A színrevitel nagyobb szcenikai meglepetések nélküli tisztes munka...

Újra meg újra nekirugaszkodnak az angol abszurd emblematikus darabjának a színházcsinálók, talán nem véletlenül. Pinter 1960-ban írott színműve mindig is kitűnő alkalmat jelentett három érett férfiszínésznek, hogy megcsillogtassa jellemábrázoló képességét, s a groteszk figuraépítés és csoportjáték módozatait. A félévszázados dráma persze magán viseli az egykor oly népszerű korstílus bélyegét, s az idő, mi tagadás, némiképp alámosta e hajdan revelatív világlátás és dramaturgia talapzatát, mégis, A gondnok kellően nyitott mű maradt ahhoz, hogy teret adjon kortársi érzékenységeknek.
S ha valaki, hát a Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László triásza kiváltképp alkalmas rá, hogy „csípőből” hozza a sejtelmes, lebegő többértelműséget, a verbális és gesztikus poénokat, a nyelvi töredezettséget, a stílusbeli fanyarságot. Szabó Máté rendező nem is nagyon tett mást, mint rábízta három színészére a játékot, s az ő tapasztalatukból, rutinjukból meg persze különleges képességeikből igyekezett életre hívni az előadás sajátos atmoszféráját. A színrevitel nagyobb szcenikai meglepetések nélküli tisztes munka (amit a mai ínséges világban ugyancsak meg kell becsülni), ám a darab s az idő koordinátáit, valamint a színészi kondíciókat is figyelembe véve, máris árnyaltabb a kép.
A tér, amelyben a cselekmény játszódik, kacatokkal, ócskaságokkal telezsúfolt, hosszúkás, kifutószerű szoba (díszlet-jelmez: Khell Csörsz), amelyben egymásra hányva, szeszélyes összevisszaságban hevernek használati tárgyak, két vaságy, rozsdás forgószék, szétszórt ládák, dobozok, lécek és egyéb, meghatározhatatlan rendeltetésű limlomok. Az elnyújtott térnek mindjárt funkciója is lesz, mikor a roppant öntudatos, befogadott clochard, Davies (Mucsi Zoltán) az ajándékba kapott cipőket próbálgatja, s úgy rugózik, vonulgat magát illegetve föl s alá, mintha manökenkifutón sétálna. A történetre kár lenne sok szót vesztegetni; a három, valamiképpen egymásra utalt férfi csoportdinamikai szeánsza az egymástól való függés, a megalázás, a behódolás, a törleszkedés láncolatos játékaira s hosszabb monológjaira épül. Mikor a kimért, lassú mozgású és észjárású Aston (Scherer Péter) befogadja az utcai inzultusból kimentett vehemens öreg csavargót, Daviest, még nem tudjuk, hogy a férfi, mármint Aston, mentális frusztrációját igyekszik palástolni a szüntelen matatással, manuális tevékenykedéssel. Davies mulatságosan idomulni próbál az ölébe pottyant, szerencsés helyzethez, de csakhamar fölismeri, hogy nemcsak átmeneti hajlékra, hanem akár végleges otthonra is szert tehet, mikor a váratlanul fölbukkant háziúr, Aston öccse, Mick (Katona László) leszerződteti gondnoknak. Azonmód megpróbálja kifúrni Astont, s belopni magát Mick kegyeibe, hiszen, ha ketten azt mondják, hogy a harmadiknak nincs már hely, akkor a hatalmi harc eldőlt. Mert hát mi másról is szólna ma (és szólt részben anno) Pinter színműve, mint a hatalom megszerzéséről, az egyik ember erőszaktételéről a másik emberen, legyen az bár hajléktalan vagy tőketulajdonos.

 

Mucsi Zoltán és Scherer Péter / Koncz Zsuzsa felvétele

E körkörös függelmi libikókát jeleníti meg hullámzóan fanyar humorral Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Katona László. S bár a játék logikája és dramaturgiája igen hamar átláthatónak bizonyul, s némely hosszúra nyúló párbeszédek vagy tirádák jócskán elnehezítik is az előadást, azért jut bőven tér a színészi alakformálásnak, erőnek. Különösen áll ez Mucsi Zoltán árnyaltan kidolgozott, súlyos drámaiságú figurájára. Mucsi Daviese alamuszi módon sunnyogó, kissé zakkant gondolkodású sprőd hajléktalanból lesz egyre inkább magára találó, számító és erőszakos lénnyé. Ahogy a védekezni alig tudó Astont iskolázza, s ahogy Mickhez törleszkedik, majd meghunyászkodva ismét Aston jóindulatáért esdekel, az a hatalomvágy, a pitiáner árulás, a köpönyegforgatás iskolapéldája. S miközben elnézem Mucsi rusztikusan sorsbarázdált, összeszűkült pupillájú tekintetét, hamar felhorgadó és kihunyó, keménykedő indulatát, délceg fellobbanásait és aláhullásait, bohóci piruettekkel spékelt, érces basszbaritonjával kontrázott, clown-sziporkákkal átszőtt fagyos-fanyar jelenlétét, pálcika-végtagjainak takarékosan szögletes, atletikus mozdulatait, arra gondolok, ismerem ezt az alakot, sokszor láttam már tőle, de sosem tűnt még pontosan ilyennek; ennyire teltnek, keserűnek, törékenynek és gazdagnak. A játszótárs, Scherer Péter Astonként komótos, lassú mozdulatokkal operál, mintha csak lelassított filmben játszana, kataton matat, elmerülten szereli az össze sosem illő konnektorokat, s miközben csöndesen elmegy és visszatér, csoszog, szöszmötöl, átsugárzik a lényén valamiféle szelíd, megengedő empátia és megfontolt keménység. Az abszurdspecialista Katona könnyed, csodálkozó, laza nagyvonalúsággal, elnyúlva, eldőlve, sétálva, heverészve adja a talányos és kiismerhetetlen háziurat, aki hol segít, hol büntet, hol töprengő meditációba zuhanva szorongatja fejét, mintha ő is sérült lenne. Mikor színre lép, mindjárt hosszan püföli Davies kobakját a vaságy matracára, hogy azonmód analízisbe kezdjen, s megmentő tervekkel rukkoljon elő.

Davies, az abszurd logikája szerint, sosem jut el Sidcupba, ahol visszanyerhetné elvesztett személyazonosságát, Aston nem építi fel házikóját, ahol otthonra lelne, Mick nem tudja áttestálni házi teendőit az alkalmi gondnokra, hogy ügyeit intézhesse. A játék hosszan kitartott poénokkal, kidolgozott szituációkkal meg bújócskázó nyelvi humorral hozza kortársi közelségbe a megfakult drámai matériát. Az abszurdból láthatólag leginkább az abszurd humor maradt eleven: ahogy két méla tekintet egymást fürkészi a kölcsönös félreértések-félrehallások útvesztőiben, az ma is virulens és mulattató.

Harold Pinter: A gondnok (Nézőművészeti Kft.)
Fordította: Bartos Tibor. Díszlet-jelmeztervező: Khell Csörsz. Produkciós vezető: Gyulay Eszter. Rendező: Szabó Máté.
Szereplők: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László.

Szkéné Színház, 2012. február 10.

Facebook Comments