, a Leporellót alakító Bretz Gábor, amikor együtt vannak, pláne amikor a szolga átveszi a gazdája szerepét, látni és hallani a különbséget, Horváth és az Operaház szemszögéből siralmas (Bretzéből diadalmas) a különbség, Bretz formátum, hang, személyiség, ő teljes értékű teljesítményt nyújthatna normális körülmények között, remélhetően mihamarabb búcsút mond a Magyar Állami Operaháznak (ilyen hazafiatlan és ilyen önzetlen vagyok, ahelyett, hogy legalább valakit élvezhetnék itthon, világkarriert kívánok neki, mint sok elődjének, aki elmenekült innen).
Hajnóczy Júlián érezhető a Kovalik-iskola, ő kedves és jó Zerlina, igyekszik némi életet vinni a szerepbe. A bécsi változatból átrángatott Leporello-Zerlina kettős rendezői összgondolat és manuális tehetség híján ugyan nem illik ide, de legalább egy plusz jelenet, amiben nincs benne a címszereplő, minden ilyen perc tiszta haszon. Direkt felüdülés volt a második felvonás zeneileg szépen megoldott szextettje, itt Kesselyák is érzékeltette, hogy tudja a darabot, van hozzá ihlete, kezelni képes a zenekart (a nyitányban sok volt a pontatlanság, később a rezek rosszalkodtak szokás szerint), de nehéz, sőt lehetetlen ihletet adni egy ihlettelen, energiátlan és gondolattalan színpadon tehetetlenül sodródó énekeseknek. A horváthtalan jelenetekben szerény eredmények születtek. Kolonits Klára finoman és kiegyenlítetten énekelte Annát, második felvonásbeli áriájának voltak szép pillanatai. A karakter viszont túl puha, és minek örül vidáman ez a depresszív lélek a záró szextettben, csak nem annak, hogy megint taccsra tette Ottaviót? Dovlet Nurgeldiyev erről nem látszik tudomást venni, színpadilag nonszensz jelenség, de kulturált és iskolázott hang tulajdonosa, bár az „Il mio tesoro intanto” nehéz futamait némileg kásásan hozta. Szabóki Tünde kissé ápolatlan tónusban tartott, de erőteljes Elvira, a polgári nőben fölösleges satrafabeütéssel. Sebestyén Miklós szerény Masetto, Fried Péter elfogadható Kormáynzó volt.
A kiábrándító este modorosságainak egyike, hogy a szereplők olykor a nézőtéren keresztül közlekednek. Ennek csak az előadás gondolati egységében és meghatározott mondanivaló kifejtése céljából lenne értelme, e nélkül álmodernista zagyvaság, akárcsak a proszcénium nézőtéri lámpáinak felkapcsolása és egyes áriák vagy áriarészletek előretolt pozícióban hangsúlyozott „kihangosítása”. Ráadásul valódi ízlésficam a két tér egybe nyitása, ugyanis a színpadi és a nézőtéri architektúra annyira nem illik össze, olyan harsány ellentétben vannak egymással, hogy szinte fáj. És persze szörnyű suta is a lezáratlan finálé. Minden jó, ha a vége rossz – ideje elgondolkodni néhány dolgon. Előző nap az Arte csatornán egy Carment közvetítettek a milánói Scalából, az egyik legismertebb hazai avantgárd rendezőnő, Emma Dante munkáját. Nem egy kis német operaházból, hanem a tradicionalista olasz opera állami fellegvárából. Hatalmas ovációval fogadták, és azt is megjegyeztem, hogy közben mindössze kétszer (!) tapsoltak, a Séguidilla és a Virágária után. (A torreádor-induló után sem!) Bravi! Elgondolom, hogy fogadnák ezt a mi Don Giovanninkat s benne a mi Horváth Ádámunkat nem több mint kétszáz kilométerre, Bécsben. De jobb, ha nem gondolom el.
Szegény, igénytelen kis ország.

W.A. Mozart: Don Giovanni
Szövegíró: Lorenzo da Ponte. Karmester: Kesselyák Gergely. Rendező: Gianfranco de Bosio. Koreográfus: Andrea P. Merlo. Díszlet- és jelmeztervező: Naná Cecchi. Karigazgató: Szabó Sipos Máté.
Szereplők: Horváth Ádám, Kolonits Klára, Dovlet Nurgeldiyev, Fried Péter, Szabóki Tünde, Bretz Gábor, Sebestyén Miklós, Hajnóczy Júlia.

Magyar Állami Operaház, 2011. november 22.