Napról napra

„Az előadásnak nem kell arról szólnia, amiről a darab, szólhat az ellenkezőjéről is. Egy olyan korban, melyben […] újdonságot nem a művek, hanem előadásaik jelenthetnek, […] ez szükségszerű fejlemény.” Fodor Géza a rendezői színház operai működésének elvét summázó sorait („A »jelmezes koncert« dicsérete”, idézi: Almási-Tóth András, Az opera – egy zárt világ, Budapest: Typotex, 2008) […]

A családállítás kölcsönvett technikáját remekül használja a játék, Beaumarchais történetei alkalmasak is egy-egy hős számonkérő vagy elbocsátó-megbocsátó jellegű megidézésére. S közben persze, míg Almaviva ténykedését járjuk körbe, föltárul saját, rétegzett életünk ezer elbukási lehetősége is, úgy, hogy végül „nagy expozíciót érezzünk” a megbocsátásra.

Béjart érezhetően nagy tisztelettel közelített Mozart remekművéhez, olyannyira, hogy A varázsfuvola a béjart-i életmű sok darabjához képest kifejezetten visszafogottnak, már-már konzervatívnak mondható.

Vannak énekeseink, nem velük van baj…

Érzéki zsenialitás? Szegény Kierkegaard.

…a kórus nem győzi ismételgetni visszatérő, alázatos replikájában, hogy a hatalom szolgálatában nem is vágyik több szabadságra.

Sarastro eltöri a varázsfuvoláját, no jó, a Taminóét.