…alapvető normák nélkül nem beszélhetünk nyugati demokratikus mentalitásról.

A brit DV8 társulat vendégjátékának címe, a Can We Talk About This? kétféleképpen fordítható magyarra: „beszélhetünk-e erről?”, illetve „tudunk-e beszélni erről?”. Az előadás éppen ennek a szimbolikus kettősségnek a jegyében és az iszlamista terrorizmus tükrében járja körül a liberális demokráciák megkérdőjelezhetetlen alapértékének tartott szólásszabadság – evidenciajellege ellenére – újra és újra kényesnek bizonyuló kérdését. Beszélhetünk-e kritikusan a fundamentalista iszlámról félelem, fenyegetettség és retorziók nélkül, élve a szólásszabadságra vonatkozó jogunkkal? És vajon tudunk-e erről elfogulatlanul, árnyaltan, félelemtől és előítéletektől egyaránt mentesen, kritikusan és önkritikusan, tabuk és patriotizmus, elbagatellizálás és démonizálás nélkül – azaz valóban szabadon beszélni? Hogy a válasz mennyire nem magától értetődő, azzal a DV8 rögtön az előadás kezdetén szembesíti közönségét.
„Ki gondolja úgy, hogy kulturálisan felsőbbrendű a táliboknál?” Ha a néző kellő öntudattal utasítja el magában a kérdést, lesz másfél órája, hogy azon töprengjen, vajon a multikulturalizmus egyet jelent-e a kulturális relativizmussal, és a liberális tolerancia, amelynek része a vallásszabadság, mivel számolja fel önmagát: azzal, ha meghúzza, vagy éppen azzal, ha nem húzza meg határait?
Salman Rushdie Sátáni versek című 1988-as regényének megjelenését, amely az iszlám vallási vezetők szerint sértő módon ábrázolta Mohamed prófétát, véres események sora követte: a könyv japán fordítóját megölték; olasz fordítóját és norvég kiadóját megtámadták és megsebesítették; felgyújtották a szállodát, amelyben a török fordító szállt meg; Irán pedig kimondta Rushdie ellen a fatvát, amelynek értelmében minden igazhitű muszlimnak kötelessége megölni őt, ha erre lehetősége adódik. Theo Van Gogh holland filmrendezőt a muszlim nők elnyomását tematizáló, provokatív hangvételű filmjéért gyilkolták meg, és a 2005-ben megjelent dán Mohamed-karikatúrákra válaszul a világ számos pontján zászlóégetéssel és gyújtogatással kísért, halálos áldozatokat követelő zavargások törtek ki. A hírhedt történetek kevésbé ismert események megidézésével egészülnek ki, és miközben a színészek egyenként ejtik a földre az áldozatok nyomtatott képmását, szertelibbenő lapok és papírzizegéssel aláfestett szenvtelen hangú, pergő kommentárok hoznak létre vizuálisan és akusztikusan borzongató kompozíciót.

Seeta Patel / Oliver Manzi felvétele

Magyarországon nem jellemző az erős iszlámellenesség (mint ahogy a radikális iszlamisták terrorja sem), Nyugaton viszont külön szóval jelzik az „iszlamofóbiát”: aki az iszlámmal kapcsolatban a vallásból gyökereztetett társadalmi vagy politikai ellenvetéseket fogalmaz meg, annak számítania kell nemcsak a hívők, de a nyugati sajtó és közvélemény éles kritikájára is. Miközben az előadást rendező Lloyd Newson elsősorban erre a kettős tabujelenségre fókuszál, elkerüli a moralizálást csakúgy, mint a könnyű válaszokat. Mégis felmerülhet a vád, hogy didaktikus, amennyiben nem foglalkozik az előítéletek mérsékelt vagy progresszív iszlám hívőkre gyakorolt hatásával, a „másik oldallal”, ráadásul ez nem véletlen: a darab ugyanis tényleg megkérdőjelezi, hogy húzható lenne éles határvonal radikális és nem radikális muszlimok közé, ha egyszer a fundamentalisták a belülről érkező kritikus hangokat éppoly konzekvensen hallgattatják el, mint a „hitetlenekét”. A fizikai színház eszközeinek köszönhetően Newson mégsem válaszolja meg saját kérdéseit, és az előadás képes ellenállni a leegyszerűsítő interpretációnak: feszültség és ellentmondásosság határozza meg. Mintha a valódi interjúkból, híradókból, újságcikkekből és adatokból összeállított hanganyagot szüntelenül ellenpontozná, kiegészítené, és főleg idézőjelbe tenné a hétköznapi rutincselekvések groteszk ismétlődésével fémjelzett, hol a kegyetlen szavakhoz nem illeszkedő könnyedséggel, hol a kitekert test szorongásával feszültséget teremtő tánc, amely így szüntelen esztétikai és kritikai távolságot teremt a személyes és szuggesztív történetekkel szemben. Másfelől a dinamikus koreográfia fizikailag kontrázik rá a kérdésre: tudunk-e erről beszélni anélkül, hogy az ellenálláson, a fáradtságon megtörne a hangunk, anélkül, hogy kifulladnánk, hogy a félelem vagy a megszokás belénk fojtaná a szót?

A színpadon linóleumpadlós enteriőr, amely egyaránt idéz tantermet, tanácstermet vagy városi teret – valamiféle nyilvánosságot, a társadalmi beszéd fórumát. Akár otthonos is lehetne, ha erőterét nem uralná a félelem egy láthatatlan, hálózatos felépítésével globálisan ható ellenségtől. Ahogy az előadók megidézik a vallási fanatizmus meggyilkolt, vagy szüntelen menekülésben lévő áldozatait, úgy telnek meg a falak és tükörfelületek körös-körül nevekkel: baljós nyomokkal, a terror légkörét megteremtő, kitörölhetetlen sebhelyekkel.
Ha a műalkotás lényege szerint ellenáll az egyértelmű válaszoknak, és a liberális gondolkodás nyitottsága feltételezi, hogy egyetlen válasznál sem állapodhat meg, mindez mégsem jelenthet valamiféle naiv vagy cinikus relativizmust: alapvető normák nélkül nem beszélhetünk nyugati demokratikus mentalitásról. Ha viszont létezik ilyen mentalitás, annak természetéből adódóan el kell utasítania azt a lehetőséget, hogy a fennen hirdetett szólásszabadságot a terror légkörében fogant öncenzúra aláássa. Mert csak addig beszélhetünk demokratikus Nyugatról, amíg minden kérdést és minden lehetséges választ meg lehet fogalmazni, a megközelítés minden elképzelhető szempontját ki lehet mondani, és ugyanakkor kritikával is lehet illetni.

Can We Talk About This? (DV8)
Rendezőasszisztens: Elizabeth Mischler. Színpadmester: Tom Pattullo. Színpad: Matt Davis. Hang: Eamon Walsh. Fényterv: Beky Stoddart. LX: Richard Godin.
LX és videó: Ben Dodds. Rendezte: Lloyd Newson.
Táncosok: Ira Mandela Siobhan, Hannes Langolf, Ermira Goro, Lee Davern, Joy Constantinides, Christina May, Seeta Patel, Anwar Russell, Samir M’Kirech, Kim-Jeni Fischer.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. február 23.