Ez a Medea annyival erősebb, okosabb, az életet teljességében élni akaró nő, ember, hogy ez egyszerűen agyonnyomja a vele lépést tartani nem bíró, amúgy igazán jóravaló Iaszónt.

Az évezredeken átívelő, közös európai kultúrkincs nagyon fontos része a görög mitológiai alakok sorsát feldolgozó irodalmi művekben ölt testet: a homéroszi és hésziodoszi eposzoktól kezdve a görög és római drámákon, Shakespeare-en és Molière-en át Anouilhig és Sarah Kane-ig a kiemelkedő alkotók az adott kor égető kérdéseire adható, érvényes válaszokat találtak az archetipikus mítoszhősök sorsfordulataiban, jellemükből kibontható emberi viszonyaikban. Hogy csak a nőknél maradjunk: Phaidra, Antigoné, Élektra, Íphigeneia, Helené (és folytathatnánk még a sort) történetei olyan, örökké érvényes női-emberi sorstoposzokat kínálnak, amelyekben magára ismerhetett az i. e. V. század gondolkodó embere éppen úgy, mint akár a XX-XXI. századé is. A Médeia-mítosz egyike ezen történeteknek, s nem kérdéses, kiválóan alkalmas örök emberi konfliktustoposzok bemutatására, elemzésére. „A szeretett férfiért mindenét feláldozó nő”; „a galádul elhagyott feleség” olyan értelmezések, amelyek a Iaszónba szó szerint halálosan belebolondult nő tragikus sorsából könnyedén kiolvashatók, s amelyek – elsősorban Seneca nyomán – a mítosz majd’ minden színpadi változatban ott találhatók. Összetettebb értelmezések azok, amelyek – elsősorban Euripidész nyomán – Médeia és Iaszón sorsában a fentieken kívül a közösségből, társadalomból kitaszítottság és/vagy az idegenség különböző fokozatait állítják a középpontba (Magyarországon legutóbb Zsámbéki Gábor emlékezetes Médeia-rendezése foglalkozott a történet ezen „mélyrétegeivel” [Katona József Színház, 2004]).
Az idén hetvenedik életévét betöltött világhírű, litván származású rendező, Kama Ginkasz valamit nagyon tud a nőkről. Hogy ennek elmondására éppen Seneca Medeáját* – kiegészítve Anouilh, Joszif Brodszkij-, és ha jól sejtem, azért valamennyi Euripidész-szöveggel is – találta a legmegfelelőbb közvetítő anyagnak, már önmagában is kellőképpen provokatív ötlet. A provokatív megközelítés több, korábbi munkájára is jellemző volt, így írtak Csehov Sirályának, Dosztojevszkij A félkegyelműjének rendezéséről is (mindkettőt Moszkvában mutatták be), míg Macbeth-rendezése Finnországban kavart komoly vihart; olyannyira védjegyévé vált a provokáció, hogy néhány éve az amerikai John Freedmannel közösen Provoking theater (Provokatív színház) címmel írt elemző tanulmánykötetet rendezéseiről. Most nem kevesebbet állít a Moszkvában, a Junogo Zrityelja Moszkovszkij Tyeatr (MTYuz)-ban megrendezett s 2011-ben a Nyitrai Nemzetközi Színházi Fesztiválra meghívott Medeájában, mint hogy nem mindig a Médeiáknak, az, úgymond, elhagyott, megcsalt, kisemmizett nőknek van igazuk. Sőt. Van úgy, hogy nem lehet mást tenni, mint abbahagyni a kilátástalan küzdelmet a boldog – vagy csak egyszerűen nyugodt – életért, ami a Médeiák oldalán lehetetlen.
Álomvilág-tájba helyezi Ginkasz a cselekményt. Persze elmondják, hogy ez Korinthosz, de a vak is láthatja, hogy ez nem igaz: kopár vulkanikus domb a bal oldalon, amelynek tövében sziklás-iszapos, életveszélyesen lápos-csúszós csapás vezet át a színpad jobb oldalát teljesen kitöltő, hatalmas tóhoz. De még mielőtt belefeledkezhetnénk e holdbéli, Dalí-festmény vízióinak látványvilágát idéző tájba, fel kell figyelnünk arra, hogy ezt a tavat a szín hátsó falára illesztett, nyitva felejtett konyhai falicsap táplálja hol csendes, hol hangos csobogással. Egyszerre groteszk és félelmetes összkép. Nincs egyetlen nyugodt pontja e térnek, ahol megpihenhetnének a szereplők, vagy ahol legalább a mi tekintetünk megállhatna egy pillanatra (díszlet: Szergej Barkin). Medeát az elemi ösztönök világa felől közelíti meg Jekatyerina Karpusina. Iszonyú keserűségből, végtelen fájdalomból, minden pillanatban robbanással fenyegető érzelmekből, de mindenekelőtt őserővel létező nőiességből gyúrja megközelíthetetlen asszonnyá, akinek tragédiája, hogy megközelíthetetlen, kisajátíthatatlan. Hiába is vágyott és vágyik arra, hogy Iaszón társa legyen örökre – s látjuk, igaz lenne ez a világ bármely férfijára is! -, senki nem lehet képes társává válni, megfelelni igényeinek. Iaszón ezért, s nem más nő szerelméért vagy a kényelmes életért hagyja el itt, görög földön őt, s teszi ezzel persze otthontalan, kitaszított idegenné. Ez a Medea annyival erősebb, okosabb, az életet teljességében élni akaró nő, ember, hogy ez egyszerűen agyonnyomja a vele lépést tartani nem bíró, amúgy igazán jóravaló Iaszónt. Igor Gorgyin a Medeával való szerelemért, vagyis a nővel való harmonikus együttélésért folytatott kilátástalan harcba fásult bele. Végtelenül elfáradt ez az egykor talán szebb napokat megélt, mára teljesen megtört férfi, aki dehogyis akar rosszat bárkinek is: egyszerűen be kell látnia vereségét, emberi-férfiúi jelentéktelenségét, amelyet e mellett a nő mellett nap nap után meg kellett élnie. Mostantól végre élni szeretne, kiszabadulni Medea nyomasztó – szellemi és nyilván szexuális-fizikai – fölénye alól. Remek alakítás. Ginkasz a forrásként megjelölt szerzők közül Anouilh Médeia-változatában találhatott a legtöbb fogódzót ehhez az értelmezéshez, de rendezése radikálisan továbbment a francia szerző kezdte úton, s egy ízig-vérig új konfliktushálót épített fel, amelyben Iaszón elbukása, tragédiája legalább annyira fájdalmas, sőt hátborzongató végkifejlet, mint Medea gyerekgyilkossága és pusztulása.* A Médeia-Medea írásmód kettősségét a görögös, illetve latinos forma különbsége indokolja. (A Szerk.)