A darab görbe tükrében is képes megőrizni a kritizált világ báját…

A Billy világának szatirikusan ábrázolt, jómódú, hoch értelmiségi miliője a színházba járóknak feltehetően valamivel ismerősebb, mint amennyire köszönőviszonyban van kis magyar valóságunkkal. A szcenika hatalmas, minimalista loft-enteriőrje, az alacsony dohányzóasztal körül párnákon szusizó, vagy szétszórt puffokon fetrengő családdal megőrzi, mintegy felnagyítja ezt az idegenszerűséget, elejét véve az erőltetett párhuzamoknak. Ennek az innen nézve inkább irigylésre méltó, semmint taszító életstílusnak az ábrázolásával az előadás ugyan nagyrészt elveszíti a brit Nina Raine drámájának domináns társadalomkritikai élét, de a mű sokrétűségéből még így is marad számos kiaknázható réteg.
Az előadás két felvonása mind szerkezetileg-dramaturgiailag, mind eszközhasználat és hangoltság tekintetében eltér egymástól. A felütés dinamizmusát a szünetig lényegében töretlenül őrzi a színészek összehangolt játéka, az életszerűre magyarított dialógusok humora és a tér otthonos bemozgása. Pergő szócsatákban elevenedik meg az egymást cikiző, saját (vélt) liberális szellemiségében és szellemességében tetszelgő, „zsidó vagyok, szidhatom a zsidókat”, „anyámat is egy jó poénért…” típusú, Leonard Cohen emblematikus zenéjével aláfestett családi élet. Az élcelődésre épülő, szimbolikusan és kényszeresen újra és újra megerősített szabadelvűség és kritikai hangvétel egyszerűen lehetetlenné teszi az érzékenység, a minden hangban ott lappangó sértettség kifejezését. Másfelől az előadás erőssége éppen abban rejlik, hogy a darab görbe tükrében is képes megőrizni a kritizált világ báját, alakjainak szerethetőségét. Hegedűs D. Géza a verbalitás szintjén fojtogatóan domináns apafigurát gesztusaiban árnyalja komikus-sebezhető vén medvévé, míg neurotikus-energikus felesége Pap Vera megformálásában írónői, értelmiségi, társasági lényét igyekszik összeegyeztetni a gyerekeit imádó anya szerepével. Ezek a gyerekek persze saját tehetségtelenségüktől rettegve fulladoznak a lehetetlen elvárásoktól terhes légkörben, miközben képtelenek összeegyeztetni megfelelési és lázadás iránti vágyukat. A megkapóan pontos helyzetrajzot az írónő a siket Billy figuráján keresztül nyitja ki: alakja neuralgikus pont, amelyben a konfliktus, mintegy tünetszerűen, tetten érhetővé válik. Telekes Péter a csendbe, a kényszerű-öntudatlan grimaszokba, a kifejezésért folytatott küzdelembe belefeszülő arcba és a hallás nélkül kontrollálatlan beszéd különösségébe hiteles és összetett személyiséget épít. Billyt mindenki szereti, egyrészt mert a szájról olvasáshoz szükséges koncentráció nem engedi meg, hogy az általános gyakorlat szerint mások szavába vágjon, másrészt a kegyetlen és villámgyors riposztok sem jellemzik. Amikor kétségbeesetten kérdezi, épp miről szól a családi dráma, tulajdonképpen jogosan felelik neki rendszerint, hogy semmiről. Csakhogy ez a semmi, hol az érzelmek kifejezéséért, hol pedig a gondos eltakarásáért folytatott harc, a körülírás, a redundancia mégiscsak maga a lényeg, illetve nélküle üres, magányos és értelmetlen az a sosem kifejezhető, kimondhatatlan és megragadhatatlan gondolatfoszlány, érzés, benyomás, ami a kommunikáció beteljesületlenségében kap formát, legyen az bármily tökéletlen és folyamatosan változó. Billyt ebből az emberi, egyszerre vonzó és taszító világból zárja ki a saját előítélet mentességétől elragadtatott család, amely képtelen a fiút annak látni, ami: fogyatékkal élőnek, aki nem azért nem veszi ki a részét az általános gyarlóságból, mert szelídebb, jobb, akármilyenebb, hanem mert siket. Érzés, gondolkodás, nyelv és kifejezés témakörét boncolgatta kezdetben filozófiai, érthetetlenségében komikus, szakkifejezésektől elnehezült megfogalmazásban az apa, hogy aztán lassanként kiderüljön: ez a steril absztrakcióként nevetséges probléma Billyn keresztül életük alapvető, hétköznapiságában drámai kérdése. Billy újdonsült barátnőjét ellenségesen fogadják, hiszen felvállaltan a siket közösség tagja, márpedig vélt toleranciájuk nem tűri a gondolatot, hogy valaki pusztán a fogyatékossága miatt tartozzon valahová: egy másik, bizonyos értelemben talán egyenesen beszűkültebb, csak hierarchikusságában és kicsinyességében ismerős világba. Bata Éva Sylviája érettségével és bölcsességével némiképp ellenszenves, tanáros rezonőrszerepbe kényszerül, másfelől a líraibb, humortalanabb és vontatottabb második felvonás talán egyetlen igazán fájdalmas jelenete az ő vallomása, dilemmája, mélységes félelme a fokozatos megsüketüléstől, a szellemi beszűküléstől.

Géczi Zoltán, Telekes Péter és Pap Vera / Schiller Kata felvétele

Szőcs Artur humorában és dinamizmusában erős, realista rendezését már az első felvonás végén megbontják a hátsó falra vetített mondatok, amelyek eleinte a jelbeszédet fordítják, majd egyre gyakrabban kimondatlan gondolatokat jelenítenek meg. A pörgő-szatirikus első felvonásba ezzel párhuzamosan keverednek a melodramatikus szálak, mintha ezek írói oldalról szimbolizálnák azt, amit az értelmező feliratok a rendező részéről: a meglepő bizalmatlanságot a befogadói értelemmel és érzékenységgel szemben. Pedig már a jelbeszéd is meglehetősen kifejező, és tulajdonképpen a konkrét jelentés nélkül is értelmezhető, a figurákban zajló, a verbális megnyilatkozásokkal ellentétes történéseket pedig a színészek kommunikálják érzékletesen és finoman. Kár a szélesre nyitott perspektíva sokszínű szálait elsietett-kapkodó, filmszerű snittekben lezárni, a humor mögül kiáltó fájdalmat könnyekkel és hisztérikus jelenetekkel szájba rágni, majd mindezt a történetbe szervesen nem illeszkedő szeretet-megnyilvánulással zárni. Kár ez az önbizalomhiányt sejtető egyértelműsítés, amely önkéntelenül demonstrálja, hogy a kifejezés bármily direkten állítson is, valójában kizárólag indirektségükben igaz tartalmak kifejezésére alkalmas.

Nina Raine: Billy világa
Fordította: Kovács Krisztina. Díszlet- és jelmeztervező: Lisztopád Krisztina. Dramaturg Deres Péter. A rendező munkatársa: Várnai Ildikó. Rendező: Szőcs Artur.
Szereplők: Pap Vera, Hegedűs D. Géza, Telekes Péter, Géczi Zoltán, Péter Kata, Bata Éva.

Pesti Színház, 2011. december 22.