Számolatlanul sok karaktert jelenít meg Hegedűs D….

Mintha valami dalestre, úgy sétál be a színpadra Hegedűs D. Géza és Márkos Albert. Míg Márkos csellóját hangolja, Hegedűs D. mesterkélt kifinomultsággal, már-már zavaró hivatalossággal várja a kezdést. Aztán, mint az előadást kezdő narrátor is körülményeskedően vezeti be a nézőket a történetbe: semmi izgatottság, semmi érintettség – csak a tények. Még a személyes megjegyzések szarkazmusa is egyfajta fakó elbeszélésbe olvad, és hosszú, száraz mesét sejtet. Így telik el az első néhány perc.
Aztán megjön az élet. Pendül a cselló, és a narrátorból egyszerre csak Rieux doktor lesz. Majd újabb pendülés, és Rieux helyett beszélgetőpartnerét, a házmestert látjuk. A figuraváltásoknál mintha marionett-báb lenne, esik-ficcen át Hegedűs D. egyik szerepéből a másikba. De olyan leheletkönnyűen teszi ezt, hogy egy pillanatra sem válik komikussá vagy erőltetetté a gesztus. Aztán ahogy telik az idő, a szerepek közti váltás egyre kisebb hangsúlyt kap: már nem kellenek éles hanghatások, jelentős gesztusok ahhoz, hogy követni lehessen, éppen ki van a színen. Számolatlanul sok karaktert jelenít meg Hegedűs D., és ez a számolatlanul sok figura mind pontosan kiválasztott mozdulatokkal, hangsúlyokkal, tekintettel párosul. Persze a legtöbb szerepnek inkább csak skiccét, mint mélységét tudja (és tudhatja) bemutatni a színész – nota bene nem is követelhetne mást az előadás, ami nem egyénekről, hanem egy társadalmi folyamatról; nem emberekről, hanem az embertelenségről szól.
Ha van színházi előadás, amelyben színész és zenész elválaszthatatlan egységet alkot, A pestis az. Márkos Albert zeneszerző-csellistaként finom hálót sző a szöveg köré. Hol ábrázol, hol aláfest, hol utasít – állandóan jelen van. Ráadásul Márkos mindent csinál csellójával, azt is, amit nem lehet: játszik húron, lábon, testen, nyakon; penget, preparál, sivít és nyekerget. Márkos végig a színpadon van, egy hangsúlyos pillanatban át is ül, a színpadi valóságnak mégis csak egy pillanatra lesz igazán része: egyszer atyaian érinti meg a színész – és ez az érintés a maga halk, titkos módján a zenészen keresztül a világnak, és azon belül (vagy kívül): a reménynek szól.

Hegedűs D. Géza és Márkos Albert / Koncz Zsuzsa felvétele

Üres színpadon, néhány földön fekvő, óriás hajólámpa és két szék társaságában zajlik az előadás. A kezdetkor teljes a fény – úgy a színpadon, mint a közönségen. Valamikor, az első félóra elteltével, amikor a történetben a pestis lesz úrrá, válik színpaddá a színpad: ekkor középre húzódik a két előadó, és ettől kezdve játszik velük fény és árnyék. Az őket körülvevő sötétség okozta bezártság és a sötétben pislákoló hajólámpák keltette félelem többet ad minden lehetséges díszletnél.

Dömötör András rendezése folyamatot ábrázol: a gondtalan hétköznapoktól a reménytelen őrületen és kilátástalanságon át a meg- vagy belenyugvásig, majd feledésig vezető utat. Csupasz előadást hoz létre: teljes eszköztelenségből indul, hogy aztán minimális effektusokkal is erőteljes hatást érjen el. (Nemcsak a fényeket, de a mozgást is csak fokozatosan kezdi el használni: míg Hegedűs D. eleinte leginkább egyhelyben áll, az előadás utolsó részében egyre gyorsabban körbe-körbe járkálva erősíti a katasztrófa érzetét.) Dömötört érezhetően kevésbé érdekli a konkrét cselekmény, mint a morális és transzcendentális dimenzió: akkor kezd el élni az előadás, amikor a megnevezett és meg nem nevezett emberek életének már tétje van, amikor ostromállapotszerű karanténba zárva várják a holnapot.
Mert Camus regénye – és Francis Huster színpadi változata is – erről beszél: hogyan bicsaklik ki az élet nem csak a hétköznapi kerékvágásból, de az erkölcsi korlátok közül is. Hogyan lesz relatív minden érték, ami tegnap még magától értetődött. Hogyan lesz halottaskocsi a villamos, hogyan szorítja ki a családot a temetésről a praktikum, hogyan lesznek a halottak csak számok, hogyan lesz orvos és prefektus emberből előbb élet és halál ura, aztán csak a halál néma tanúja. Nem túl tolakodóan, de azért hallhatóan teszi fel a kérdést: kik vagyunk mi?

Albert Camus – Francis Huster: A pestis
Fordította: Márton László. Zeneszerző és csellón közreműködik: Márkos Albert. Produkciós munkatárs: Horgas Péter. Rendező: Dömötör András.
Előadja: Hegedűs D. Géza

Vígszínház, Házi színpad, 2011. november 25.