…tanmese a szó legnemesebb értelmében.

Ahogy a fiatal színészek lassan felsorakoznak, és a közönséggel szemben megállnak, keményen, talán egyenesen számon kérően nézve a szemünkbe, mintha hirtelen friss levegő töltené be a Bárka Színház színpadát. Új arcok, fiatal, szinte még kamasz színészek, többüket Vidovszky György más előadásaiból ismerjük fel. Ami azonban friss és reményteli, rövidesen huzatos és kellemetlen lesz: forgószél támad, aztán hurrikán, ami áldozatokat fog szedni. Testközelünkben lévő, mégis teljesen ismeretlen, áthatolhatatlan világ ez, a fiatalok titkos élete.
Az East Balkán tanmese a szó legnemesebb értelmében. Tudást, ismeretet közvetít, amit oly ritkán tesz a mai magyar színház. Alábukik egy olyan világban, amelyről talán szülők millióinak sincs fogalma, amikor „a gyerek” szombat este ötezer forinttal a zsebében bulizni indul. Amikor kilép az ajtón, még kedves, csiripelő hangú ártatlan lány, mire a barátnőjénél kisminkeli magát, már egy búgó hangú érett dög, ahogy egyik szereplő magát igen pontosan látja.
A fiatal néző – hisz a 17-es és annál még fiatalabb kamaszkorosztályról és korosztályhoz oly rettentő kevés előadás szól ebben az amúgy rengeteg darabot termelő színházi kultúrában – ugyanúgy tanulhat ebből az előadásból, ahogy a másik is, az „öreg”. Látjátok azt az öreg nőt? Mennyi lehet? – kérdezi valaki a darabban. – Legalább harminc – válaszolják neki. Nevetünk. Mindenki öreg, aki nem „ők”. A felnőtt néző is a játék része tehát, az ő szempontja is megjelenik a történetben egy sajátos, fiatal optikán keresztül. Így aztán „mi” sem voyeurök vagyunk egy kamasz világban, kukkolók, akik fejcsóválva utasíthatnánk el, amit látunk azzal, hogy „bezzeg a mi időnkben.” Ha esetleg nem emlékeznénk kamaszkorunk szorongató szombat estéire, amikor rettentő kínosnak hittük, hogy buli nélkül otthon kell kuksolnunk; semmivel sem voltunk elveszettebbek.
Tasnádi István író és Vidovszky György rendező csapatával nem egy lineáris történetet mesél el – talán egy ilyen szaggatott, szabdalt világban nincsenek is nagy, egyéni történetek. Sokkal inkább a közös létállapot érdekelte az alkotókat, akik vélhetőleg maguk is inspirálódtak a fiatal színészek számukra is nehezen hozzáférhető tudásából. Ahogy ezt a darab kéziratában az író meg is jegyzi: „A szerző itt (itt különösen) számít a fiatal alkotótársak nyilvánvaló empirikus alapokon nyugvó döbbenetes kreativitására.” Ami az írónak-rendezőnek már kutatás – vélhetőleg sok ilyen munka áll a darab/előadás mögött -, az a színpadon álló fiatal színészeknek még tapasztalat. Ettől a találkozástól hiteles az est.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Kis szekvenciák sorával indít a darab. Lányok egy partin, akiknek italába fiúk valamit belekevernek. Egyik lány a pulton alszik el, magán kívül van. Két fiú kikeresi a mobiljából az utolsó hívott számot, a báty érkezik majd meg érte. De amíg a két fiú az öntudatlan lánnyal várakozik, telefonjával közös disznó és megalázó képeket csinálnak. Mintha máris mindennek két arca volna, a humánusba belekeveredik valami szükségszerű, unalomból fakadó rombolás. A kis történetek – egy csoportos és kudarcos agárdi vonatozás-füvezés, vagy álldogálás a bolt előtt, aminek fő témája, hogy milyen piát vegyenek a kevés pénzből, vagy amikor Jézus megjelenik a plafonon egy kolostori látogatás során, amikor zsályás-cigit szívnak – nagyjából ugyanazt a kérdést forgatják: mit igyunk, mit toljunk, mit szívjunk, hol bulizzunk. Hogyan verjük el azt a rémesen sok időt, amit az emberre büntetésként kiszabott a természet. A történetek gyakran viccesek, de kemények is, remek nyelven szólalnak meg, és pörögnek, hiszen az unalom az egyes számú közellenség ebben a világban. Egy „más”, meglehetősen halk hang is megszólal aztán a darabban: azé a lányé, aki „gáznak tartja” a szükségszerű füvezést, a piálást, öntudatvesztést. Ő az előadás különös, irreális dimenziók fele nyitó ablaka, hol fent, a magasban jelenik meg, hol fehér ruhában, hol gólyalábakon, mintha nem egészen tartozna ehhez a világhoz.

Aztán mégiscsak kihámozódnak nagyobb történetegységek: kiváló például a saját mamájával füvező lány története, aki azt követeli a szülőjétől, hogy viselkedjék végre felnőttként, és tiltson meg neki valamit, vagy legalább segítsen. A darab nem a szigorú szülőt tematizálja, aki tilt, sokkal izgalmasabb – és vélhetőleg ugyanoda vezet – a mindent megengedő, gyerekének valójában semmiben nem segítő szülő képe, a „jó” szülőé, a laissez fairé, ahogy a pedagógia nevezi, a végtelenül liberális, semmit nem tiltó, semmit tudni nem akaró felnőtté, akinek gyereke éppolyan elveszett. Hisz gyerek még, de már saját dealerje van. Pumuklinak hívják, úgy van benne a telefonjában.
A darab aztán szinte észrevétlenül kulminál egy nagy partijelenetben, vagy inkább partiállapotban, kiváló dramaturgiai-színpadi szerkezetben, amelyben a nagy közösben az addig külön egységek mind egymásra találnak. A drogos vízió nem annyira szürreális (külső) képekben, mint a nagy közös önkívületben jelenik meg. Dalban adóznak a „27-esek Clubjának”, mindazoknak a művészeknek, akik huszonhét évesen pusztultak el; a sort a legfrissebb áldozat, Amy Winehouse zárja. A 27-esek a világ szimbolikus halhatatlanjai, őrült irigység övezi fiatal halálukat. Mintha máris erre a sorsra készülnének.
Színpadi hőseinknek azonban tíz évük van addig – mi a fenét kezdjenek vele? A kérdés kemény és durva nyelven, mint valami kivont kard függ felettük.
A darabvezetésben nem minden szekvencia hasonlóan fajsúlyos, és a nagy partijelenet után már nehéz visszatérni a kis sztorikra, egy bor ellopásának történetéhez például, és ez gyengíti az előadás tömbszerűségét. Csak a legutolsó jelenet idézi fel valójában a darab ihletforrását, az idén januárban egy budapesti szórakozóhelyen történt drámát, amelyben három lány életét vesztette, mert a tömeg agyontaposta őket. A tragikus történetet elbeszélik, nem jelenítik meg. A szereplők hosszan várakoznak a bejutásra egy bulihelyre, aztán már csak a tanulságot vonják le, ismét szembefordulva a közönséggel. Hogy ki-ki kamaszkorában jön rá, hogy nem halhatatlan, és hogy ehhez kellenek a „cuccok”. Erről a közvetlen szókimondásról, összegzésről azonban lemondanék; túlságosan leegyszerűsítő.
Fiatal, kiváló színészeivel Vidovszky azt az utat választja, hogy színészeit és szereplőit nem azonosítja: a színészek eleinte ki-be lépnek szerepeikbe. Ez a konvenciójáték aztán lassan feleslegessé válik, az előadás is meghaladja, és már csak a tiszta formák állnak előttünk, mintha lassan hozzánőttek volna figuráikhoz. (Bár itt minden fiatal színész nevét leírhatnánk, most csak egyet emelünk ki: Sipos Viktóriát.) Nincsenek külső eszközök, külső ábrázolás. Csak egy óriási, fordított háztető uralja a színpadot, mely hol üres csontvázként meredezik, amelyen egyensúlyoznak, kapaszkodnak, hol pedig agyonnyomja a tömeget. Közös erővel tolják majd el a záró képben ezt a terhet, mintha a falak elmozdítására közösen volna csak erő. A szabadulás metaforája volna ez, bár a reményt nemigen látni. Remény maga az előadás, ami munkára, szembesülésre, belátásra, felelősségvállalásra szólít.Tasnádi István: East Balkán
Díszlet: Heike Vollmer. Fény: Sarah Jane Shiels. Jelmez: Szabó Gergely. Zene: Monori András. Mozgásrendező: Gyevi-Bíró Eszter. Dramaturg: Egri Bálint. Rendezőasszisztens: Gábos Katalin. A rendezőasszisztens munkatársa: Kovács Henrietta. Rendező: Vidovszky György.
Szereplők: Herman Flóra, Dér Zsolt, Császár Réka, Balla Richárd, Sipos Viktória, Koloszár András, Könczei Anna, Juhász Lajos, Vitányi-Juhász István, Varga Anikó, Dévai Balázs, Ivánovics Beatrix.

Bárka Színház, 2011. december 4.