A nyitottság ahhoz kell, hogy azt is színházi élményként értelmezzem, ami a gyerekekkel történik.

A magyarországi színházi nevelési műhelyek között az egyik legjelentősebb a másfél évtizede működő Káva Kulturális Műhely. A hivatásos színházként működő Káva, mely­nek Takács Gábor a vezetője, olyan előadásokat hoz létre színházi körülmények között, amelyben a fiatal nézők résztvevőkké válnak, alapvető emberi érté­ke­ket tanulva, valóságos dilemmák előtt állva. A színházi nevelés területe ugyanakkor rendezetlen, finanszírozása, valamint az egye­temi színtű képzés megoldatlan.

– A színházatok neve, a Káva egyszerre jelenti valaminek a szélét és közepét is. A Káva ma Magyarországon a színházi nevelés egyik központja, ab­szolút centrum. Ugyanakkor a nagy egész, a színházi struktúra és főleg a színházról való gondolkodás tekintetében abszolút periféria. Lapunk 2008-as pályázatán már díjazott lett a te tanulmányod ebben a témában, meg is jelent. Te magad mint vezető hogyan éled át azt, hogy egyszerre vagytok centrum és periféria?
– Három-négy évvel ezelőtt, amikor azt a cikket írtam, azt éreztem, hogy a színházi szakma képviselői udvarias, de valójában semmitmondó gesztusokat tesznek felénk, a színházi nevelés területe felé. Észrevettek és tudomásul vettek minket, tudták (vagy inkább érezték), hogy ez valami fontos dolog, de érdemben nem akartak vagy nem tudtak velünk foglalkozni. Erősebben érezhettük azt, hogy körön kívül vagy annak szélén vagyunk. Akkoriban gyakran tapasztaltuk, hogy amikor a színháziak eljöttek hozzánk, megnézték az adott előadás első részét, amely egy hagyományos értelmezés szerint színházszerű volt, majd távoztak, gondolván, hogy ezután pusztán beszélgetés kezdődik a részt vevő diákokkal. Mint te is láthattad, a folytatás nem más, mint maga az előadás. Az utóbbi két évben azonban mintha változott volna valami…
2010-ben a kaposvári Gyermek- és Ifjúsági Biennálén, idén májusban pedig a budapesti Gyermek- és Ifjúsági Szemlén újra díjakat nyertünk.1 Ennél is fontosabb volt azonban, amit a szakmai beszélgetéseken kaptunk: színházi élményként beszéltek a munkánkról, érdemben elemezték, amit csinálunk, hibáinkkal együtt. Már közös kérdéseket, problémákat is fel lehetett vetni. Ezt nagy előrelépésnek tartom.
Persze a kritikusok továbbra sem járnak hozzánk tömegével. A rólunk megjelenő cikkek is viszonylag jól behatárolhatóak, nagy részük nem színházszakmai írás, inkább szociális, pedagógiai, közösségfejlesztési szempontokat szem előtt tartó sajtóanyag. Nem az a probléma, hogy így írnak rólunk, hanem az, hogy színházesztétikai, esetleg színháztörténeti szempontból keveset és nem túl szakszerűen.

Koncz Zsuzsa felvétele

– Amit megéltem az előadásotok alatt, hogy nézni nem annyira jó, mint részt venni benne, pontosan úgy, ahogy a diákok, gimnazisták: aktívan, hozzászólva, alakítva, vitatkozva. Kívül lenni a körön nem olyan jó.
¬ – Arra mi is rájöttünk, hogy ezt nem úgy kell nézni, mint a hagyományos előadásokat, mert itt az élmény az, hogy benne vagyunk a történetben. Tudjuk, hogy nem teljesen korrekt a részünkről elvárni, hogy nézzenek bennünket teljes odaadással, miközben a felnőtt nézők nem résztvevők, csak megfigyelők. Folya­ma­tosan keressük a lehetőségeket, hogyan lehet megmutatni ezt a munkát.
– Ilyenkor valóban a szakmai empátiánkra van szükségünk, hogy képesek legyünk megfigyelni. Amit viszont szintén átélhet nálatok a felnőtt néző, hogy kamaszkorában nem részesülhetett semmi hasonlóban; valaha nekem is nagy segítség lett volna találkozni hasonló élményekkel. Megfigyelni is lehet belső aktivitással.
– A nyitottság ahhoz kell, hogy azt is színházi élményként értelmezzem, ami a gyerekekkel történik, amit ők alkotnak: az improvizációkat vagy a résztvevők által készített más színházi játékokat, amikor teljes értékű színházi pillanatok születnek. Meg kell adni az esélyt arra, hogy dramaturgiai egységként értelmezzük a látottakat. Itt nem egy előadás van, és azt követően valamiféle feldolgozás. Régen ezt csináltuk, nem voltunk tudatosak ebben, a hagyományos értelmezés szerinti színházi részeket külön is elvittük fesztiválokra.
– Most ez elképzelhetetlen volna.
– Rájöttünk, hogy együtt kell kezelnünk az előadást, hiszen így, ha leválasztjuk azt a részt, amelyben csak mi, színészek játszunk, arról, amikor elkezdjük bevonni a diákokat, ezzel csak saját tudathasadásunkat erősítjük. Vállaljuk fel inkább egyben, még akkor is, ha so­kaknak ez így nem színházat jelent…
– Engem éppen akkor kezdett el érdekelni a munkátok, amikor már nemcsak ti dolgoztatok, hanem a diákok is. Ott láttam meg, hogy mi a cél, mi a funkció, milyen hatásfokkal lehet egyáltalán dolgozni olyan kamaszokkal, akiket ti még soha nem láttatok, s akikkel most – például A digó című előadásotokban – az erőszakról, idegengyűlöletről, kirekesztésről kezdtek el közösen gondolkodni. Amikor elkezdődik a csábítás, amikor ti próbáljátok a magatok „ügye” fele terelni a diákot. Akkor már nem is a színészt figyeltem, hanem a gyerekeket.
– Abban adhatnánk segítséget a szakmai nézőnek, hogy mit kell figyelnie, hogyan viselkedik a gyermek. Idén például nagyszerű eredmény, hogy meghívták a POSZT zsűrijébe Vekerdy Tamást, de egyébként az soha, semmilyen előadás kapcsán nem vitatéma, hogy mi történik a nézővel, a gyerekekkel. Idén tapasztaltam először, hogy a Gyermekszínházi Szemlén ez fontossá vált. Nekünk nagyon sokat jelentett, hogy például Ascher Tamás hogyan nézte az előadásunkat, milyen élményei voltak. A „katarzis” szót említette, valahogy úgy fogalmazott, hogy „a tömegkultúra által legázolt nemzetünknek” szüksége van erre a fajta színházi élményre.
– Ha végigtekintünk azokon az okokon, hogy mitől van e műfaj peremhelyzetben, akkor – azon túl, amit mindig mondogatunk, hogy a gyerekszínház általában is peremhelyzetben van, ahogy maga a gyermek is az egész társadalomban – a színházi nevelés, a TIE (Theater in Education) műfaja nagyon új, alig húszéves. Színházi szempontból pedig nincs egy hagyományos befogadási folyamat a néző számára. Valójában nincs is néző, csak résztvevő.
– Ennél azért sokkal furcsább dolgokat is lehet látni ma színházban. Nehéz elképzelni, hogy valaki ma még mindig kizárólag úgy gondolkodik a színházról, hogy felmegy a függöny, kukucskahelyzetben vagyunk, ott ülök szép csöndben, passzívan, tapsolok, aztán hazamegyek. Eszem ágában sincs ez ellen beszélni, de azért 2011-ben talán ennél szélesebben kellene értelmezni a színházat mint kortárs művészeti formát.
Dolgoztunk mostanában múzeumpedagógusokkal, akik a színház kapcsán ugyanazt fogalmazták meg, mint mi. Hogy a múzeumban sem a passzív befogadást kell erősíteni, hanem a játékot, az interakciót. A mú­zeum­pedagógiának éppen az a célja, hogy a látogató a tárgy „mögé” lépjen, megnézze, milyen gondolatok sűrűsödnek össze mögötte. Hogy ezt milyen módszerrel éri el, az már más kérdés.

Koncz Zsuzsa felvétele

Ha nem utazom azokkal a gondolatokkal, amelyeket a gyerekek szülnek, és csak a hagyományos befogadást követem, akkor nyilván unalmassá válik ez a munka. Azok a gyerekek, akikkel dolgozunk, nem nagyon menekülhetnek ebből a helyzetből, mert számukra ez egy „óra”: munka. Őket folyamatosan impulzusok érik, kérdések, feladatok, de a külső nézőnek, a megfigyelőnek mi ezt nem adjuk meg. Így ő csak a színész-drámatanárt figyeli, akinek persze mást is kell tudnia, mint a színésznek. Azért is mondom mindezt, mert mostanában kezdtünk azon gondolkodni, hogyan lehetne felnőttek számára átültetni egy ilyen TIE-előadást.
– Visszatérve a magától értetődőnek látszó kijelentésre, valamennyi gyerek- és ifjúsági színházzal foglalkozó színház, csoport és alkotó elmondhatná magáról, hogy peremhelyzetben van.
– Egyetértek. Gyakran látunk olyat, hogy a gyerekelőadásokat azokra a színészre osztják, akiknek amúgy nincs más feladatuk, és hogy mindennek nincs rangja, le kell tudni. Főleg vidéken, gondolom. Vannak üdítő kivételek. Szerintem azonban ez nem a színház problémája, hanem a társadalomé. Pontosan tükrözi, hogy a magyar társadalom 2011-ben mit gondol a gyerekekről. A gyerek csak a retorika szintjén fontos mindenütt. A drámapedagógia azért (is) futott fel annyira, mert tulajdonképpen olyan kulcsszavakat használ, amelyekre bárki, bármely szervezet, bármilyen hivatalosság rá tud csatlakozni. Még egy kormányprogram is!
– Rá tudna…
– Nyilván. A kifejezés szinte minden igazgatói pályázatban szerepel ma már. Ez azonban ritkán von maga után tényleges gondolkodást a gyerekről, a gyerekszínházról.
– A gyermekről való gondolkodás története nem olyan régi. Az orvostudomány is csak száz éve tudja, hogy a gyermek anatómiailag nem kicsiny felnőtt.
– Csodálatosan árulkodó az a mondat, amelyet az iskolában annyiszor hallani: „majd amikor kikerültök az életbe, meglátjátok.” Micsoda fenyegetés! Ezzel nyilván azt mondjuk, ez itt nem az élet. De akkor micsoda? Zombitelep? Börtön? Sivatag? Egy helyzet, amelyet túl kell élni valahogy? Ez nagyon mélyen beivódik a gondolkodásunkba.
– Abban van igazán jelentős – több évtizedes – le­sza­ka­dás Nyugat-Euró­pá­hoz képest, hogy mit gondolunk a gyermekről. Persze, a gyermekszínházról is, de ez már csak következmény.
– A Kolibri azért játszik főleg külföldi darabokat, mert az északi országokban temérdek, fiataloknak írt mű születik. Ma­gyar viszont alig – a Ko­libri kezdte el felkérni az írókat.
– Érdekes módon van jó minőségű gyerekirodalom, vers és próza, drá­ma azonban egyáltalán nincs.
– Az írók valóban nem tülekednek, hogy drámát írjanak a gyerekeknek.
– Tasnádi István azt mond­­ta egy interjúban, hogy az a társadalmi atmoszféra, amelyben mostanában vagyunk, arra ösztönzi, hogy inkább gyerekeknek, fiataloknak írjon. Ott többet lehet tenni, így fogalmazott. Ott könnyebb legyőzni a kiábrándultságot. Most is me­nedék lehet a gyerekek számára írni, mint néhány évtizede.
– Persze ez akkor igazán jó, ha nem menekülés a fiatalokkal való kommunikáció, hanem belső igény, társadalmunk, világunk természetes része.
– Azt gondolom, nagyon fontos oka a periféria-érzésnek az is, hogy ez a terület még nem illeszkedett be a struktúrába, nem vesz részt a felsőoktatásban, nincs színházi nevelési szak vagy mesteri program.
– Nem tudunk felmutatni kellő számú megfelelő képzettségű, tudományos fokozattal rendelkező színész-drámatanárt, akik taníthatnának. Nyilván más lenne a helyzet, ha tizenöt hozzánk hasonló csoport létezne, és nem kettő: mi és a Kerekasztal. Akkor jóféle versenyhelyzet alakulhatna ki. Próbálkoznak csoportok, amelyekben viszont nem főállásúak működnek. Sze­rin­tem úgy nem lehet igazán jól dolgozni, a munka megmarad hobbiszinten. Mi azt szeretnénk, ha végre egy új szakmáról lehetne érdemben beszélni. A kilencvenes években úgy képzeltük el, ahogy Angliában kezdődött, hiszen ott nemcsak a módszert jelentette a TIE elnevezés, de magát a hálózatot is, amely területi alapon szerveződött. Aztán a Thatcher-kormányzat alatt az egész rendszert egy év alatt kinyírták. Úgy gondolták, hogy túlságosan baloldali ideológiához kötődik a tevékenység. Most nincs Ang­liában hálózat, Magyar­országon pedig igazán még a közelében se voltunk.

Koncz Zsuzsa felvétele

– A másik része a terület strukturálásának az volna, ha bekerülhetne a színházi törvénybe. Ti évente együtt pályáztok a független színházi szervezetekkel, hol­ott ahhoz a területhez nincs közötök.
– De, van közünk hozzá. Mi magunk színházként értelmezzük a munkánkat, innen nézve tehát hol máshol le­hetnénk, mint a függetleneknél… A törvénnyel kapcsolatos harcokban részt vettünk, és legutóbb, amikor L. Simon Lászlóval, a parlament kulturális bizottságának elnökével találkoztak a független színházi terület képviselői, jelen voltam a találkozó előkészítésén. A javaslatok egyike volt, hogy a művészetpedagógia szövegszerűen is bekerüljön a törvénybe. Úgy hírlik, ezt például elfogadták.
– Olvastam olyan törvénytervezetet, amelynek része a színházi nevelés. A terület stabil finanszírozása – ismerve a független színházi pályázati rendszert – az egyetlen út a fejlődés, a munka színvonala, a kiszámíthatóság és a módszer elterjesztése, a multiplikáció érdekében. Most azonban nagyon szomorú, hogy Pintér Béla Társulatával vagy tánccsoportokkal versenyeztek.
– A mi területünk, ahogy a neve is mutatja, nagyon szorosan összefügg a pedagógiával. A színháziak gyakran borzonganak a „pedagógia” szótól.
– Ilyen módon aztán az oktatás felől nézve is peremhelyzetben van a terület.
– Igen. Furcsa módon minden hazai támogatásunk, kapcsolati tőkénk, amit felhalmoztunk, kulturális, ezen belül színházi területről származik. Ugyanezt nem tudtuk oktatási vonalon elérni, holott onnan is legalább ugyanannyi szakmai elismerést kaptunk. Hogy tanítási időben egy osztály – gyakran komoly adminisztratív akadályokat is leküzdve – el tud jönni hozzánk három órára, azt mutatja, hogy a pedagógiának szintén szüksége van ránk, valamilyen fontos igényt elégítünk ki. De ez az anyagi támogatottságunkban nem jelenik meg.
– Hiszen ti az iskoláknak ingyen ajánljátok a produk­ciókat.
– Erre a pénzt a kulturális terület adja, és a szolgáltatás ingyenes. Most még.

Koncz Zsuzsa felvétele

– Most, hogy a minisztériumot – az oktatást és a kultúrát – összevonták, ennek a területnek a rendezése egyszerűbb kellene hogy legyen.
– Nekem kezdettől az volt az elképzelésem, hogy több lábon kell(ene) állnunk. Adjon a kulturális és az oktatási terület negyed-negyed részt az összköltségünkből, a másik felét mi összehozzuk külföldi pályázatokból, saját vállalkozásból, eladott előadásokból. Hogy ne függjünk senkitől, ne szolgáltassuk ki magunkat senkinek. Ha egy területhez tartozol, akkor amit odaadtak, azt aztán el is vehetik, a lehető legváratlanabb módon.
Az eladott előadásainkat nem az iskolák „veszik meg”, hanem valaki pályázik minderre, mint például a Mar­czi­bányi Téri Művelődési Központ, amely nagyon elkötelezett intézmény. Nélkülük ezt a tizennégy évet nem tudtuk volna végigcsinálni. A mi munkánk nagyon költséges: A digó című előadásban négy ember foglalkozik egy iskolai osztállyal három órán keresztül. Ez sokba kerül. Törekvésünk az is, hogy minél több iskola jusson el hozzánk, hiszen előadásaink mindenkihez szólnak. Tudom, hogy van olyan iskola, amelyik azért nem tud eljönni, mert nincs pénz villamosjegyre.
– A ti előadásaitok színházi körülmények közt mennek, tehát nem tudtok kimenni a helyszínre, afféle osztálytermi színházat csinálni.
– Van arra is példa, de nekünk sokszor szükségünk van technikára, hangosításra, díszletre stb. Nagyobb térre van igényünk, hiszen csapatmunkákat csinálunk, kis csoportokra oszlunk. Fontos az is, hogy a gyerekek lépjenek ki az ismert környezetből, mi pedig ilyen módon a kimozduláshoz tartozunk. Még sosem fogalmaztam meg ezt magamnak, de mi pontosan abból szeretnénk a gyerekeket kimozdítani, amiben vannak. Viszont a Krétakörrel közös Akadályverseny című programmal éppen visszamentünk az iskolába, az osztályokba, de radikálisabb módon. Az előadás során például használjuk az iskola tereit, beleértve az igazgatói irodát is.
– Mit tudnátok ti magatok, a terület változtatni azon, hogy ne legyetek ilyen peremhelyzetben? Hiszen a színházi törvény – bár a lobbi sokat elérhet – mégsem tőletek függ.
– Én ezt nagyon idealistán közelítem meg. Azt gondolom, hogy ha mi tartósan magas színvonalú munkát végzünk, azt előbb-utóbb sokan észre fogják venni. Tisztában vagyok jelenlegi határainkkal. Ebben most viszonylag kevés a játékterünk. Én nem vagyok jó lobbista, nem vagyok Schilling Árpád, aki nagyon jól tud küzdeni egy területért. Oda is el kellett érkezni, hogy mi most ketten beszélgessünk, tíz évvel ezelőtt ez nem történt volna meg. Előbb-utóbb beérnek a dolgok. De én nem követek radikális utakat. Ennek ellenére sok mindent csinálunk: cikkek születnek, könyvek, DVD-k, konferenciák, kutatások. Hiszen amit művelünk, egyértelműen interdiszciplináris, és ez sok terület számára vonzó. Megpróbálunk mindenhol megjelenni, fesztiválokon, szakmai eseményeken. Egyelőre nagy kérdés, hogyan lehet továbbadni, amit mi csinálunk, hogyan lehet a gyakorlatra helyezni a hangsúlyt. A pedagógusképzés ma nagyon kevéssé kapcsolódik a gyakorlathoz; ott végeztem, tudom. Annak lehetőségét viszont nem látom, hogy bármilyen magyar felsőoktatási intézménybe érdemben integrálódjunk. Nincs kapcsolatom, és ezen múlik majd’ minden. Talán a hivatalos rendszeren kívüli oktatás felé kellene elindulnunk…
– Tavaly a független kuratórium, melynek tagja voltam, kiemelten támogatta a Kávát. Elkezdődött egy komoly fejlődés ezzel a tizenhatmillió forinttal. Aztán elvonás jött.
– Soha nem kaptunk ekkora támogatást. Sőt, azt gondoltuk, hogy ettől a kuratóriumtól hároméves támogatásra is számíthatunk. Ebből a tizenhatból aztán tízmillió lett. 2011-re kilencmillió forintot nyertünk az új kuratóriumtól, amiről azt kell mondanom, hogy a jelenlegi helyzetben nagyon tisztességes támogatás. Igaz, most is ott tartunk, hogy az ősz elején kell azon gondolkodni, tényleg megkapjuk-e – és ha igen, akkor vajon maradéktalanul – ezt a pénzt. Az elmúlt időszak olyan bizonytalanságot eredményezett nálunk, amire nem igazán voltunk/vagyunk felkészülve. Nagyon nehéz ebben a helyzetben ugyanolyan vagy még magasabb színvonalú munkát végezni, mint eddig. Drasztikusan növekedett a kiszolgáltatottság. Úgy mondom ezt, hogy azt gondoltam, edzettek vagyunk, tizenöt éve dolgozunk úgy, hogy fél évnél, egy évnél messzebbre sosem láttunk. De valahogy a bizalom, hogy a rendszer működni fog, nagyságrendekkel nagyobb volt… Azt hiszem, alternatív forrásokat kell felkutatnunk, az állam érezhetően kivonul a kultúra, ezen belül a színház, még közelebbről a független színház területéről.
– Ti magas előadásszámot is produkáltatok, professzionálisan működtök és pályáztok.
– A munkám része a menedzsmentfeladatok ellátása, szervezése is. Színész-drámatanár vagyok, de sok minden mással is foglalkoznom kell. Igyekszem ezekre mint lehetőségekre és nem mint nyűgre tekinteni. Ez a független léthez tartozik. Egyébként nem lehetne megmaradni, fejlődni. Most viszont arra kényszerültünk, hogy a bejelentett munkavállalóinkat visszaküldjük számlásnak.

Koncz Zsuzsa felvétele

– A színházi törvényben megfogalmazott tíz százalék, ami a független szférát illette volna, éppen e terület tisztára mosását tudta volna elérni. Normális foglalkoztatást például. Említetted, hogy mást kell tudnia egy színész-drámatanárnak. Milyen más tudással kell rendelkeznie?
– Legyen véleménye arról, milyen világban, társadalomban él, milyen problémák veszik körül. Enélkül nem tud kérdéseket feltenni. Ha el akarjuk kerülni azt az ideológiai csapdát, hogy mi mondjuk meg a gyerekeknek, mit gondoljanak, akkor látni és érteni kell folyamatokat, összefüggéseket. Nekem nyitott kérdéseket kell feltennem, amikre ők úgy válaszolnak, hogy elmondják a gondolataikat, azokat meghallgatom, és komolyan veszem. Azt hiszem, az igazán jó színész-drámatanárok nem lehetnek nagyon fiatalok. A fiatalokat rendszerint „megeszik” a gyerekek. Megvan az esélye annak, hogy nem tudják kezelni a kemény kamaszokat, nem jó pedagógiával kísérleteznek, megsértődnek, rosszul reagálnak. Egy profi drámatanár türelmesen, a következményeket átlátva reagál, a célokat tartja szem előtt. Két játszma zajlik egyszerre, amikor a drámatanár a diákkal beszélget: egyrészt hogy miről gondolkodjanak a diákok valójában, mi a mögöttes téma, másrészt a közvetlen beszélgetés maga. Itt a Sztanyiszlavszkij-féle színészi módszer nem célravezető, mert nem fogom észrevenni a gyerekek reakcióit, nem tudok azonnal kilépni a szerepemből. Közelebb van mindez Brechthez, hiszen formailag is ki-be lépek a játékba.
Valóságos és nyitott kérdéseket kell feltennie a tanárnak, nem álkérdéseket és evidenciákat. Olykor kényes témákról kezdünk beszélgetni számunkra vadidegen fiatalokkal, és azt várjuk, hogy szinte azonnal a partnereink legyenek. Ehhez kommunikációs tudásra is szükség van.
– A színész – a hagyományos – nagyon gyakran képtelen erre a kommunikációra, amint kilépett a szerepéből.
– Nagyon különböző folyamat az, hogy a színész a rendező gondolatait közvetíti-e, vagy pedig arra kíváncsi, mit gondol a néző. Azonban ez a részvételi szándék szerintem nagyon erősen jelen van a színházban. Mi már a részvétel társadalma vagyunk, benne akarunk lenni a történésekben. Ez az igény ma már sok fiatalban megvan, szeretnék, ha megkérdeznék a véleményét. A színész-drámatanárnak kell hogy legyen elképzelése arról, milyen gondjaink vannak ma Magyarországon. Bár úgy vélem, hogy egyetlen színész sem lehet kiváló akkor, ha erről semmit nem gondol.
– És hogyan neveznéd azt a kompetenciát, hogy a te színészed jól gondolkodjon bizonyos kérdésekről? Ez nyilván rossz kifejezés, de az idegengyűlöletről, amiről egyik előadásotok szól, rosszul is lehet gondolkodni.
– Egy rasszista drámatanár alkalmatlan erre a munkára. Azok az emberi alapértékek, amelyek az igazságossághoz, szolidaritáshoz kapcsolódnak, meg kell hogy legyenek a tanárban. Azért teszek fel nyitott kérdéseket, mert nem várom el, hogy a diákok is ugyanúgy gondolkozzanak, mint én. Ha a csoport például szélsőségesen rasszista nézeteket fogalmaz meg, a tanár dolga a rákérdezés és az elgondolkodtatás.
– Nem a „szembesítés” szót használod, hanem a rákérdezést.
– Az a fontos, hogy kérdezz. Biztosan ezt gondolod? Biztos, hogy ez a jó döntés? Miért? Magyarázd el!
– Egy felnőtt rasszista csoporttal is meg lehetne kísérelni ezt.
– Ez etikai kérdés is. Lehet, hogy van egy pont, amikor már nem lehet beszélgetni. A dráma nem hittérítés. Volt már olyan csoportunk, amelyik kemény, kirekesztő nézeteket fogalmazott meg. Ilyenkor megpróbálkozhatok azzal, hogy még jobban ráerősítek erre a magatartásra. Valószínűleg lesz valaki a csoportban, aki el fog bizonytalanodni, és már nem hiszi, hogy az egyetlen megoldás az, ha egy idegent, mint A digóban, jól megverünk. Ha pedig nincs ilyen ember, akkor nekem szerepből kell elbizonytalanodnom, és becsábítanom őket a saját utcámba.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE: TOMPA ANDREA

—————–
1 Bábok című előadásunk 2010-ben Kaposvár Megyei Jogú Város különdíját, Apalabirintus című előadásunk 2011-ben Budapesten a II. kerület különdíját és a Marczibányi Téri Művelődési Központ Szemlediplomáját nyerte.