A darab gyakorlatilag ismeretlen hazánkban…

Mohai Tamás és Lass Bea / Schiller Kata felvétele

Az utóbbi években megszaporodtak a betegségek és a szorongásos zavarok művészi ábrázolására tett kísérletek: könyvek és mozifilmek sora szövi történetét mozgáskorlátozott, skizofrén vagy épp súlyos dadogással küszködő főhős köré. Polgár Péter rendezése mintha ebbe a sorba illeszkedne Tennesse Williams A kétszereplős darabjának egyszerre klausztrofóbiás és pánikbeteg, azaz a bezártságtól és az utcára lépéstől egyaránt rettegő testvérpárjával. Maga a dráma ennél jóval tágabb asszociációs horizontot nyit, kezdve egy művész alkotói szorongásainak vallomásos megidézésétől egészen a gazdag képzeletvilág és a súlyos skizofrénia, a művészet és az őrület közti keskeny határmezsgye kirajzolásáig, de az előadásban ezek a lehetőségek kibontatlanok maradnak.
A darab gyakorlatilag ismeretlen hazánkban: a KoMa bemutatójáig nemcsak színpadon, de drámaként sem jelent meg magyarul. Hogy mégsem tud igazán az újdonság erejével hatni, az részben lehet a fent említett trend okán is, mégsem írható kizárólag az 1975-ben befejezett mű tematikai kopottságának számlájára. Bár a dráma külföldön sem tartozik Williams gyakran játszott művei közé, ez inkább a gyakorlatilag cselekmény nélküli darab vallomásos, belső „dialógust” idéző szerkezetének, semmint a felvetett kérdésekben rejlő gondolati potenciál kimerülésének köszönhető. Ami nem jelenti azt, hogy maga a dráma problémamentes remekmű lenne. Upor László szöveghű fordításában jól tetten érhető a darab nyelvileg és lélektanilag egyaránt meghatározó, vallomásos jellegével nehezen összeegyeztethető, elidegenítő pátosza. Körkörös, mindig a kezdetekhez visszakanyarodó szerkezete az őrület felé vezető, mániákus és egyre sűrűbb ismétlésekkel-ismétlődésekkel kikövezett utat teszi érzékivé, ami inkább irodalmi, mintsem színpadi formát implikál.
Az előadás ajtóval-ablakkal felszerelt paravánból, zongorából, dohányzóasztalból és kanapéból álló színpadképe meglepően naturalista. A történet alapszituációjának megfelelően a színpad színpadot jelenít meg: színházat a színházban. Claire és Felice árva, mindenki által magára hagyott testvérpár, akik színészettel keresnék kenyerüket, ha volna kinek játszaniuk. Minthogy senki sem kíváncsi rájuk, közönséget hazudnak maguknak és egymásnak, és játszanak, mert képtelenek nem játszani: mintha félnének, hogy ha egy pillanatra megállnak, közös világukba „betör” a valóság. Az általuk írt, és be nem fejezett „kétszereplős darab” és az életük között elmosódnak a határok, a megidézett traumák úgy törnek felszínre, mintha a tudatalatti ellenőrizhetetlen régióiból érkeznének: nem világos, milyen valós esemény elfojtásának lenyomatai. Kezdetben felmerülhet a nézőben, hogy Claire mindössze Felice látomása, de ennek ellentmond, hogy hol az előbbi, hol az utóbbi tűnik el rövid időre a színfalak mögött: egyiküknek sincs állandóbb, „valóságosabb” jelenléte a másiknál. Miközben nem létező közönségüknek játszanak, a zongora adott billentyűjének lenyomásával felváltva adják meg a jelet a belső darab „meghúzására”, mintegy megakasztva az emlékezést, amit általában fényváltás is jelez. A történeten belüli történet szerint ezotériába merülő apjuk lelőtte anyjukat, majd magával is végzett, ők pedig árván maradtak a rossz emlékű házban, ami így egyszerre otthonos a külvilággal szemben, de idegen belülről. A bezártság biztonsága és borzalma elválaszthatatlannak mutatkozik, miközben ők egyre kevésbé képesek ki-belépni a szerepekből és a szerepekbe: a kör, amely talán az elfojtottságában, traumaként felfejthetetlen, éppen ezért szimbolikus „kettős gyilkossággal” kezdődött, lassan bezárul.

Mohai Tamás és Lass Bea pörgő dialógusai és a párbeszédekbe cezúrát illesztő játékos váltásai ezt az örök szerepben létet teszik az előadás vezérfonalává. A rendezői vízió ezúttal háttérben marad a színészi alakítás javára, különösen jelentőssé téve az egyébként nüánsznyi eltérést a színészek játékstílusa között: míg Mohai leheletnyi távolságot tart szerepétől, Lass egy érzékeny és árnyalatokban gazdag személyiség naturalista lenyomatát rajzolja elénk. Márpedig A kétszereplős darab pátosza és színpadidegensége éppen azzal a finom távolságtartással volna oldható, amivel cselekménynélkülisége az abszurd műfajában, a „menjünk vagy maradjunk?” kérdésének egyfajta egzisztenciális szorongásként való ábrázolásában nyerhetne értelmet.
Az előadás a történetet hűen idézi meg, miközben hiányzik belőle az egyéni értelmezés, ami elevenné tehetne egy aligha véletlenül ritkán játszott drámát. Nem kell ahhoz a KoMa („Kortárs Magyar”) társulatán számon kérni a nevében is őrzött eredeti ars poétikát, hogy a hiányérzet jogos és indokolt legyen; a színpad eleven művészete természetéből adódóan kortárs.

Tennesse Williams: A kétszereplős darab
Fordította: Upor László. Műszaki vezető: Mervel Miklós. Asszisztens: Jaskó Bálint. Rendezte: Polgár Péter.
Szereplők: Lass Bea, Mohai Tamás.

KoMa Bázis, 2012. március 3.