A lengyelektől van mit tanulnia a magyar színháznak…

A mai lengyel dráma egyre inkább otthonra lel a magyar színpadokon. Szimbolikus jelentőségű, hogy az immár tizedik Kortárs Drámafesztivál igencsak gazdag programja éppen egy fiatal lengyel szerző, Elżbieta Chowaniec színművének, a Gardéniának a színrevitelével kezdődött. A lengyelektől van mit tanulnia a magyar színháznak, s nemcsak a sokszor felemlegetett hagyományok okán, hanem stiláris fogalmazásmódban, dramaturgiában, szemléletmódbeli bátorságban. Tavaly jelent meg a Kalligram Kiadónál Pászt Patrícia fordításában és szerkesztésében a Fiatal lengyel dráma című kitűnő kötet, amely tíz jelenkori darabot tesz hozzáférhetővé magyarul (köztük a Gardéniát), s hamarosan könyvesboltokba kerül a lengyel színház emblematikus alakjának, Tadeusz Słobodzianeknek is a drámakötete. (Tőle az évad kezdete óta játssza nagy sikerrel a Katona József Színház A mi osztályunk című, igencsak fajsúlyos, a kelet-közép-európai történelemmel kíméletlenül szembesítő színművet.)
A dráma- és forgatókönyvíró, a filmvilágban is otthonosan mozgó Elżbieta Chowaniec 1982-ben született Krakkóban, s a Thália Új Stúdióban most bemutatott színműve, a Gardénia éppúgy a Słobodzianek által alapított varsói Dráma Laboratórium égisze alatt látott napvilágot, mint a kortárs lengyel drámák egész felívelő sorozata. S bár e mű is érinti a lengyel (s a kelet-európai) történelmet, a napjainkig nyúló nemzedéki önvizsgálatnak a história inkább csak keretét, hátországát adja, mint tárgyát vagy drámai törzsanyagát. A Gardénia hősei nők, négy nemzedék képviselői: az anya a második világháború idején húszas éveinek derekán jár, lánya beleszületik a nagy világégésbe, az ő lánya a hatvanas évek szülötte, míg a legfiatalabb nagyjából egyidős a szerzővel, azaz a nyolcvanas évek elejének gyermeke. S bár Chowaniec összefonódó női sorsokra koncentrál, mégsem mondható, hogy nézőpontja szélsőségesen feminista lenne, hiszen az anya-lánya relációkból rendre masszív és egymásba tükröződő, egymást is ellenpontozó emberi sorsdrámák bontakoznak ki: családi viszályok, alkoholizmus, a gyereknevelés dilemmái, a viharos nemzedéki tapasztalatok átörökítése. Chowaniec maximálisan tipizálni is igyekszik nőalakjait, ezért aztán figuráinak nincs neve, csak számmal jelöli őket: Nő I, II, III, IV. A dráma szerkezete hosszú monológokra s közbeékelt dialógokra épül: egyre összetettebb s rétegzettebb jelentésű epizódok váltják – gyakran filmszerűen – egymást, miközben az időben is távoli nemzedékek párhuzamos szólamai szinkron egyidejűségben hangzanak föl.

Urbanovits Krisztina, Bartsch Kata és Száger Zsuzsanna / Koncz Zsuzsa felvétele

Az előadás rendezője, Pelsőczy Réka ügyesen aknázza ki a mű sajátos szerkezetében rejlő szcenikai lehetőségeket s tagolja érzékenyen a matériát egyfajta zenei építkezésmód szerinti áriákra, duettekre, tercettekre s így tovább. Alkotótársaival, Markó Róbert dramaturggal, Kákonyi Árpád zeneszerzővel, a puritán teret s a jelmezeket tervező Nagy Fruzsinával, valamint a színészekkel olyan kompozíciót hoz létre, amely egyszerre ironikus és ironizált operai hatásokra tör, ugyanakkor játékosan groteszk és elemelt. Az előadás legpompásabb jelenetében az asszonyok kórusa vidor operaparódiaként énekli a legifjabb nemzedék gyermekének – mintegy szentenciaszerű útmutatóként – keserű tapasztalatait: azt, hogy hogyan is kell élni. Amit persze ők sem tudtak sosem, hiszen zilált magánélet, családi zűrök, történelmi és magántermészetű frusztrációk sora fémjelezte anyai pályájukat.

Kákonyi Árpád, aki komplett ironikus-romantikus zongoravirtuózi nyitányt is hozzáilleszt az előadáshoz, a szöveg lélegzetvételeit követő ihletett muzsikát komponált a játékhoz: a színészek megszólalásait, belépőit végig zongorafutamok erősítik-ellenpontozzák. A négy nő megformálói – Urbanovits Krisztina, Száger Zsuzsanna, Bartsch Kata, Spiegl Anna – odaadással érzékeltetik a női szeszély és szenvedély hullámmozgásait. Urbanovits Krisztina történetmesélő anyája megadja az operai alaptónust, Száger Zsuzsanna a durcáskodó gyerek hisztiző toporzékolását játssza vehemensen, Bartsch Kata az anyjával örökösen vívó, öntudatos nő szikár gyűlöletébe vezet be, míg Spiegl Anna asztal alól előbújó, ámuló lánykája csupa rebbenő félelem és felnőttekre felnéző áhítat. Utóbb ő karriert is csinál az új világban, hogy aztán őt vegye kitartó ostrom alá a felmenők gyűrűje: meg kell esküdnie, mert ezen a tájon az a nemzedékek törvénye. A lány fehér ruhájának uszálya összeér a földre terített virágszirmok kacskaringózó ívével: fehér gardéniák szegélyezik a kevéssé makulátlan női utakat.
A színészek velünk szembefordulva, a nézőtérnek mondják súlyos traumákat görgető vagy lazán fecserésző szövegeiket. Akinek épp nincs jelenése, hátat fordít vagy a színpad szélén üldögél. A hullámzó intenzitású előadás akkor kel leginkább életre, ha gyöngyöző humor vagy jótékony irónia itatja át a jeleneteket; a kimérten laza történetmesélés hosszú perceiben óhatatlanul egysíkúvá válik a játék. Ám a párhuzamos női sorsok mindig érdekesek, néha lebilincselőek, különösen, ha az összeszikrázások mögött is megőrződik némi ambivalencia, a személyiségek aurája. Akár az operai összhangzatokban: ha együtt zeng a sokféle szólam.

Elżbieta Chowaniec: Gardénia (K.V. Társulat)
Fordította: Pászt Patrícia. Díszlet-jelmez: Nagy Fruzsina. Dramaturg: Markó Róbert. Zeneszerző: Kákonyi Árpád. Rendező: Pelsőczy Réka.
Szereplők: Urbanovits Krisztina, Száger Zsuzsanna, Bartsch Kata, Spiegl Anna.

Thália Új Stúdió, 2011. november 26.