Gáspárik elmondta, hogy érkezésekor dolgozni akaró társulatot talált Vásárhelyen, ám a hatalmon lévő hivatali apparátus minden érdemi változtatás ellen volt.

Nem tudom, hazai szakmai berkekben mekkora feltűnést keltett 2011 nyarán Gáspárik Attila kinevezése a magyar és román tagozattal is rendelkező Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatói székébe, mindenesetre a direktorral akkor és azóta megjelent interjúk igen tanulságos olvasmányok. Karakán, szókimondó, habozás nélkül kőkemény hangot megütő és nem utolsósorban nagyralátó színházi ember profilja körvonalazódik ezekből a szövegekből. Nem fél nevén nevezni a problémákat, sőt gyakorta hivatkozik kollégák munkáira, előadásokra, amik tetszettek, és amik nem (őszintén: el tudjuk ezt képzelni pozícióban lévő magyarországi színházi emberekről?). Persze szövegelni lehet, mifelénk is művelik sokan a műfajt, ám a színházigazgatót (az esetek többségében) nem a pályázata vagy a körülötte zajló halkabb-hangosabb vita minősíti, hanem kizárólag a teljesítménye.
Főleg olyan esetekben, mint amilyen az arcát vesztett marosvásárhelyi színházé, amely az utóbbi években gyakori vezetőváltásokon esett át, s inkább csak a túlélésért küzdött, ahelyett, hogy arculatot teremtett vagy talált volna magának. Gáspárik elmondta, hogy érkezésekor dolgozni akaró társulatot talált Vásárhelyen, ám a hatalmon lévő hivatali apparátus minden érdemi változtatás ellen volt. Nem is a nulláról, inkább mínuszról indult tehát, ezért aztán muszáj volt nagyot álmodnia. A hosszú listán első helyen szerepelt a szakmai hitelesség visszaszerzése, bár rögtön hozzá kell tenni, hogy az alig bő fél évvel ezelőtti kinevezés miatt a mostani évadra érdemi befolyása természetesen nemigen lehetett.
A magyar tagozat programját böngészve ezért aztán inkább óvatos és (gazdasági értelemben véve is) kiszámítható tervet látunk, semmint vadul újítót. A nagytermi előadások között találunk két „kikölcsönzöttet” (Ascher Tamás kolozsvári Álarcosbálját és Bocsárdi László sepsiszentgyörgyi Bánk bánját), két, a hírek szerint nagy sikerrel játszott vígjátékot (Móricz Zsigmondtól és Verebes Istvántól), továbbá Lessing Bölcs Náthánját. A kistermi előadásokban a klasszikusok háttérbe szorulnak a kortárs, többnyire élő szerzők javára: Székely Csaba (tavaly a Nyílt Fórumon Vilmos-díjjal kitüntetett) drámája, Székely János tragédiája, Háy János istendrámája, Eduardo de Filippo komédiája és Medgyessy Éva monodrámája a választék. A továbbjátszások között nagyjából azonos arányban találni tegnapi és mai szerzőket: Shakespeare mellett Schimmelpfennig, Csehov mellett Masl/owska is ott van. A rendezői névsorban a már említettek mellett Harsányi Zsolt nevét olvashatni a legtöbbször, de Sebestyén Aba, Rusznyák Gábor is minőségi garanciát jelent. A színházban, aminek még soha nem volt magyar igazgatója, nemrég mozgásszínházi produkciót mutatott be a magyar és a román társulat: a Carmina Burana latin nyelvű, negyvenen vannak a színpadon, mindkét csapatból – még csak hasonló sem történt itt soha korábban…

Bokor Barna (Petruchio), Kárp György (Baptista Minola) és Berekméri Katalin (Kata) A makrancos hölgyben. Bartha László felvétele

Nincs semmi baj az évadtervben jól kitapintható manőverezéssel egy olyan színházban, amiről 2010 nyarán még azt lehetett olvasni, hogy a nézők egy része olyannyira elégedetlen volt az akkori vezetéssel, hogy előadás közben tüntetőleg távozott, mások széttépett bérleteket hagytak csak maguk után. Gáspárik Attila direktorsága hajnalán a Fidelio újságírójának kérdésére, hogy milyennek szeretné látni a színházat kinevezése végéhez közeledve, azt felelte: „A mandátum végén? Például örömmel visszaemlékezni arra, hogy Alföldi Robi milyen jó Ember tragédiáját rendezett a román tagozaton, és nézegetni azt az albumot, amelyik az egy hónapos budapesti vendégszereplés után készült…”

A nagy álom bizonyos elemei teljesülni látszottak idén február közepén, amikor a marosvásárhelyi színház közel egyhetes turnén járt Magyarországon: Debrecenben egy (a fővárosban a Kamrában látható Két lengyelül beszélő szegény román című kortárs lengyel drámával), Budapesten három előadással (A makrancos hölggyel, a Platonovval és a Bányavirággal) szerepeltek. Közülük csupán a Yorick Stúdióval koprodukcióban készült Bányavirág született a Gáspárik-éra kezdetén, a többi továbbjátszás, „örökség”. Így aztán, bár az alábbiakban megkíséreljük a marosvásárhelyi magyar tagozat portréját megrajzolni a három budapesti fellépés alapján, az így levont következtetéseink szükségszerűen korlátozott érvényűek lesznek. Hogy mégsem teljesen elhibázottak, arra talán biztosíték a Tháliában és a Nemzeti Színházban abszolvált turné összeállítása: ki akarna olyan előadásokkal fellépni, amelyek hamis képet mutatnak társulata és a saját művészi szándékairól?
A három szóban forgó előadás (A makrancos hölgy, a Platonov és a Bányavirág) között erőltetett volna bármiféle szoros kapcsolódási pontot találni (hacsak nem azt, hogy mind szerzőjük korai darabja), ugyanakkor feltűnő, hogy egyik sem mondható tipikus választásnak. Mind a Shakespeare-, mind a Csehov-szöveg benne van ugyan a köztudatban, de ha feltétlenül választani kell a szerzőktől, kevés direktor bök épp erre a kettőre a listában. A Bányavirág más okból kockázatos vállalás: kortárs magyar dráma ősbemutatója (korábban csak felolvasószínházat rendeztek Székely Csaba művéből). A három, meglehetősen különböző világú darabot három rendező jegyzi: a Shakespeare-t színre vivő Sorin Militaru, a Csehovot rendező Harsányi Zsolt és a saját csapatával, a nemzetközi sikereket is elérő Yorick Stúdióval közösen készített Bányavirágot jegyző Sebestyén Aba mind az utóbbi másfél évtizedben szerezte színházi tapasztalatait. Szóval csupán a színlapokat olvasva bátor, ígéretes vállalásoknak tűnnek, s az előadásokat látva az ígéretek többségét be is váltják.
A makrancos hölgy nem tartozik a kedvenc Shakespeare-jeim közé: bár már működik a szerzőtől megszokott, a következő években tökélyre vitt vígjátéki mechanika, azért itt még túlságosan belátni a szerelőműhely titkaiba. A darab mintha eleve darabokban heverne, ezért aztán a rendezőnek illik döntenie, hogy a mizogin vonulatot véleményezi-e, netán Katalin kisszerű környezetéről ad részletes rajzot, esetleg sikerül meggyőznie arról, hogy itt minden látszat ellenére mégiscsak a Shakespeare-nél oly sok verzióban áhított, ám csak ritkán elért igaz szerelem a központi téma. Sorin Militaru mégsem igazán dönt (persze ez is egy döntés), amikor ötletdús, gördülékeny, sokféle ízt, színt és árnyalatot kipróbáló és felmutató előadást készít a vígjátékból.

Gulácsi Zsuzsa és Viola Gábor a Bányavirágban. Bartha László felvétele

Alacsony kifutórendszer borítja a Thália fehér függönyökkel körbevett színpadát. Vizet kell a minimólók köré képzelnünk, bár hogy a „catwalk” képzete sem téves, mutatja a jelmezcsodákban vonuló nősereg, akik előadáshosszat üldözik – különösen egyikük, a többiektől mindig kissé lemaradó, megérdemelten derültséget keltő matróna – az egyre elcsigázottabb férfiút. Taljánföldön vagyunk: a lányain, Biancán és Katalinon túladni kívánó Baptista (Kárp György) kiöregedett és kiköpött maffiózó, aki rögtön megtalálja a közös hangot azokkal, akik ráismernek mestersége címerére. Ha elnézzük a címbeli makrancos köré sorakozó antiférfihadat, nem nagyon csodálkozunk, hogy elege lett a hímnemből. Berekméri Katalin a címszerepben magabiztosan uralja a színpadot: sötét, vad, izgalmas nőstény, akinek az útjából mindenki eleve kitér. Világos, hogy csak hasonló kaliber győzheti meg és le: Bokor Barna Petruchiója laza punk, nagyképű szerencsefi, aki zavarba ejtően kegyetlen, egyénre szabott módszereivel betöri a vadcsikót. Közös jeleneteiknél szinte izzik a levegő: csupán karikatúrák veszik őket körül, s bár ők maguk is elrajzolt figurák, mégis világos, hogy csak ők ketten tartoznak itt azonos súlycsoportba. Militaru fogyasztásra kifejezetten ajánlott rendezése vállaltan hatásvadász, színes és harsány, ügyes munka.
Ahogy a sok száz évvel később és sok ezer kilométerrel keletebbre játszódó Bányavirág is minőségi, színvonalas szórakoztató este. Ezt már csak azért is muszáj leszögezni, mert a szöveget olvasva nem feltétlenül egyértelmű, hogy annyira jókedvű előadásnak néz elébe az ember, mint amilyet a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Színpadán láthatott. Valahol az isten háta mögött járunk, vagy tán még onnan is egy kőhajításnyira: lerobbant székely kisfalu a helyszín, ahol a bánya bezárása és a munkahelyek megszűnése óta az ivászat össznépi, olimpiai szinten űzött sporttá vált (nehezen feledhető az a mesterien felépített és kivitelezett, bravúros jelenet, amikor egy temetés után a két férfi főszereplő csutakrészegen megpróbál bejutni a házba egy apró ablakon keresztül – sikerül nekik, ennyit elárulok). Székely Csaba pazar nyelvi poénokban dúskáló szövegének amúgy nem ártott volna egy erőskezű dramaturg, ahogy olykor Sebestyén Aba szinte mindvégig jó ízléssel levezényelt rendezése is meg-meglassult néhány helyen.

Bokor Barna (Platonov) és László Csaba (Trileckij). Bartha László felvétele

Mintha az erdélyi kerítésszaggató lőre a legalapvetőbb emberi érzéseket is nyom nélkül feloldotta volna az itt lakókban. A masszív alkoholista, erőszakos Iván (Viola Gábor) alig győzi kivárni agonizáló apja halálát. Testvére, Ilonka (Nagy Dorottya) finoman szólva sem válogatós a férfiak terén, s bár a néző egy kicsit szeretne bízni abban, hogy rá másfajta, jobb élet várhat, erről gyorsan le kell tennie. A kotnyeles szomszéd, Illés (Kovács Botond) vagyona alapján feljebb áll a falu képzeletbeli ranglétráján, ám a rendezés pontosan érzékelteti, hogy éppen olyan szerencsétlen alak, mint itt mindenki. Illés felesége, Irma (Gulácsi Zsuzsanna) jelentéktelennek maszkírozza magát, miközben drámai eseményeken megy keresztül. És ott van a négy, egymás szoros közelségében élő ember közötti kapcsolatokat alkoholfelhőn keresztül szemlélő, a viszonyokat összezavaró, azok reménytelenségére a saját sorsán keresztül rávilágító, betegeit nagyobbrészt a halálba segítő, s csak csekély hányadban gyógyító orvos, a beszédes nevű Csillag Mihály (Bányai Kelemen Barna). Csehov Asztrovjának legújabb kori, erdélyi reinkarnációja ez az emberbe-Istenbe vetett hitét a szemünk előtt elveszítő figura.
Valami nagyon nem stimmel a harmadik darab ezúttal ténylegesen csehovi hősével sem: hiába keresi-kutatja különböző nők karjában és különböző alkoholtartalmú italok mélyén, sehol sem találja önmagát, hiszen jól tudjuk – „az egész Platonov fáj”. Harsányi Zsolt eléggé megnehezíti a saját és a színészek dolgát: monumentális, látszólag üres, valójában ezernyi kacattal telepakolt térben játszatja a darabot. A hátulról időnként előregördülő, a főhőst agyonnyomó zöld palánkfal szép és hatásos elsőre, másodszorra már szájbarágósnak tűnik. A teret borító sok-sok kellék működtetése, vonszolása, életre keltése jelentős energiákat emészt fel, és néhány jól kidolgozott, ám valóságos tét nélküli szcénát eredményez. Merthogy itt sajnos többnyire a felszínen maradunk: sok, amúgy nem teljesen holtidő telik el Platonov „körberajzolásával”, vagyis a körülötte keringő, őt értetlenül bámuló vicces, szánni való, szerencsétlenkedő, együgyű stb. egyedek felskiccelésével.
A Platonovot játszó Bokor Barna az első részben emiatt a háttérbe is szorul, s csak a három és fél órás előadás legvégére nő meg hirtelen. Először csak cinikusan használja és kihasználja a környezetét, főleg annak nőnemű tagjait, akik persze mind bolondulnak utána (még ha közte és a többi iszákos férfi között nincs is feltűnő, valódi minőségi különbség). Berekméri Katalin domináns, öntudatos Anna Petrovnája, Tompa Klára ártatlan, szerény Szásája, Gecse Ramóna egyik hisztirohamtól a másikig bukdácsoló Grekovája, Moldován Orsolya súlytalan Szofjája alkotja a főhőst szorongató női hadtestet. Aztán a második részben éles a váltás: érdekesebb, mert reménytelenül megkeseredett arcát fordítja felénk Platonov. Elmélyül, hiteles lesz a válság, főszereplő lesz abból a figurából, aki eddig csak epizodista volt a saját életében. A szépséges zárlat pedig felszáll a magasba: a halott Platonov a zöld fal elé felsorakozó többi szereplő elé áll, velünk szembe fordul, hogy gyönyörűséges kontratenor áriával búcsúzzon a földi léttől.